Soha nem gondoltam volna hogy egyszer élvezni fogom Mexikót. Nem az a fajta ember vagyok aki oda van a kaktuszokért, és mint mindenkinek nekem is az volt az első gondolatom Mexikóról, hogy itt csak kaktuszok vannak. Ez nem igaz, sőt az egyik legnagyobb tévedésem. Oké vannak kaktuszok is, de maga a város is csodálatos. Annak ellenére hogy soha nem érdeklődtem különösebben a mexikói kultúra iránt elképesztően élvezem Charlessal a városnézést. Megnézzük a Frida Khalo múzeumot ami egyszerűen elképesztő. Anya mindig szerette a festményeit, de engem nem hatottak meg különösebben akkoriban. Most hogy itt vagyunk valahogy megértem anyu mit látott bennük. Mikor ezt az érzést megosztom Charlessal csak mosolyog, de inkább azzal a szomorú mosollyal.

-Emlékszel mikor azt mondtam szeretnék elmenni az Andokba?-kérdezi kicsivel később, mikor már a városban sétálunk.

-Igen. Meglepődtem egy kicsit, mert nem gondoltam volna hogy szereted az ilyen típusú helyeket.-válaszolok, majd kikerülök egy turistacsoportot, akik az utca közepén állnak és unottan hallgatják a vezetőjüket.

-Jules szeretett volna egyszer elmenni oda. Csak nem sikerült neki, én pedig megígértem magamnak hogy egyszer elmegyek helyette is és élvezni fogom.-néz rám szomorúan.

-Nagyon fontosak neked a szeretteid!-állapítom meg, de választ nem várok és ezt Charles is érzi. Óvatosan átkarolom a vállát, mire a pár pillanatra a vállamnak dönti a fejét. Nem jó érzés így látni őt, főleg mert tudom hogy ebben a témában nem tudok neki megnyugvást adni. Ugyanazokkal a problémákkal küzdünk ilyen téren.

-Mindennap fáj egy kicsit, de tudom hogy azt akarnák lépjek tovább, ezért minden nap próbálkozom vele. Azt is észre vettem hogy van hogy kevesebbet gondolok rájuk...-itt megakad egy kicsit, mint akinek nem akaródzik befejezni a mondatot.

-De volt valaki aki megértette veled hogy ez normális, igaz?-szorítom meg a vállát.-Tudom milyen, bár ettől neked nem lesz könnyebb.-sóhajtok egyet.

-Pontosan.-válaszol Charles és a karja észrevétlenül a derekamra vándorol, amitől elönt a borzongás.

-Jó pszichológusod van! Lehet elkérem a számát!-jegyzem meg keserű mosollyal, mire Charles is felnevet, de ebben a nevetésben ugyanaz a keserűség bujkál mint az enyémben.

-Ha kell, csak szólnod kell, oké?-komolyodik el hirtelen.

-Megígérem hogy te leszel az első akinek szólok ha szükségem lenne rá!-nézek a szemébe. Meglepően sok aggodalmat látok a szemében, amit nem feltétlenül tudok hova tenni, de elképesztően jól esik hogy figyel rám. Ezek az apró dolgok, amikkel észrevétlenül érte el hogy beleszeressek.

-Hát remélem is!-mosolyodik el, majd óvatosan elhúz egy csörtető turista útjából.

-Te hogy vagy egyébként?-kérdezem, miközben tovább sétálunk a téren, és tudom hogy nem kell pontosítanom a kérdést tudja miről beszélek.

-Mostanában nem volt pánikrohamom.-jelenti ki és érzem a hangjában azt az ismerős büszkeséget, ami a pánikbetegség kezelésével jár. Pontosan tudom milyen jó érzés hogy te vagy az úr és nem rettegsz egy esetleges rohamtól.

-Most büszke vagyok rád!-szorítom meg a vállát megint. Charles mosolyogva néz rám és kicsit közelebb húz magához, ami lehet hogy akaratán kívüli, nekem mégis bizseregni kezd a gyomrom a mozdulatra.

-Köszönöm! Én is magamra.-válaszol.

-Egyébként tudja a családodból bárki hogy megint voltak rohamaid?-kérdezem, mert ez foglalkoztat egy ideje.

-Anya. Lorenzonak és Atrhurnak nem mondtam el, mert már akkor is nehéz volt nekik, mikor először voltak hasonló problémáim. Bár akkor sem akartam nekik elmondani, Arthur egyszer rám talált roham közben és így nem volt mit mondanom neki. Szegény annyira megijedt hogy kihívta a mentőket. Soha nem szeretném viszont látni azt a rettegést a szemében. Az eset után Lorenzo "beavatása" már természetesen jött.-meséli, de elengedni láthatóan nem tervez, mert még mindig egymásba karolva sétálunk Mexikó utcáin. Mondjuk nekem sem sürgős hogy elengedjem.-De beszéljünk másról! Nem szeretnék ilyen szomorú témákról beszélni!-néz rám, mire elnevetem magam.

-Oké! De miről beszéljünk?-teszem fel a kérdést, és kilépek az öleléséből, mert azért mégsem vagyunk együtt és kezdek nagyon zavarban lenni.

-Mondjuk arról hogy nézel e más sportokat?-mosolyog rám, majd a kezem után nyúl. Ujjait az enyémekre kulcsolja és én nagyon nem bánom. Így biztos nem fogjuk elhagyni egymást a zsúfolt utcán, de azért egy kicsit remélem hogy ez csak ürügy lehet arra hogy megfogja a kezem.

-Focit szoktam nézni ha van rá időm!-indulok utána, mikor leül a sokk a kézfogása miatt. Charles úgy tesz mint akinek nem tűnt fel a pillanatnyi megtorpanásom és tovább sétálunk a mexikói délutánban. Csak akkor indulunk vissza a reptérre mikor megint görcsölni kezd a hasam.

-Mindig ilyen rossz?-kérdezi Charles, mikor még felszállás után is szenvedek.

-Nem. Általában nem is érzem. Valószínű a stressz és a fáradság sem segít.-gömbölyödöm össze a székemen. Azért van annak előnye ha az ember első osztályon utazik.

-És nem segít a gyógyszer?-érdeklődik tovább és a hangjába aggodalom vegyül.

-Idő kell neki!-legyintek.

-De már lassan egy órája vetted be!-néz rám Charles, mire megvonom a vállam.

-Nincs a helyzet magaslatán!-legyintek megint.-Ne aggódj rendben leszek!-mosolygok rá bíztatóan. Én vagyok rosszul de a pasit nyugtatom, így kell ezt!-Inkább nézzünk filmet!-indítványozom, mert még több mint hat óra a következő reptér. Onnan pedig még egyszer ennyi az út kb., mert természetesen a közvetlen járatra nem maradt jegy.

-Nincs ötletem!-dől hátra Charles.

-Nekem van! Nézzük a hogyan veszítsünk el egy pasit tíz nap alattot!-vigyorodom el.

-Ne!-nyög fel Charles.

-De! Ne már ez egy klasszikus! De ha te nem akarod nézem egyedül!-vonom meg a vállam és megkeresem a filmet az előttem lévő képernyőn.

-Menj arrébb, nem látom!-szól Charles és elkezd átmászni az én ülésemre.

-Te mit csinálsz?-nézek rá értetlenül.

-Nézem veled a filmet? Na arrébb mész, hogy én is ide férjek?-néz rám, mire arrébb megyek. Charles fogja magát és beül mellém. