Nem pontosan tudom mennyit ületem a zongora mellett abban a kibaszott üres teremben, de már világosodott mire vissza botorkáltam a szobámba. Még arra sem volt lelki erőm hogy átöltözzek, csak bele borultam az ágyamba és próbáltam nem arra gondolni hogy milyen szerencsétlen vagyok. Ennek következménye hogy mikor az ébresztőm idegtépő csipogására kinyitom a szemem, legszívesebben egyből vissza is aludnék. Vagy legalább is keresnék egy olyan tudatállapotot ahol nem emlékszem a tegnap estére. Végül nagy nehezen kimászom az ágyból és egy zuhany után viszonylag gyorsan össze is pakolom a cuccomat az esti indulásra. Nem tudom mi lenne a jobb, ha soha többet nem kellene látnom Charles és kirúgatnám magam hogy ez megtörténhessen, vagy úgy tenni mintha nem történt volna semmi tegnap este, ami lényegében már ma reggel volt, esetleg megkérdezni mi is történt ténylegesen.

Jamesnek is feltűnik hogy nincs jó kedvem, de van olyan jó fej és nem faggat míg kiérünk a reptérre. Tényleg hálás vagyok neki ezért, nem igazán szeretnék beszélgetni, lényegében senkivel. Mielőtt felszállnánk kapok egy üzit Marktól hogy nem velem utazik, nem mintha ezt nem találtam volna ki magamtól, de azért aranyos hogy az utolsó pillanatban tájékoztat. A repülőn eléggé temetés utáni hangulat van, mindenki dől jobbra balra, esetleg ülve alszik. Már éppen feltenném a fejhallgatómat, hogy csatlakozzak az alvók társaságához, mikor Charles megáll mellettem. A mozdulatban megállva nézek rá.

-Csak ez az egy szabad van!-mutat a mellettem lévő üres helyre.

-Csak tessék!-mosolygok rá, megvonom a vállam és eldöntöm hogy úgy fogok tenni mintha nem történt volna semmi. Charles egy kicsit kínos mosollyal néz. Azt hiszem ő még nem tudja hogy viselkedjen.

-Köszi!-válaszol végül és elkezd lepakolni. Egészen biztos hogy emlékszik a tegnap estére. Nincs olyan szerencsém hogy túl sokat ivott.

Miután elhelyezkedik mellettem a gép is elindul hogy átrepüljük majdnem a fél világot, az évben utoljára. Nem tudom pontosan mikor alszom el, de valószínű valamikor az út elején. Arra ébredek fel hogy nagyon rázkódik a gép. Egy pillanatra eluralkodik rajtam a pánik, érzem ahogy végig söpör a teljes testemen és görcsbe rántja az izamimat. Reflekszből a karfába kapaszkodok, vagyis csak kapaszkodnék mert Charles keze azon pihen. Automatikusan húzom vissza a kezem mikor egymáshoz érünk, viszont ez nem változtat azon hogy halálfélelmem van. Charles rám kapja a fejét a hirtelen mozdulatomra és valószínű meglátja a szememben a rettegést, mert a kezemért nyúl és nyugtatóan megszorítja.

-Nyugi!!! Csak egy kis turbulencia, nem fogunk lezuhanni!-néz a szemembe, de nem éri el a kívánt hatást. A szívem még mindig őrülten dobog és legszívesebben kifutnék a világból.-Hé, hé, hé!!! Nézz rám!!! Semmi baj nincs! Látod már a gép sem rázkódik és mi még mindig megyünk tovább!!! Minden rendben!-folytatja Charles mikor látja hogy kicsit sem lettem jobban. Hagyja hogy a kezét szorongassam, pedig annyira szorítom hogy kezd neki elfehéredni. Mégsem szól, csak beszél hozzám rendületlenül. egy ideig csak hallgatom a hangját, de nem igazán fogom fel miről beszél. Próbálok a légzésemre koncentrálni és kicsit vissza lassítani a szívemet. Ahogy ez sikerül lassan az is eljut az agyamba hogy Charles éppen a leendő szörfös karierjéről és álmai fagyijáról beszél megállás nélkül.

