A fejezet zenéje: Alex Sampson, Pretty Baby

.....................................

Charles karjai között ébredek és ez az első alkalom, hogy ez nem zavar. Még akkor sem, ha nem vagyunk együtt. Ő még nincs ébren, én pedig nem mozdulok. Nem akarom felébreszteni, mert nem akarok felkelni. Szeretnék még egy kicsit feküdni abban a biztonságban, amit a karjai között érzek. Sajnos Charles túl gyorsan felébred.

-Jó reggelt!-simogatja meg a vállamat, majd nyújtózik egyet.

-Neked is!-ülök fel és kimászom az ágyból.

-Mennyi az idő?-kérdezi Charles, de nem siet felkelni.

-Fél nyolc!-pillantok a telefonomra.-Szóval lassan ki kellene másznod az ágyamból, bármennyire is kényelemesen vagy!-nézek rá, mire Charles össze fonja a karját a tarkóján, úgy néz vissza rám.

-Pedig nagyon szívesen maradok!-vigyorog rám, mire megdobom egy párnával.

-Na kapd össze magad és menj vissza a szobádba!

Charles körülményesen kikászálódik az ágyból, majd még lassabban szedi össze a cipőjét. Egy nagy sóhajjal nyitom ki neki az ajtót.

-A pályán találkozunk!-mosolyog rám, mire bólogatok.

-Mindig Charles!-mosolygok vissza, majd bezárom mögötte az ajtót. Veszek egy mély levegőt, egy pillanatra bent tartom, majd kifújom. Egy második sóhaj kíséretében elindulok a fürdőszobába, hogy össze szedjem magam a mai napra. Egy teljes órába telik, mire elég erőt gyűjtök hogy kilépjek a szobámból. Reggelizni nem tudok annyira ideges vagyok és szép lassan eljutok arra a pontra hogy már csak szeretnék túl lenni rajta. James visz ki a pályára és elég hamar észreveszi hogy majd szétvet az ideg. A Charles ölelésében érzett biztonság azzal a pillanattal elillant, amint kiszálltam az ágyból, és csak a szorongás maradt. És ez a szorongás megmarad egész nap. A délelőtt meetingekről és újságírókról szól, az ebéd rohanásban lévő elfogyasztásáról és hogy Charles nem kerül elő időben. Bár ez már a délután. Én megyek megkeresni és mikor benyitok az öltözőjébe olyan kép fogad amit nem szeretnék látni. Charles a haját markolássza és próbál egyenletes tempóban levegőt venni, de nem sikerül neki.

-Itt vagyok Char!-lépek be az ajtón és becsukom magam után.-Nézz rám!-fordulok vissza felé, mire Charles végre rám emeli a tekintetét. Rettegést látok benne és fáj hogy ezt kell látnom.-Gyere ide!-tárom ki a karom és átölelem. Charles a vállamba fúrja a fejét és belém kapaszkodik, én megtartom mert tudom ilyen rossz most neki. Lassan, egyenletesen kezdem venni a levegőket ő pedig szép lassan rá hangolódik a légzésmere. Pár percig állunk így csendben, majd Charles kibontakozik az ölelésből.

-Látod! Most én vagyok rosszul!-túr a hajába és leroskad a kanapéra.

-És látod, itt vagyok veled!-ülök mellé és megfogom a kezét.-Jobb?-nézek rá, mire Charles bólint.-Akkor jó!-simogatom meg a kezét.

-Köszönöm!-suttogja halkan és a vállamra hajtja a fejét.

-Ez a legkevesebb Char!-suttogom a hajának.-De lassan ki kell innen mennünk!-teszem hozzá, mire Charles felmordul egy kicsit.

-Csak még öt percet!-kéri, de nem emeli fel a fejét a vállamról.

-Rendben!-bólintok és a fejének döntöm a sajátomat. Hagyom neki hogy még maradjunk, mert engem is megnyugtat a jelenléte, de mikor már tíz perce ülünk így sajnos ki meg kell mozdulnom.

-Mennünk kell Char!-simogatom meg a fejét, mire morog egyet.

-Még öt perc!-bújik hozzám és egy pillanatra az egész olyan mintha az enyém lenne.

-Nem lehet! Már így is több volt mint öt perc!-próbálok meg felállni mellőle, mire nyöszörögve ugyan de össze kapja magát ő is. Csendben sétálunk vissza a csapathoz, majd Charles elköszön tőlem és megy ki a rajtrácsra. Hatalmas sóhajjal huppanok le Ricky és Fred közé a helyemre.

-Minden oké?-kérdezi Ricky, mire bólintok.

-Hogyne! Nem ettem reggel óta mert borsónyi a gyomrom az ideg miatt, szóval ha lefordulnák a székről akkor csak elájultam!-vigyorgok rá, mire megpaskolja a vállamat.

-Nyugi ez csak a szokásos!-vágja rá mire mind a ketten elröhögjük magunkat. Aztán Fred ránk szól hogy viselkedjünk, így rendezzük a sorainkat és csendben várjuk a lámpákat. Egy pillanatra lehunyom a szemem, mielőtt kialudnának a fények és sóhajtok egyet. Amikor kinyitom a szemem kialszanak a lámpák és felbőgnek a motorok. Az egésznap érzett feszültség elpárolog, helyette marad a jól ismert adrenalin aminek a függője lettem az évek során. A box utcában kisebb a dózis de ha nagyon szurkolsz valakinek ez is megteszi. És én most nagyon szurkolok Charlesnak. A rajt jól sikerül, bár nem sikerül előzni, senki nem esik ki. Az első öt változatlan felállásban vág neki a versenynek, Max, Charles, Carlos, Lando és Oscar. Perez lemaradt ketten is megelőzték így most a tizedik helyen autózik szóval ha csak nem baszunk el valamit nagyon nem veszélyes ránk. Csak telnek a körök és Charles szép lassan fel jön Maxra, miközben mögöttük Carlos és Lando vívnak ádáz küzdelmet. Nem szólok bele Charles harcába, mert tudom hogy a kocsira vigyáz magától is, ráadásul az csak jó ha a kerékcsere előtt sikerül megelőznie Maxot.

-Char ha Max kijön elöled maradj kint és próbálj meg a lehető leggyorsabba köröket autózni!-kérem két körrel később.

-Ez a C terv?-kérdez vissza Charles, mire megrázom a fejem.

-Nem Char, arra már nem is emlékszem! Ez a Fruzsi terv már!-válaszolok, mire Charles elneveti magát, már amennyire ez lehetséges vezetés közben.

-Azt követem a legszívesebben!

-Jó neked! Fred annyira nem örül neki!-jegyzem meg, mire Ricky is elröhögi magát mellettem.-Viszont azt hiszem ezt a beszélgetést érdemes lenne befejezni mert nincs értelme!-teszem hozzá.

-Copy!-válaszol Charles, majd ismét hallgatásba burkolózunk.

Végül öt körrel később hívom a boxba, mert sikerül kiautóznia annyi előnyt hogy Max elé vágjunk. A vezetés sajnos csak tíz körig tart, Max megérkezik a harminc ötödik körre és megtámadja Charlest, ami sokkal többet vesz ki a gumikból mint szeretném és még a vezetést is átveszi a holland. Egyszerre jönnek ki második cserére és Charles elmegy Max után de a RedBull megtáltosodik a közepes keveréken így csak nem éri utol. Ahogy fogynak a körök egyre idegesebb leszek, mert a Charles és Max közötti két másodperc csak nem akar csökkenni. Egy idő után már ülve sem tudok maradni, így mindenkit halálra idegesítek a mindenféle mozgással amit a feszültség levezetésére végzek.

-Nem fogod tudni megelőzni Maxot!-szólok idegesen Charlesnak.-Azon fog múlni a vége hogy melyikőtök futja a leggyorsabb kört!

-Oké. Megteszed hogy csak a végén szólsz?-kérdezi Charles, mire bólintok. Soha nem fogom megtanulni hogy ezt nem látja.

-Persze!

Mereven nézem a kijelzőt. Max megkezdi az utolsó kört, majd mögötte Charles is. Néma csend van a box utcában, mindenki vár. Soha életemben nem telt még el ilyen lassan másfél perc. Max leintése után természetesen megjelenik a neve mellett a kis lila óra, de nem erre várunk. Charles is áthalad a célvonalon és egy pillanatra mindenki megfagy. Aztán a RedBull garázsa felrobban. A lila óra Max neve mellett maradt. Csalódottan túrok bele a hajamba.

