NAIA ROSSA

Hangos kacajjal intettem édesanyámnak, aki kihajtott a kocsifeljáróról, a csendes éjszakába. Nem féltettem, hisz csak a nagynénimhez ment, a közeli városba, hogy elhozza az ottfelejtett laptopját, ami nélkül nem tudna meglenni, hisz azon dolgozik. Az eső kopogásának koncertje nyugtatóan hatott rám, s bár ez másnak rémisztő lehet, én nem félek a sötéttől, sőt, kifejezetten jól érzéssel fogott el, hogy végre egyedül lehetek egy finom bögre teával, és csak bámulhatok ki az utcára a kis sarokablakból.
Miután teljesen bezárkoltam, magamköré csavartam a puha, piros paplanom, amit még nagyitól kaptam, és ez az egy dolog, amihez nagyon ragaszkodok. Ő négy éve halt meg, pont azután, amikor anyát kirúgták a munkahelyéről. Madridban éltünk tizenhárom évig, s bár sokan nem hiszik el, de nem a spanyol az anyanyelvem. Angol iskolában tanultam a kezdetektől fogva, spanyolul csak pár alapvető mondatot tudok. Mégis barna bőröm, és szintén ilyen árnyalatú hosszú hajam arról árulkodik, hogy felmenőim latin vérrel rendelkeztek, egyedül világoskék szemem a bizonyítéka félvérségeimnek.
Anya cserediákként került Európába, aztán megismerkedett apával, a 'hihetetlen jó pasi'-val, és természetesen kint ragadt.

Aztán apa meghalt, amikor én három éves voltam. Nincsenek vele kapcsolatban emlékeim, csak néhány kép, de azt tudom, hogy nagyon szeretett engem, és anyát is.

A vihar egyre jobban erősödött, itt, Lewisburgban, az apró Nyugat-Virginiai városkában. Valójában nagyon szeretem ezt a festői tájú települést, valamint a házunkat is, bár eléggé kieső - a város legszélén áll, nem messze az erdőtől, amit már nagyon sokszor megjártunk anyával, családi programként.
Épp Shawn Mendes dalát dúdoltam, miközben a forró, szintén piros bögrémet szorítottam apró kezeim közt, megpróbálva úgy araszolni a dobozok mellett, hogy ne rúgjak bele semmibe.
Egy hete költöztünk, de még sehogy se állok. Nem váltottunk várost, nem találtuk lényegesnek, hisz itt akarok érettségizni. Múlt hónapban égett le a lakásunk, pont akkor, amikor nem voltunk otthon. Háztartási baleset, nem oltottunk el egy gyertyát. Imádtam azt a házat. Kicsi, mégis otthonos, képek lógtak a falról, vanília illat szállt a helységekben, és persze ott volt a kis fikuszom is, akit annyira szerettem. Mondjuk ő már alapból haldoklott, sosem adtam neki vizet.

Mikor kényelmesen elhelyezkedtem az ablakig felérő puha puffomon, felkönyököltem a párkányra, és az eső útját kísértem végig szememmel. Emlékszem, régen mindig versenyeztettem őket, hogy melyikük ér le elsőnek az ablak üvegéről.

Órák telhettek el. Akár több is. Az idő lehűlt, a még mindig erős vihar miatt. Anya hazatelefonált, hogy ottalszik nagypapánál, mert nem biztonságos vezetni. Meg is értem, én sem szerettem volna, hogy bármi baja essen.

Én még mindig csak teáztam, és az utcafrontot néztem. Kihalt kis szakasz, velünk szemben egy régi kisbolt, MARTHA'S SHOP már több, mint egy éve nem üzemelt. A mellette lévő poros ház - aminek már régen össze kellett volna dőlnie - még mindig olyan horrorisztikusan állta ki az idő próbáját. Ablaküvegei betörtek, ajtaja kiesett, a tetőn lévő cserepek egyesével estek le - emlékszem, valamelyik nap arra keltem az éjszaka folyamán, hogy a vörös tégladarab a földre hullik, és széttörik.
Egyes mondák szerint, itt egy Thomas nevű kisfiú élt édesanyjával. A hét éves fiú kerekesszékbe került egy baleset miatt, a nő pedig annyira besokallt a fia fogyatékossága miatt, hogy magukra gyújtotta a házat.
Bár, én ezt nem hiszem el.