-Szóval akkor lenne a legjobb ha nem lenne a fagyiban olyan sok kalória és én is ehetnék belőle!-ecseteli és még mindig nem tesz megjegyzést a lassan kékülő ujjaira. Én viszont lazítok a szorításon, mert nem szeretnék fájdalmat okozni neki.

-Jobban vagy?-kérdezi Charles, aki természetesen egyből észre veszi hogy már nem szorítom veszettül a kezét.

-Igen köszönöm!-mosolygok rá szégyenkezve és megpróbálom véglegesen kihúzni a kezem az övéből. Charles erre egy hanyag mozdulattal fonja ujjait az enyémek köré, ezzel megakadályozva a szabadulási kísérletemet, a kicsit érdekes és kínos helyzetből. Igazából nem zavar, megnyugtat a keze melege, de reakciója mégis nagyon furcsa.

-Nem is tudtam hogy félsz a repüléstől!-jegyzi meg és úgy tesz mintha nem tűnt volna neki fel az előbbi kis közjáték.-Nem a legszerencsésebb!-teszi hozzá, mire felhorkanok.

-Hát nem! De ez az én áldozatom. Valamit valamiért.-vágom rá, majd hátra dőlök az ülésemen és veszek még egy utolsó mély levegőt, emlékeztetve magam hogy már minden rendben.-Egyébként nem szoktam pánikolni, csak álmomból felébredve nem igazán tudtam mi történt, és ez nem volt olyan jó.-teszem hozzá magyarázat képpen.

-Áhh! Így már értem!-bólint Charles.-De igazából nem kellett volna magyarázkodnod, csak megkérdeztem. Tudom hogy van ilyen, de azt gondoltam ha itt dolgozol akkor nem kűzdesz ilyen gondokkal. Mármint... Egy kicsit furcsa, na! De értem.-fejezi be a zavaros magyarázatát, de igazából csak az eleje érdekelt a mondandójának.

-De most már minden oké ugye?-kérdezi, mire bólintok.-Bizti?

-Igen!-nézek a szemébe.

-Akkor jó!-nyugtázza, majd szinte önkéntelenül végig simít nagyujjával a kézfejemen. Az érintésre teljesen kiráz a hideg, és csak remélni merem hogy nem veszi észre a libabőrös karom.-Még van hátra négy óra, akár folytathatod is az alvást ha tudod. Én itt vagyok!-teszi hozzá, mire melegség önti el a szívemet. Hát persze hogy itt van. Még a kínos kis bakink után is. Vajon lehetek ennél jobban szerelmes?

-És használhatod a vállamat párnának!-jelenti ki mire felhúzom a szemöldököm.

-Szóval engedély kell hozzá?-kérdezek vissza viccesen élcelődve, mire Charles lazán megvonja a vállát.

-Eddig is azt tetted szóval úgy gondoltam megadom rá az engedélyt!-válaszol fellengzősen, mire elnevetem magam.

-Igazán köszönöm Char!-vigyorgok rá, majd tényleg a vállára hajtom a fejem és lehunyom a szemem. Most úgy nézhetünk ki mint valami pár. Fejem a vállán, kezünk még mindig összekulcsolva és én azt kívánom bár ne csalna a látszat.

Gyorsan elalszom Charles vállán. Valamikor ő is rám dől, mert mikor felkelek halántéka a fejemet támasztja. Mosolyogva hagyom had aludjon még egy kicsit, de pár perccel később ő is felébred a repülő rázkódására.

-Leszállunk!-mosolygok rá, mire bólint és elkezd szedelőzködni.

Kimerülten kászálódunk fel hogy leszálljunk. A gépből kiszállva mellbe vág a forróság, pedig már délután négy is elmúlt, ráadásul még sokan is várnak minket kifelé menet. Mondjuk nem pont engem, de már annyira elegem van az emberekből hogy legszívesebben leüvölteném a Charles nevét síkogató rajongókat. Charlesnak van hozzájuk türelme és marad aláírni, de én elindulok a hotelba mert a fejem is kezd fájni. Szó szerint bele borulok az ágyamba és egyből el is alszom, pedig igazából nem régen vagyok ébren, de valahogy elképesztően kimerült vagyok és ezen a fejfájás sem segít.

Kedd reggel arra ébredek, reggel hatkor, hogy hasogat a fejem. Összesen annyira van erőm hogy kimásszak az ágyból és bevegyek egy gyógyszert. Egy pillanatra elgondolkodok kezemben a dobozzal és végül beveszek egy második szemet is. Vissza fekszem az ágyba míg azt várom hogy hasson a gyógyszer, de két órával később mégis össze kell kaparnom magam, mert Fred forgatni akar amit nem hagyhatok ki. James meg is jegyzi hogy szarul nézek ki, mire csak egy szenvedő mosolyt kap. Annyira fáj a fejem hogy a forgatás előtt kénytelen vagyok még egy gyógyszert bevenni, mert úgy érzem bármelyik pillanatban meghasadhat a fejem. Charles is észre veszi hogy valami bajom van, mert aggódva pillant rám mikor felvesszük a sisakokat és kisétálunk a pályán álló Ferrarihoz.

-Minden oké?-kérdezi halkan, miközben megigazítják a mikrofonjainkat.

-Persze! Csak fáj a fejem, de nem fogok belehalni!-mosolygok rá, bár voltak a olyan pillanatok mikor ebben nem voltam olyan biztos. Szerencsére a gyógyszer éppen hat így a fejfájás enyhül egy kicsit.

-Azért szólj ha valami nem oké!-simítja meg a karom aggódva, majd egy pillanat alatt átvált és beszélni kezd a kamerának. Mosolyogva nézem és integetek mikor kell, de közben inkább csak Charles csodálom. Elképesztő mennyiségű kitartás szorult ebbe a férfiba, csodálom hogy képes olyan dolgokhoz is jó képet vágni amiket nem nagyon szeret, vagy kifejezetten rühell. Végül beülünk az autóba, a kezembe nyomnak egy köteg kártyát, amiről kérdeznem kell Charlest és elindulunk.

-Most kérdezned kellene tőlem nem?-szól rám Charles, mikor csak nem akarok megszólalni a kör viszont telik.

-Ja!-térek magamhoz és megnézem a kártyáimat.-Szóval! Mikor volt az első Abu Dhabi nagydíj?

-Ööö... 2010?-érkezik a válasz, mire megrázom a fejem.

-2009, de nem baj, én sem tudtam!-javítom ki.-Mit fogsz vacsorázni?

-Ez is ott van?-kapja rám Charles értetlenül a fejét, mire elnevetem magam.

-Nem csak képtelen vagyok elolvasni a kártyákat és improvizálok!-válaszolok röhögve, mire Charlesból is kitör a röhögés.

-Csak nem túl gyorsan megyek?-kérdezi incselkedve és befarol a következő kanyarba, ami azt eredményezi hogy megdőlök egy kicsit, de én csak megrázom a fejem.

-Előjött az alkalmi diszlexiám!-vágom rá.-Vannak itt sebesség korlátok?-kérdezem, mert ezt a kártyát muszáj kijátszanom még akkor is ha nincs a kezembe.

-Ez is a kérdés?-húzza össze a szemét Charles, de most nem fordul felém.

-Igen!-vágom rá amilyen komolyan csak tudom és úgy teszek mint aki ellenőrzi a papírjait.

-Nincsenek!-válaszol végül.

-Akkor miért nem megyünk gyorsabban?-kérdezem, mire ismét Charlesból kitör a röhögés. Hitetlenkedve megrázza a fejét és rám pillant.

-Kérése számomra parancs Hercegnőm!-válaszol majd még jobban a gázra lép. Tudom hogy ennek az egésznek az lenne az értelme hogy sikongassak Charles mellett, de engem csak kikapcsol a sebesség.

-Vége a körnek!-szól Charles, mire kinyitom a szemem.

-Már is?? Mehettél volna lassabban!-nézek rá viccesen.

-Na nézzenek oda még válogat is!-háborodik fel Charles mosolyogva.-Nem lehet egyszerre mindent Hercegnőm!-hajol közelebb féloldalas mosollyal, mire megforgatom a szemem.

-Kár!!!-mosolyodom el, majd egy kicsit össze szorítom a szemem és megdörzsölöm a homlokomat, mert a fejfájás újult erővel tér vissza.

-Biztos jól vagy?-kérdezi Charles aggódva a mozdulatom láttán.

-Persze!-bólintok, de ahogy a szemébe nézek tudom hogy nem győztem meg.

Még forgatunk pár jelenetet, de szerencsére Charlesnak még dolga van, így nem tart már sokáig a dolog. Én gyorsan vissza megyek az irodámba és neki állok az egyeztetéseknek, hogy mielőbb végezzek velük és mehessek vissza a szállodába pihenni, de semmi nem úgy alakul ahogy azt szeretném. Képtelen vagyok tíz percnél hosszabban koncentrálni és még a hideg is rázni kezd olyan délután négy körül. Végül engedélyezek magamnak egy hosszabb pihenőt és össze kucorodok az egyik fotelban pár percre. Természetesen valakinek pont ebben az öt percben kell keresnie, de csak kikiabálok neki hogy jöjjön be, arra nem veszem a fáradságot hogy felálljak ajtót nyitni.

-Annyira tudtam hogy nem vagy jól!-lép be az ajtón Charles. Éppen elkezdenék tiltakozni, hogy csak egy kis délutáni pihenőt tartok, de még azt sem engedi hogy kinyissam a számat máris folytatja.-És ne kezd el tiltakozni, mert még soha nem láttam hogy munkában így pihentél volna!

Ezek után csak megrázom a fejem és vissza csukom a szemem. Túl jól ismer. Hallom hogy oda lép mellém majd megérzem a tenyerét a homlokomon. Pár pillanatig ott tartja majd ki simítja a hajam a szememből és vissza húzza. Nem nyitom ki a szemem mert nem akarom látni milyen közel van hozzám.

-Te lázas vagy!-jelenti ki Charles.

-Meg van rá az esély tekintve hogy lassan egy órája ráz a hideg!-nyitom ki a szemem hogy rá tudjak nézni. Közvetlen felettem áll és nagyon aggódva néz le rám.

-Akkor miért nem mentél még vissza a hotelbe?-kérdezi.

-Mert dolgozom!-jelentem ki. Igen egy fotelben kuporgok éppen magazt pózban szóval ez nem igazán meggyőző, de akkor is!

-Fruzsi ennek semmi értelme nincs! Kérlek pihenj!-néz rám Charles könyörgőn.

-Azt csinálom látod!?-mutatok végig magamon, mire nem tetszően megrázza a fejét.-Nem pihenhetek most Char! Mindjárt itt a szezon vége akkor majd pihenek, most még nincs rá időm! Be kell fejezni a kocsit hogy jó legyen vasárnapra!-magyarázom igazából igen kis lelkesedéssel. Legszívesebben aludnék és nagy önuralmamba kerül hogy ne tegyem meg.

-Engem az nem érdekel!-csattan fel Charles, mire össze rezzenek.-Most vissza foglak vinni a hotelbe és ha nem akarsz ott maradni esküszöm bezárlak a szobádba és elkobzom az összes munkaeszközödet!-jelenti ki, majd az asztalomhoz lép és elkezdi össze pakolni a cuccaimat. Vagyis mindent bele dobál a táskámba amit az asztalon talál.

-Hé! Nyugi!-szólok rá, de nem igazán érek el semmilyen hatást így feltápászkodom és odamegyek hozzá.-Az nem az enyém!-fogom le a kezét, mikor egy teljesen random mappát is be akar rakni a táskámba.-Megcsinálom és még a szobámban is fogok maradni, de csak holnapig!-nézek rá.

-Megígéred?-néz rám szkeptikusan.

-Igen! Még dolgozni sem fogok mert úgy érzem kifolyik a szemem.-teszem hozzá, mire Charles elégedetten bólint.

-De ha holnap is rosszul vagy ne gyere dolgozni kérlek.-néz a szemembe, mire megforgatom.-Ígérd meg!-fogja meg a csuklómat finoman.

-Oké! Megígérem!-bólintok mikor rá jövök hogy mennyire fontos ez neki. És biztos vagyok benne hogy ezt az ígéretemet meg fogom tartani.

Charles nem forszírozza a beszélgetést míg vissza érünk a szállodába, és ezt megint a jó pontok közé tartozik nála. Lassan túl sok jó pontja lesz. Egészen a szobámig kísér, kiadja utasításnak hogy zuhanyozzak le meleg vízzel, majd eltűnik. Én bemegyek a szobámba és lezuhanyozok. Nem sokkal azután hogy végzek kopognak. Felveszek egy pólót és egy nadrágot és kinyitom az ajtót. Charles áll a küszöbön kezében egy bögre teával és egy tál friss gyümölcsel.

-Bemehetek?-kérdezi, mire automatikusan félre állok de az agyam még mindig képtelen feldolgozni hogy itt van.-Ezeket neked hoztam!-teszi le az éjjeli szekrényre a tálat és a bögrét. Az lehetséges hogy minden egyes apró tettével jobban beleszeretek?

-Honnan tudtad hogy gyümölcsre vágyom?-kérdezem és még mindig nem hiszem el hogy ennyire figyelmes.

-Hát, anya mindig gyümölcsöt hozott nekünk ha lázasak voltunk, így gondoltam talán neked is segíthet.-vonja meg a vállát zavartan. Eddig bírok rendesen viselkedni, oda lépek hozzá, teljes erőmből megölelem és elsírom magam.

-Köszönöm Char!-suttogom a fülébe.-Köszönöm hogy vagy nekem!

Egy pillanatra teljesen zavarba jön de aztán ő is magához szorít.

-Mindig itt leszek Hercegnőm!-válaszol halkan.-De azt hiszem most jót tenne neked ha aludnál egy kicsit.-teszi hozzá mire elengedem. Az ágyhoz sétálok és leülök a szélére. Egy pillanatig csak nézem Charlest, aki a könyveimet pakolássza, majd hirtelen megszólalok.

-Nézd Charles...-egy kicsit megakadok mikor rám néz, de aztán folytatom.-Nekem mérnök agyam van.-nézek a szemébe.

-Az mit jelent?-kérdez vissza mire lehajtom a fejem.

-Hogy számokkal dolgozom, nem emberekkel.-nem akarok rá nézni így csak azt érzem hogy kicsit lesüllyed a matrac mikor leül a szélére.

-Akkor kivárom míg más is elfér a számok mellett!-suttogja és megsimogatja az arcomat. Az érintése olyan gyengéd hogy kiráz tőle a hideg.

-Mindig van hely másnak, csak félek hogy nem elég neki a hely!-suttogom, olyan halkan hogy nem vagyok biztos benne hogy hallotta. Charles vesz egy mély levegőt, majd megsimítja a vállam.

-Most aludj egyet Fruzsi! Ezt majd megbeszéljük máskor! Most pihenésre van szükséged!-mosolyogva néz, de a mosolya szomorú. Megértette miről beszélek. Bemászom az ágyba és nem ellenkezem mikor betakar. Charles nyom egy puszit a homlokomra mielőtt egyedül hagy. Egyedül maradok a gondolataimmal és bár annyi van belőlük hogy azt hiszem szét fog robbanni a fejem, a fáradság és a gyógyszerek erősebbek. Gyorsabban alszom el mint az elmúlt hetekben bármikor.