-Sajnálom Char! Sajnálom! Két ezreddel lemaradtál! Max a világbajnok.-temetem a kezembe az arcomat és nagyon kűzdök hogy ne bőgjem el magamat. Még ennyire sem voltam képes, egy olyan autót építeni a férfinek aki mindennél fontosabb nekem, ami gyorsabb a pályán mindenkinél. A csalódottság elemi erővel söpör végig rajtam és ezen nem segít az sem hogy élőben vesz a kamera. Kezemet összefonom a fejem tetején és az ég felé nézek, hogy visszatartsam a könnyeimet, miközben Charles válaszol.

-Én sajnálom! Ma csak ennyi telt tőlem! De mindent köszönök! Az egész évet. Fantasztikusak voltatok srácok, tényleg. És a konstruktőri megvan! Szóljon ez a nap a csapatról ne pedig rólam oké? És Fruzsi, nem a te hibád hogy ma nem nyertem!!!

Nem tudok neki válaszolni, csak leveszem a fejemről a fejhallgatót és elindulok a dobogók felé. Út közben végig követ a kamera, mire az arcomra erőltetek egy mosolyt, de nem tart sokáig. Mire megérkezek már nem tudok mosolyogni. Nem sokat kell várnunk arra hogy a srácok megálljanak a dobogó előtt, de ezalatt az idő alatt mellém keveredik a teljes Leclerc family. Pascale nem szól semmit csak megölel. Hálásan viszonzom, főleg hogy így nem látja a kamera az arcomat. Pascale után Lorenzo ölel meg.

-Jövőre ő lesz előbb!-suttogja a fülembe, mire hálásan mosolygok rá.

-Remélem!-suttogom, majd viszonzom Arthur ölelését.-Sajnálom hogy nem tudott nyerni!!!-hajtom le a fejem szégyenkezve.

-Nem a te hibád szívem!-simogatja meg a karom Pascale.-Ma jobb volt Max a fiamnál és ez nem rajtad múlt. De Charlie nem szokta feladni, szóval azt ajánlom te se tedd! Jövőre sikerülni fog!-zár újra ölelésbe. Hálás vagyok nekik hogy most itt vannak velem és támogatnak, főleg azért mert nem a családom, de még Charleshoz sincs úgy közöm. Mégis itt vannak velem. Együtt tapsolunk Charlesnak, mikor kiszáll a kocsiból. Nem veszi le a sisakját és nem megy mérlegelni, egyből felénk veszi az irányt, ahogy leugrik a kocsiról. Félre állok hogy odaférjen a családjához, de ő először engem ölel meg. Bármennyire is meglepődöm, átkarolom a vállát és magamhoz szorítom. Megnyugtat az ölelése. Egy örökké valóságnak tűnő pillanatig így maradunk. Kis idő múlva elhúzódik egy kicsit, de csak épp annyira hogy a szemembe tudjon nézni.

-Sajnálom Char!!!-suttogom és homlokomat a sisakjának döntöm.-Szerettem volna ha ma nyersz! Mindennél jobban!-hunyom be a szemem, mert nem tudom állni a türkizkék szemek pillantását.

-Nem a te hibád hogy nem tudtam ma nyerni, oké? Nem a te hibád!!!-húz vissza az ölelésbe.-Ígérd meg hogy elfelejted ezt!!!-suttogja a fülembe, de én nem reagálok, csak még jobban a vállába fúrom a fejem.

-Kérlek ígérd meg Fruzsi!!!-enged el Charles és két keze közé fogja az arcomat, ezzel kényszerít hogy a szemébe nézzek. Nem látok bennük annyi csalódottságot mint amennyire számítottam, inkább aggódó.

-Nem tudom megígérni Char bármennyire szeretném, de azt meg tudom ígérni hogy jövőre megpróbálok jobb lenni!-sütöm le a szemem szégyenkezve.