A villámlás világította csak meg a szobám, hisz a lámpám már rég lekapcsoltam, egyedül a telefonom fénye adott egy kis világosságot, amikor Noah üzent nekem. A meg nem szűnő vihar sűrű pocsolyákat hagyott maga után a rossz minőségű úton. Már kezdett unalmassá válni a helyzet, de amikor megjelent az utcában egy lomha járású, pocakosabb ember, fészkelődni kezdtem a piros puffomon.
Imádtam megnézni, és elemezni az embereket.
Fekete kalapot viselt, ugyanilyen hosszú, vászonkabáttal. Nem látszott az arca, de le merném fogadni, hogy az orra kipirosodott a hidegtől. Kabátjában lévő vaskos keze erősen szorított valamit, ami nagy dolog lehetett, mert kézfejének fele kilógott, így látszott egy körtetkó a bőrén. Nem láttam a mintát, hisz távol voltam, de az utcavilágítás pislákoló lángja időnként olyan szögből világította meg a férfit, hogy érdekes apró részleteket figyelhettem meg rajta.

Aztán a Martha's Shop melletti kis zsákutcából megjelent valaki. Nem láttam az arcát, csak az egyszerű, szintén fekete ruháját. A sapkája úgy takarta arcát, hogy egyedül éles arccsontja lógott ki alóla. Amikor egymással szembe érkeztek, a pufi felpillantott. Bajszos, arca pedig duci. A vékony, és magas alkatú srác közelebb lépett hozzá. Higgadt volt, bár a gyenge világítás miatt nem láttam, csak a nagyobb darab idegességét, hisz az előkerült keze a kabátját kezdte piszkálni megnyugtatásképp.

Törökülésbe helyezkedtem. Igazi detektívek éreztem magam, aki kémkedik az emberek után. Túl sokat néztem a menő krimi-sorozatokat.

Mintha a beszélgetést a vékony férfi uralta volna, hisz a másik idegesen artikulált és mutatott össze-vissza.
A fény nem nekem kedvezett, hisz egyre gyengébb volt a közvilágítás, de mintha egy árnyszínházban lettem volna, úgy élveztem és néztem.

Aztán, kissé hátrahőköltem. Dulakodtak. És tekintve a pufi férfi alakját, azthittem simán legyűri a támadóját, mégis ő került ki vesztesként. Kapott pár ütést, mire a pulzusom az egekbe szökött, és imádkoztam, hogy végül ő nyerjen. De nem ez történt.
Pár pillanat alatt előkerült egy kés, ami halálos metszést ejtett a földön fekvő férfin.

Néma sikoly szökött ki az elnyílt ajkaimon, majd amikor villámlott egy hatalmasat, hátradőltem, le, a földre. Patakokban folytak a könnyeim, miközben egyre hátrébb kúsztam a padlón, időnként nekicsapódva egy-egy kisebb doboznak. A túlélőösztöneim szerint menekülnöm kellett, hisz ha meglátott a gyilkos, akkor bármelyik pillanatban betörhet. Hisz nem hagynak szemtanút.
Halkan sírtam a piros plédemben percekig.

⭕✴⭕✴⭕✴

Már egy másik szobában voltam, a nagy szekrényben.
Hova tűnt az a bátor lány, aki nem fél semmitől? Azt hittem ennél erősebb vagyok, dehát... én láttam. Tényleg láttam egy gyilkosságot.
Nem tudom meddig gondolkozhattam azon, hogy vajon kinézzek-e az ablakon. Féltem, hogy valamit meglátok, amit nem szeretnék. De ilyen helyzetben nem tudtam a másra gondolni, a csakhogy mi lett azzal az ideges, duci emberrel. Remegő lábakkal felálltam, és az ablakhoz sétáltam, ami könnyen ment, tekintve hogy a szobában eddig csak egy szekrény volt. Nem láttam olyan jól az utcára, mint a saját szobámból, de egy valamiben biztos voltam.
Eltűntek. Hagytam elmenni a gyilkost a holttesttel, miközben akár hívhattam volna a rendőrséget is.

A vihar egyre jobban erősödött, itt, Lewisburgban, az apró Nyugat-Virginiai városkában. Valójában már nem szeretem ezt a festői tájú települést úgy, mint két órával ezelőtt.
A házunk kiesett volt, nem messze az erdőtől, én pedig egyedül sírdogáltam az ablakban a vihart nézve.

Az esőcseppek vad játékát követtem, amelyek lassan mosták le a vért, egy bűntett helyszínéről.

----------------------------------------------

Okeeeeeey. Szóval, első rész, remélem jön bármifelé visszajelzés!(: