Hiába aludtam több mint nyolc órát egyhuzamban, szerda reggel ugyanúgy lázam van, bár a fejfájás már kicsit csökken. Arra sem tudom rávenni magam hogy kimásszak az ágyból, így csak írok Frednek hogy nem tudok dolgozni menni. A főnököm persze meglátogat hogy ezt ellenőrizze és bármennyire is szarul nézhetek ki, a lelkemre köti hogy azért nézzek rá majd a dolgokra ha egy kicsit jobban érzem magam. Erre természetesen bólogatok és amennyire Fred ismer tudja hogy meg is fogom csinálni. Ha az autóról van szó mindent meg csinálok. A következő látogatóm Charles, aki szó szerint letáborozik a szobámban hiába tiltakozok. Mikor megkérte a távozó Fredet hogy tartsa az ajtót mert tálca van nála, azt hittem hogy hülyéskedik, de azt nem gondoltam volna hogy tényleg hozott nekem reggelit. Aztán belépett a szobába és megláttam hogy két személyre hozott reggelit, vagyis ő is velem akar enni. És nem tévedtem. Miután letette a tálcát az éjjeli szekrényre, magához veszi az egyik tányért és kényelembe helyezi magát az egyik fotelban, én pedig csak bámulok rá mint valami idióta és nem tudom elhinni amit csinált.

-Nem tudtam mit szeretnél reggelizni ezért mindenből hoztam egy kicsit!-mosolyog rám és bekap egy újabb falatot.

-Már az is nagyon kedves hogy hoztál reggelit Char!-rázom meg a fejem mosolyogva és szó szerint nem tudom mit kellene csinálnom hogy elrejtsem a zavaromat.-De még nem igazán kívánok semmit.-teszem hozzá, mire Charles megvonja a vállát.

-Ráérünk! Csak délután kell edzésre mennem!-jelenti ki és tovább eszik.

-Te tényleg ezzel tervezted tölteni a napodat?-csúszik ki a számon a kérdés hiába bánom meg azonnal.

-Igen!-mosolyog rám Charles egyszerűen, mire elsírom magam. Nem tudom miért egyszerűen csak képtelen vagyok megállítani a könnyeimet.

-Ne! Várj! Ne sírj! El tudok menni ha kell!-zavarodik össze Charles a reakciómra és kapkodva leteszi a tányérját.-Most mit csináltam rosszul?-kérdezi kicsit kétségbeesetten és leül az ágyam szélére.

-Semmi Char! Semmit!-törlöm meg a szemem és ránézek.-Épp ez az! Nagyon régen volt hogy bárki ennyire figyelt volna rám! Csak ennyi!-vonom meg a vállam szomorú mosollyal az arcomon.

-Dehát ott van neked Mark!-néz rám értetlenül Charles.

-Márk a családom. Olyan mintha a bátyám lenne, ami teljesen más mint mikor egy barátom figyel rám!-egyből megbánom hogy a barát szót használtam, Charles arca egy kicsit elborul de az egész csak egy pillanat és már mosolyog is.

-Kellenek ilyen barátok is!-néz rám majd vissza tér a reggelijéhez. Kínos csend marad a szobában és nem értem pontosan hogy mi rosszat mondtam. Abban biztos vagyok hogy a barát titulus miatt lett fagyosabb a hangulat de nem értem az okát és nem tudom hogy mit kellene mondanom, így nem mondok semmit.

Ilyen csendben telik az egész nap és hiába kínos kicsit a csend jól esik hogy nem vagyok egyedül. Néha elbóbiskolok, de akárhányszor felébredek Charles mindig ott ül a fotelban és csinál valamit. Néha telefonozik, néha olvas, de nem mozdul mellőlem. Délután elmegy edzeni, én pedig dolgozom egy kicsit, mert már vagyok annyira jól hogy átnézzem a dolgokat. Meg egyébként már mennék vissza dolgozni, mert halálra untam az agyam. Este beugrik Carlos és Mark is, aki ma érkezett. Beszélgetünk egy jót de aztán lepattint mert fontos meetingen kell részt vennie. Ebben a sztoriban csak az ferde hogy soha nem csinál ilyet. Éppen az utolsó ellenőrzéseket végzem (mára, holnap folytatni fogom a dolgot, de aludni is kéne hogy meggyógyuljon az ember), mikor kopogás hallok.

-Nyitva!-kiáltok ki és érdeklődve várom ki jön be, mert már nem vártam senkit.

-Szia!-nyitja ki az ajtót Charles.-Hoztam vacsorát, mert nem láttalak az étkezőben!-mosolyog rám és belép a szobába kezében egy tálcával.-Lassan már azt hiszik a konyhán hogy lopom az ételt!-teszi hozzá, mire elnevetem magam.

-Ha lopnád is szó nélkül hagynák!-legyintek és felállok hogy becsukjam mögötte az ajtót, mert Charles a tálcával a kezében próbálkozik és a tálca eléggé veszélyesen billeg.

-Lehet igazad van!-mosolyodik el Charles és leül a fotelba ahol az egész délelőtt töltötte. Én mellé ülök a másik fotelba és ölembe veszem az egyik tányért.

-Köszönöm a vacsorát!-nézek rá hálásan.-Meg a reggelit és az ebédet is!!!-teszem hozzá, majd zavartan elhallgatok és inkább elkezdek enni.

-Igazán nincs mit! A többiek is jöttek volna ha nem tudják hogy itt vagyok veled!-mosolyog rám.-Egyébként jobban vagy?-kérdezi terelve a témát, amiért rettentő hálás vagyok.

-Igen! A fejem reggel óta nem fájt, lázam pedig már nincs tegnap este óta!-mosolyodom el. Végre valami semlegesről beszélgetünk.-Holnap megyek vissza dolgozni! Nem szabadultok ám tőlem!-vigyorgok rá, mire elneveti magát.

-Nem is akarunk!-rázza meg a fejét egy olyan mosollyal, amitől elpirulok. Baszki hogy már szemkontaktust sem tudok veled tartani Charles Leclerc, anélkül hogy ne pirulnék el! Ez is a te hibád! Nem akartam én beléd szeretni azt pedig végképp nem szeretném ha tudnál róla, de nem könnyíted meg a dolgom!-De a lényeg az, hogy már jól vagy!-szakítja meg a szemkontaktust Charles. Néha ürességet érzek mikor ezt csinálja, életem végéig képes lennék azokat a gyönyörű kék szemeit nézni és valószínű még akkor is ismeretlen lenne egy kicsit. Mindig találok bennük valami újat, pedig nem változnak. Végül Charles sem marad sokáig, mert Andrea kb ránk töri az ajtót és ágyba parancsolja mint valami apuka, hiába tiltakozik. Kicsit tényleg olyan mintha Andrea az apja lenne ilyenkor, de csak mosolyogni tudok rajtuk mert egyébként mind a kettő veszettül bolond. Én úgy fekszem le hogy holnap mindenképp mennem kell dolgozni.

Ennek megfelelően elalszom és James elképesztő hangos kopogására ébredek.

-Én nem hiszem el hogy még a beteg szabi után sem vagy képes időben össze kapni magad!-szid eg viccesen, miután várt rám tíz percet az ajtóban. Mondjuk szerintem elég szép teljesítmény, hogy nő létemre, tíz perc elég volt ahhoz hogy teljesen készen álljak a napra.

-Soha nem vagyok képes időben össze szedni magam csütörtökön!-vigyorgok rá.-Lassan egy éve együtt dolgozunk, igazán megtanulhattad volna!-veregetem meg a vállát és megpróbálok a kocsi vezető ülés felöli oldalára sétálni.

-Mint Fred én is hiszek abban hogy meg lehet javítani a mániákus későket!-válaszol James, miközben nagyon könnyedén terel át az anyósüléshez.-És én abban is hiszek hogy egyszer elfogadod, nem vezethetsz, mert túl sok lenne a bírság a gyorshajtásod miatt!-mosolyog rám és kinyitja előttem az ajtót.

-Hova gondolsz kedves?! Ilyet, én, soha!-mosolygok rá és beülök a kocsiba. Imádom Jamest, mióta felesége van még viccesebb, bár a hölgyet még nem mutatta be. Valószínű egyszer úgy is megismerem és én türelmesen várok arra az időpontra. Pont úgy mint Mark barátjára és Max barátnőjére, basszus egy csomó barátom titkolózik előttem! Ennyire ítélkező lennék a partnereik terén??? Ööö... Átgondolva lehet hogy erre a kérdésemre nem akarok választ kapni tőlük.

A paddockban a szokásos csütörtöki tömeg fogad minket, amin rutinosan kezelünk Jamessel, akinek ma senkit nem kell meglökdösnie, mert az újságírók a velem egyidőben érkező Fredet zaklatják a kérdéseikkel. Mondhatnám hogy sajnálom a főnökömet, de nem lenne igaz, mert már az első hónapban is sorozatgyilkosnak készültem, ami az újságírókat illeti, szóval így az utolsó hétvégén már nagyon kevés tart vissza hogy tényleg azzá váljak. Az egyetlen, aki megállít, egy hat év körüli kislány túlméretezett ferraris pólóban. Belekapaszkodik a térdembe és nem engedi hogy tovább menjek, így kényszerítve hogy rá figyeljek.

-Szia!-simogatom meg a fejét óvatosan, majd felnézek a rohamtempóban közeledő és szabadkozó szüleire.

-Ne haragudjanak!-kér elnézést az anyuka olaszul, mire az agyam egyből átkalibrál és már válaszolnék neki olaszul, de folytatja.-Angeline gyere! Engedd el a néni lábát!-próbálkozik tovább a nő, a lányát cseppet sem érdekli. Ellenben James majdnem megfullad a visszatartott röhögéstől, miután az anyuka le nénizett.

-Angeline Palmieri, viselkedj!-szól közbe az apuka is, de ő is hatástalan marad, a kislány csak még jobban kapaszkodik a lábamba.

-Tényleg ne haragudjanak!!! Nem szokott ilyen lenni! Nem tudom mi van vele!-mentegetőzik az anyuka, mire mosolyogva megrázom a fejem.

-Semmi baj! Tényleg!-próbálom meggyőzni őket arról hogy a kislányuk nem a legfurcsább és kellemetlenebb dolog ami mérnöki pályafutásom során történt velem.-Megoldjuk!-mosolygok a szülőkre még egyszer, majd lehajolok a kislányhoz.-Angeline, igaz?-kérdezem, mire aprót bólint arany fürtös fejével.-Minden oké?

Dacos bólogatást kapok válaszul.

-Akkor mi lenne ha elengednéd a lábamat!-kérdezem kedvesen és megsimogatom a hátát. A lábamat nem engedi el de legalább választ kapok, egy motyogás formájában.

-Tessék?-hajolok közelebb hogy értsem is amit a kislány suttog, mire felemeli a fejét és rám néz. Kísértetiesen kristálykék szemei vannak, de elképesztően gyönyörűek. Azt hiszem nekem az emberek szeme fixációm.

-Ma van a szülinapom és nagyon szeretnék találkozni Charlessal!-néz rám könyörgően, mire elmosolyodom.

-Ez megoldható úgy is hogy elengeded a lábam!-borzolom össze a feje búbját.-Ha szüleid bele egyeznek akár már mehetünk is!-nézek fel a felnőttekre, akik hevesen bólogatva adják tudomásomra hogy benne vannak a dologban. Mire megérkezünk a boxba már a kamerákat is előkészíti a csapat.

Angelinet körbe vezetem a boxban és minden kérdésére megpróbálok válaszolni, míg Andrea és James előkerítik Charlest az öltözőjéből mert hála istennek már megérkezett. Éppen a kocsiba ültetem be Angelinet, aki azt játssza hogy igazi versenyző, mikor a szemem sarkából meglátom hogy Charles végre megjelent.

-Mi lenne ha most találkoznánk Charlessal?-kérdezem Angelinet, miközben óvatosan kiemelem az autóból.

-Hol van?-kérdezi és körbe fordul Charlest keresve. Mikor meglátja a férfit eltakarja két kezével az arcát és úgy les ki Chalesra. Charles mosolyogva integet neki, Angeline viszont ahelyett hogy odamenne hozzá, a lábamhoz bújik.

-Mi baj kicsi lány?-kérdezem és óvatosan meg simogatom a fejét.

-Nem merek odamenni!-suttogja a kislány, mire megpróbálok leguggolni hozzá. Mikor megérti a szándékomat elengedi a lábamat, de még mindig nem mer Charlesra nézni és úgy helyezkedik hogy a férfi se lássa őt.

-De hát miért?-kérdezem értetlenül, mire Angeline szégyenlősen eltakarja az arcát.

-Mert ő olyan tökéletes!-suttogja a fülembe, olyan halkan hogy alig hallom, majd teljesen eltakarja az arcát. Valahol mélyen egyet értek vele, de ez nem a megfelelő alkalom a Charlessal kapcsolatos érzelmeim boncolgatására.-És nem merek odamenni, mert én csak ilyen kicsi vagyok!-suttogja még, mire elmosolyodom.

-Ugyan már! Elhiszed nekem hogy nagyon kedves lesz?-kérdezem a kislányt mosolyogva és megpróbálok a szemébe nézni.-Nagyon jó fej ember! És nem harap!-teszem még hozzá.

-Oda jössz velem?-kérdezi Angeline boci szemekkel és a kezét nyújtja felém, mire mosolyogva bólintok.

-Hát persze!-megfogom a kislány kezét, majd felállok és lassan Charleshoz sétálok. Angeline végig mögöttem jön és mikor oda érünk sem lép elém.

-Megöleljem én is hogy el hidd nem harap?-kérdezem cinkos mosollyal a kislányt, aki erre beleegyezően bólint. Elengedem a kezét, majd Charleshoz lépek és átkarolom a nyakát. Charles egyből veszi a lapot és kezét a hátamra simítja.

-Nagyon aranyos csak kicsit félénk!-suttogom a fülébe, mire bólint. Kibontakozik az ölelésből és óvatosan leguggol Angelinehez.

-Szia! Hogy hívnak?-kérdezi és bíztatóan rá mosolyog.

-Angeline!-mosolyog vissza a kislány.

-Azta de gyönyörű neved van! Bár miért csodálkozom, ilyen angyali fürtökhöz angyali név jár!-mosolyog Charles.-Azt mondták ma van a szülinapod. Hány éves lettél?-kérdezi és óvatosan megsimogatja Angeline vállát.

-Hét!-húzza ki magát a kislány.

-Azta! Akkor már iskolás vagy igaz?-folytatja a beszélgetést Charles.

-Igen! Már másodikos!-jeleni ki büszkén Angeline, Charles elmosolyodik a kislányon és a mosolya nekem is mosolyt csal az arcomra.

Nézem ahogy Charles Angelinenel beszélget és melegség önti el szívemet. Elképesztően jól bánik a kislánnyal, sugárzik belőle a határtalan elfogadó türelem és ezt nagyon jó érzés látni. Ahogy nézem hogy aláírja a kislány pólóját, neki adja a sapkáját és fotózkodik a teljes családdal, kicsit még jobban bele szeretek ha ez lehetséges. A képek elkészülése után Charlesnak mennie kell és én is elköszönök Angelineéktől, akiknek eddig tartott a látogatás. Mosolyogva nézek a kislány után, aki úgy meséli a szüleinek az egészet mintha ők nem látták volna. Szeretem az ilyeneket még akkor is ha egy csomó kamera követ, mert ebből is reklámfogást kell csinálni. De sajnos mindig vissza kell térni a melóhoz.

Este bőven túlórázunk, James a szememre is hányja hogy két és fél órát várt rám, hogy haza tudjon vinni. Bezzeg mikor közlöm vele hogy egyedül is vissza tudtam volna menni a szállodába, nem kellet volna megvárnia, a válasz hogy álmodik a nyomor. Igaz tényleg álmodik, de nem tizenhárom óra munka után, mert úgy alszom mint akit fejbe vágtak. Lehet betegség után nem a legegészségesebb túlórázni.