2.NAP °NAIA ROSSA°

Órákon keresztül beszélgettünk. Eleinte próbált belőlem kifacsarni értelmes, emberi mondatokat, de csak sírás volt a válaszom. Úgyhogy átölelt és elkezdett mesélni arról, hogy mi volt ma Jennaval. Jenna alattunk jár egyel, és már hónapok óta udvarol neki Noah.
Voltak lányok, de egy se fogta meg annyira, mint Ő.
Aztán, mikor már kellően lenyugodtam, képes voltam elmesélni, ő pedig csendben hallgatta, és amikor megjelentek a könnycseppjeim, készségesen letörölte azokat.

De nem szólt semmit. Felajánlotta, hogy csinál nekem egy forró teát, majd elhagyta a termet, de tíz borzasztóan lassú perc után ismét megjelent, ezúttal viszont anyával az oldalán. Levegő után kaptam, miközben felálltam, és letöröltem az arcomat. Áruló. Megmondtam, hogy nem akarom azt, hogy anya megtudja.
- Mi történt kincsem? Rohantam, ahogy tudtam, amikor Noah felhívott. - ledobta a táskáját az asztalra, majd szorosan átölelt.
- Nincs semmi, anyu. - motyogtam halkan, de ahogy az illata az orromba szökött azonnal felzokogtam. Hallottam még pár kérdést, de nem fogtam fel, anyu így óvatosan a székhez vezetett, és leültetett. Már szinte könyörgött, hogy mondjam el, de nem bírtam megszólalni. Félek.

- Az Isten szerelmére! - Noah felkiáltott, miközben idegesen járkált egyik helyről a másikra. - Azt állítja látott egy gyilkosságot!
- Azt állítom? Tényleg láttam. - suttogtam halkan, mire összenéztek.
Látszott rajtuk, hogy nem hisznek nekem.
- Kincsem, tudod, elég régen beszélgettünk már. - az egyik szökött hajtincsemet fülem mögé tűrte. - És a pszichológussal sem besz...
- Nem! - reggel óta elsőnek hallattam a hangomat ilyen hangosan. - Nem őrültem meg, anyu! Ti nem hisztek nekem? - álltam fel, miközben kettejük között váltogattam a tekintetemet, de ők nem néztek rám.
Kerültek. Szánalmas csend ütötte meg fülemet, és ez fájt a legjobban.

Kilenc évesen láttam egy közúti balesetet. Egy kisbuszba belehajtott egy kamion. Én épp mamáékkal utaztam a mögöttük lévő kocsiban.
Több mint tizen haltak meg, köztük a vezető ülésen utazó nagypapám is, aki már nem tudta kikerülni a kamiont.
Évekig jártam Mrs.Flecherhez, hogy tudjak aludni, azóta anya próbál mindentől megvédeni.
És sosem hisz nekem.

Még mindig nem válaszoltak, így összeszorított ajkakkal magamra vettem a pulóveremet, majd elhagytam a raktárat.
- Naia, hiszek neked! - indult azonnal utánam anya, de nem álltam meg.
- Nem hiszel! - vágtam rá. - De tudod mit? Akkor nem is kell. Te ne higyj. De Noah... - azúttal a legjobb barátomra néztem. - Most egy kicsit ki szeretném szellőztetni a fejem. - elfordultam tőlük lehajtott fejjel. Szánalmasnak éreztem magam, és nem akartam, hogy így lássanak. Anya hátrább lépett, én pedig szabad utat kaptam.
Órákon keresztül a várost jártam.

°•°•°•°•°•°

Már javában a hajnali órákat tapostuk. Egy telefonhívást se fogadtam. Anya hatszor hívott, Noah négyszer, még Szergej és Kendall is telefonált, de őket is kinyomtam. Gondolkoznom kellett.
Egyszerűen nem állt össze a dolog. Hiszen hogy nem lehet észrevenni, hogy egy évekig porosodó házba hirtelen beköltöznek? Gondolom nem tudta a tettes, hogy odaköltöztünk.
És az az ideges, duci férfi... Bárcsak visszamehetnék az időben! Bárcsak újracsinálhatnám.
Gyáva vagyok. Nem tettem semmit, és ez örökké bántani fog.
- Hé, minden rendben? - éppen az egyik kávézó előtt ültem, amikor meghallottam egy érces férfi hangot mellőlem. Felpillantottam rá, de nem bírtam kinyitni a számat. Talán már egy órája ülhettem a padon, de ő az első ember aki kizökkentett a gondolataimból. - Öhm... Beszélsz angolul? Talán németül? Oroszul? Spanyolul? - kérdezgetett, miközben közelebb lépett.
- Minden rendben. - bólintottam, de halk voltam. Ha zsúfolt lenne az utca járművektől, meg se hallotta volna a hangomat.
- Nem ez látszik. - egyik karját felemelte, majd éjfekete hajába túrt. Fehér inget viselt, felgyűrve, így láthattam művészi tetoválásait. Széles arccsontja, és mélybarna szemei tökéletesen keretezték arcát, és ha nem lettem volna ilyen rossz állapotban, még az állam is leesett volna. Nem válaszoltam, mire felsóhajtott. - Oké, nem kérsz a társaságomból. Ez kicsit sértő mondjuk. - tette hozzá, zsebredugva kezeit, gyerekes pislogással nézve le rám.
Aztán kérdés nélkül leült.
- Nekem is elég ramatyul indult a reggelem. Ford, a kutyám összepiszkolta az anyámtól kapott szőnyeget. Ami pech, mert eredeti perzsa, és nem jön ki belőle. A kocsim nem indult be, így busszal jöttem, de persze ott pedig nem volt helyem. Az ingemen folt van, azthiszem ma kirúgnak a munkahelyemről, és a hab a tortán, hogy új lakók költöztek a felettem lévő lakásba. Nem elég, hogy van már két gyerekük, de erősen próbálkoznak a harmadikkal.- nem állt be a szája.
Akaratlanul is rápillantottam, aztán vissza, előre.
- Miért Ford? - kérdeztem halkan, mire elmosolyodott.
- Mert Harrison. - egyszerűen hátradőlt a padra, mire újra felé fordultam, és felszakadt belőlem a nevetés. Perceken keresztül a padon hahotáztam, ami őt is megmosolyogtatta. Tőlem volt hangos az utca, de nem érdekelt; jól esett nevetni.
- Máris jobb. - jegyezte meg, mikor elhallgattam. - Nem tudom mi nyomja a lelked, de járj a végére. A mosolyodba bele lehet szeretni. - akaratlanul is belepirultam ebbe a mondatba, pedig nem szokásom.
- Köszönöm. - suttogtam halkan, mire biccentett egyet.
- Ha most nem haragszol, sietnem kell, nemsokára kezdődik a műszakom. - felsóhajtva felállt, majd leporolta szövetnadrágját, és vállára kapta táskáját. Már épp indult volna, mikor utána szóltam.
- Naia vagyok. - bambi szemekkel néztem utána. Lassan megfordult, beletúrt hajába, majd ő is bemutatkozott.
- Oliver Jenkins. - azzal egy féloldalas mosollyal otthagyott, a kávézó előtt.

Nem töltöttem sok időt a padon. Eldöntöttem, hogy a végére járok, és ezért Oliver Jenkinsnek jár a köszönet.