Fogalmam sincs, hogy jutottunk idáig. Bár inkább magamat kéne okolnom. Azt hiszem nem említettem meg Soranak egy aprócska dolgot...

Egy újabb hétfő reggel, de ennek most kifejezetten örültem. Soraval mehetek iskolába. Még mindig alig hittem el, hogy többek vagyunk, mint testvérek. De minden egyes apró érintés, ölelés érezteti velem, hogy igen, ő hozzám tartozik. Már alig várom, hogy végre eljussunk az első csókig, és utána, utána... Valahányszor arra gondolok, mi lesz utána, mindig elpirulok.

-Indulhatunk? – kérdezte Sora, miután felhúzta a cipőjét.

Én már indulásra készen álltam az ajtóban.

-Anyuék ma fognak hazajönni?

Meglephette ez a hirtelen kérdésem.

-Igen, de ne is törődj vele – ölelt át – Valószínűleg holnap már újra valami üzleti útra mennek, így megint miénk a ház.

-Csak a miénk – bújtam hozzá még jobban.

-Igen. Csak a miénk.

Sajnos indulnunk kellett.

A pékség előtt sétáltunk el, amikor megpillantottam Rihitot a házuk falának támaszkodva. Intettem neki, mire észrevett.

-Jó reggelt! – köszöntem neki mosolyogva, amikor hozzáértünk.

-Sziasztok – mosolygott, majd a tekintete automatikusan Sorara vándorolt, aki gyanúsan méregette.

-Oh, Rihito, bemutatom a bátyámat. Ő itt Sora. Sora, ő pedig Endo Rihito, egy barátom – mutattam be őket egymásnak.

-Örvendek – mondta Sora szűkszavúan.

-Szintúgy – biccentett Rihito.

-Na jó, szerintem menjünk – szóltam, és elindultunk.

Én Rihitoval beszélgettem, de folyamatosan magamon éreztem Sora szúrós pillantásait.

-Hát akkor majd találkozunk – köszönt el Rihito, mikor a suli elé értünk.

-Szia! – intettem neki, majd Sora után siettem – Várj meg! – kiáltottam kicsit hangosabban, így minden szem ránk szegeződött.

Pirulva húztam be a nyakam. Sora megragadta a karom, és berántott a mosdóba. Szerencsére, rajzunk kívül senki sem tartózkodott a helységben.

-Mi bajod van? – fordultam felé indulatosan.

-Ki ez a Rihito gyerek? – tért rögtön a lényegre.

-Egy barátom. Talán probléma? – tettem karba a kezeimet.

-És szerinted ő is csak barátként tekint rád?

-Istenem Sora! – ráztam meg a fejem – Miért hiszed azt minden srácról, hogy akar tőlem valamit?!

-Hé, nem is... - próbált megszólalni, de nem hagytam neki.

-Ráadásul Rihitonak barátnője van!

Meglepettnek látszott.

-Igen?

-Igen – néztem rá mérgesen – És szerintem abba kéne hagynod ezeket a féltékenységi kirohanásokat. Legalább bennem bízhatnál egy kicsit jobban.

-Sajnálom – lépett közelebb, és óvatosan magához ölelt – Nem az, hogy nem bízok benned, csak... Félek, hogy megint olyasmi történik, mint azon az éjszakán.

Akaratlanul is bevillantak az emlékek. Kaitoval azóta nem találkoztam. Láttam néha a folyosón, de nagy ívben elkerültük egymást. Soraék nagyon megfenyegethették.

-Nem lehetsz mindig velem – suttogtam – Meg kell tanulnom a saját lábamra állni.

-Dehogynem – simított végig az arcomon – Veled leszek örökre. És mindentől megvédelek.

Egyre közelebb hajolt hozzám. Automatikusan lehunytam a szemem. A lehelete már a bőrömet perzselte.

Az ajtó hirtelen kivágódott. Sora ijedten ugrott hátra.

-Sora? Wataru? – nézett ránk Ayato csodálkozva.

-Basszus ember, de megijesztettél – fújta ki megkönnyebbülten a levegőt.

-Mit csináltok itt? Vagyis felőlem enyeleghettek, meg minden, de ugye tudjátok, hogy becsöngettek? Már egy 5 perce biztosan...

-És akkor te mit keresel itt?

-Kikéretőztem mosdóba. Igazából neked akartam írni, hogy mi van veled, de úgy látom, megvagy.

Annyira el voltunk foglalva egymással, hogy fel se tűnt a csöngő hangja.

Az osztályuk előtt Sora nyomott egy puszit a fejem búbjára, majd Ayatoval együtt bementek a terembe. Semmi kedvem nem volt most a történelemhez, ezért ráérős léptekkel haladtam az osztályom felé. Ayaton gondolkoztam. Ezek szerint Sora mesélt neki a kapcsolatunkról, mert nem tűnt túl meglepettnek. Megvontam a vállam. Igazából én is megbíztam benne. Olyan, mintha egy második bátyám lenne.

Megálltam az ajtó előtt, és bekopogtam. Hát akkor vissza a középkorba.