-Engem nem érdekel milyen lesz jövőre! Az érdekel milyen most! És látom rajtad hogy nem jó! Kérlek nézz a szemembe!-suttogja és a hangja kétségbeesett. Ahogy ránézek megszűnik a világ. Nem létezik más csak a szeme, ami tele van aggodalommal.-Nem a te hibád, oké??-dönti sisakját a homlokomnak.-Nem a te hibád!-suttogja újra és ismét megölel. Kétségbeesetten kapaszkodom belé és nem tud érdekelni hogy újságírók és kamerák hada vesz körül minket. Nekem csak Charles létezik és a megkönnyebülés hogy nem haragszik rám. Nem tudom meddig maradunk ebben az ölelésben, de senki nem jön oda hozzánk hogy abba kellene hagynunk. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után kibontakozom Charles öleléséből és a szemébe nézek.

-Köszönöm!-suttogom, mire Charles megrázza a fejét.

-Nem tudom mit köszönsz, de azt hiszem nem is számít igazán!-néz a szemembe.-Csak kérlek ne legyél túl szigorú magadhoz!-teszi hozzá és magához szorít még egy kicsit, majd elenged és megöleli a családját is. Nézem ahogy Pascale ölelésbe zárja, majd Lorenzo és Arthur is. Mindhármunknak büszkeség csillog a szemében és nem látom azt a csalódottságot amit keresek. Charlest végül hívják mérlegelni, majd interjúzni, de utána még lepacsizik a csapattal is. A pódiumon nem azt a himnuszkombinációt hallgatjuk meg amit szerettem volna, ettől függetlenül tapsolok Maxnak, aki harmadjára is világbajnok lett idén. A pezsgőzés után pedig következik a nap legrosszabb része, az újságírók. Mire minden fontos csatornának válaszolok legszívesebben öngyilkos lennék, vagy megvernék minden embert aki megkérdezi tőlem hogy csalódott vagyok e. Persze hogy csalódott vagyok basszameg! Életem szerelme is nyerhetett volna ha nem marad le öt századra! Mindennek a tetejébe Fredm még bulit is szervezett, mert hogy ugye a konstruktőrit megnyertük. Na már most a nap végén szinte üldözöm Jamest hogy vigyen vissza a hotelba. Mark átugrik hozzám egy kis beszélgetésre, de egyáltalán nem figyel rám míg segít kiválasztani mit vegyek fel a partyra. Nem tudom mi van vele mostanság és megöl a kíváncsiság, de nem mondja el bárhogy faggatom. Végül köszönés nélkül távozik miután kapott egy smst. Nincs sok idő Mark igen érdekes viselkedésén töprengeni, mert nekem is indulnom kell.

A party a szokásos. Egy csomó ismeretlen ember, túl hangos zene és rengeteg alkohol. Ez a legutolsó dolog amire vágyom de nem tehetek semmit. Fred természetesen megtalál és bemutat pár olyan embernek akikhez semmi közöm és természetesen beszélgetnem is kell velük. Éppen az egyik szponzorunk főnökének a fiával beszélgetek, azt hiszem, mert az első mondata után elvesztettem a fonalat, mikor megjelenik mellettünk Charles.

-Sziasztok!-néz ránk, mire rá mosolygok.

-Hello, Adam!-nyújtja a kezét a srác.

-Charles.-néz rá a monacói és viszonozza a kézfogást.

-És ki vagy te Charles?-kérdezősködik tovább a srác, mire Charlessal mind a ketten értetlenül nézünk rá. Ez ennyire hülye.-Mármint Fruzsinak kije vagy?-pontosítja a kérdését Adam, mire megforgatom a szemem. Hogy lehet valaki ennyire tapló.

-Barátok vagyunk!-válaszol Charles de úgy mintha a fogát húznák.-És most ha megbocsátotok!-mosolyodik el, bár inkább vicsorgásra emlékeztet a dolog, majd el lép mellőlünk és elindul kifelé.

-Jó megismerni a barátaidat!-fordul vissza felém Adam, mire vágok egy grimaszt, majd én is elnézést kérek tőle és ott hagyom.

Mérgesen indulok a monacói férfi után és nem azért mert veszekedni akarok vele hanem mert őszintén aggódom érte. Már megint nem tudom mi ütött belé, de félek hogy valami őrültséget csinál.

-Charles Leclerc álljál már meg az isten szerelmére!!!-kiáltok utána, mikor utol érem a folyosón. Teljesíti a kérésemet és megáll, de nem fordul felém.-Most mi a bajod???-kérdezem kifulladva, mikor mellé érek.

-Mit gondolsz?-néz rám, egy olyan tekintettel amit nem tudok értelmezni. Egyszerre csalódott, mérges, féltékeny, és elkeseredett.

-Nem tudom Charles! Ezért jöttem utánad! Csak úgy elrohantál, nem szóltál senkinek!-nézek rá felháborodottan.

-Nem kell szólnom ha megyek valahova!-rántja meg a vállát sértődötten és megint elindul a folyosón.

-Ne fordítsál hátat nekem Charles Marc Hervé Percival Leclerc!-kapom el a csuklóját és erőteljesen berántom az egyik terembe ami mellettünk van, majd bezárom az ajtót.-Addig nem engedlek ki míg el nem mondod mi bajod van!!!-nézek rá határozottan.-Azért jöttem utánad mert aggódom hogy valami hülyeséget csinálsz, amit nem szeretnék! Szóval most beszélgetni fogunk!-jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangnemben és várakozóan nézek Charlesra.

-Látod ez a baj!!!-tárja szét a karját elkeseredetten.-Nem könnyíted meg!

-Mit Charles???-nézek rá értetlenül.

-Az életemet!-néz a szemembe, majd elfordul és kezét össze fonja a feje tetején.

-Mi a francról beszélsz???-kérdezem és mintha egy világ omlana bennem össze.-Barátok vagyunk nem??? Vagy ez a baj?-kérdezem és már én is hangosabban beszélek a kelleténél.-Mert ha ez a baj akkor nem kell beszélnünk!-jelentem ki felháborodottan.

-Ezt sem érted!-fordul felém Charles.

-Mit nem értek Charles???-már bánom hogy utána jöttem.

-Nem az a baj hogy barátok vagyunk, hanem az hogy csak barátok!-suttogja lehajtott fejjel, ami miatt alig értem amit mond.

-Mi?-lépek hozzá közelebb értetlenül, mire Charles felemeli a fejét és a szemembe néz.

-Akkor este nem mertem megtenni mert el szállt a pillanat. De erre soha nem kész jó pillanat szóval most megteszem. Nem tudom már tovább csinálni azt ahogy most vagyunk! Ne haragudj kérlek. De muszáj kimondanom. Nekem már jó ideje több vagy mint barátom. És nem tudom tovább játszani hogy nem érdekelsz! Kibaszottul szerelmes vagyok beléd Fruzsi, hiába akarok tenni ellene! Igazából nem is akarok. Ha emiatt tönkre megy a barátságunk az én hibám lesz, de úgy talán egyszer el tudlak majd engedni. Bár nem hiszem hogy valaha fogok még találni olyat mint te. Akit úgy tudok szeretni mit téged.

Szóval sajnálom ha ezzel tönkre tettem azt ami eddig volt kettőnk között, de képtelen vagyok tovább titkolni. Ha ez neked...

Nem hagyom hogy befejezze. Két kezemmel közre fogom az arcát és megcsókolom. Charles egy pillanatra meglepődik, de visszacsókol és átkarolja a derekamat.

-Én is szeretlek Char!-suttogom két csók között mosolyogva. Charles a válaszomra még jobban magához húz és hevesebben csókol. A vállába kapaszkodom, mert a hirtelen hevességétől elvesztem az egyensúlyomat. Nevetve szakadunk el egymástól, mikor már mind a ketten kifogytunk a lélegzetből. Nem tudom miért nevetünk, de nagyon jól esik, azt hiszem talán így szabadul fel bennünk az elmúlt hónapok feszültsége. Charles átkarolja a vállamat és magához húz, mire a vállába fúrom a fejem.

-Basszus miért vártam ezzel ennyit!-suttogja a hajamba, mire felemel a fejem.

-Tényleg miért is?-nézek rá, mire elmosolyodik.

-Jól van na Hercegnőm!-csókol meg újra.-Legalább megtettem!

-Igaz!-hajtom vissza a fejem a mellkasára.

-Ez sokkal jobb mint ha nyertem volna!-nyom egy puszit a fejemre, mire felmordulok.

-Azért ne essünk túlzásokba! Ennyire nem vagyok ám főnyeremény!-jegyzem meg, d Charles csak kuncog rajtam.

-Dehogynem! Csak nem hiszed el!-válaszol és hallom a hangján hogy mosolyog.

Csak állunk egymást ölelve és egyikünknek sem akaródzik megmozdulni. A partyról felhallatszik a zene egy kicsit, de ez sem zavar minket igazán.

-Ugye tudod hogy még vissza kell mennünk?-töröm meg végül a csendet és felemelem a fejem Charles válláról.

-Tudom Fred még akart fotókat!-válaszol és pontosan olyan fancsali képet vág, mint ahogy érzem magam az ötlettel kapcsolatban.

-Akkor tudjuk le mielőbb!-mosolygok rá, mire Charles magához húz és megcsókol.

-Oké!-simogatja meg az arcomat, majd kézen fogva vissza sétálunk. Nem sokáig maradunk együtt, mert ahogy elépünk a terembe Mark letámad és elrabol, fel sem tűnik neki hogy Charles kezét fogom, ahhoz túl részeg. A fotókon is lekeveredünk egymás mellől, mert Charlest találja meg valaki és kezdenek el beszélgetni. Egy darabig figyelem őket, aztán elegem lesz a zenéből és lelépek a partyról terveim szerint véglegesen. Ahogy kiszabadulok a hangzavarból megkeresem a tetőteraszt és leülök hogy gondolkodni tudjak. Még nem igazán hiszem el ami történt. Hogy Charles az enyém.

-Szia hercegnőm!-simítja meg valaki hirtelen a vállamat és csak azért nem törlöm visszakézből mert felismerem Charles hangját.

-Szia!-mosolygok rá, miközben leül mellém. Charles a kezemért nyúl, én pedig ismét rájövök hogy mennyire természetes ahogy az ujjait az enyémekre fonja.

-Honnan tudtad hogy itt vagyok?-kérdezem és a vállára hajtom a fejem.

-Azt nem tudtam hogy itt leszel, csak nem akartam tömegbe lenni, mert nem voltál ott. Aztán csak feljöttem ide te pedig itt voltál, mondjuk nem meglepő, mert mind a ketten betegesen vonzódunk a magas helyekhez ahonnan jó a kilátás.-dönti fejét az enyémnek.

-Igaz!-mosolyodom el.-De miért nem maradtál bulizni?

-Te miért nem maradtál?-kérdez vissza, mire elnevetem magam.

-Oké, hülye kérdés! Értem a célzást!-emelem fel a fejem a válláról, hogy a szemébe tudjak nézni.-Sajnálom! Hogy nem tudtál nyerni! Mindent sajnálok!-hajtom le a fejem.

-Kérlek ezt ne csináld Fruzsi!-emeli meg az államat Charles és elkezdi simogatni a kezemet.-Nem a te hibád hogy nem nyertem, és tudod mit?! Az többet jelent hogy most itt vagy velem! Vannak helyzetek amikor nem minden a versenyzés, és ezután az év után ez egy olyan helyzet. Jövőre is megpróbáljuk, ketten. Oké?

Bólintva válaszolok, mire Charles finoman megcsókol. Mikor befejezi a csókot elmosolyodom és a vállára hajtom a fejem. Nem tudom meddig ülünk ebben a nyugalomban, de Charles egyszer csak megmozdul és feláll. Érdeklődve nézem ahogy előveszi a telefonját és elindít rajta egy számot, majd mint aki jól végezte dolgát rám néz.

-Táncolsz velem?-nyújtja felém a kezét gálánsan, mire elnevetem magam.

-Természetes. Veled bármikor!-mosolygok rá és a kezébe helyezem az enyémet. Charles megforgat, majd átöleli a derekamat és szorosan magához húz. Karjaimat a nyaka köré fonom és a mellkasára hajtom a fejem.

-Szeretlek Fruzsi!-suttogja a hajamba Charles és csókot nyom a fejem tetejére.

-Én is téged Char!-suttogom a mellkasának, de egészen biztos vagyok benne hogy hallotta.

A zene ritmusára ringat az ölelésben, szóval nem mondható hogy táncolunk, de az egész egyszerűen tökéletes, mint valami álom. Évek óta először teljes biztonságban érzem magam Charles karjában és végre elhiszem hogy van miért itt lennem. Most nem nyertünk de lesz esély még egyszer megpróbálni és ha akkor sem sikerül, akkor még egyszer. És itt van velem Charles, akiért megéri felkelni minden reggel.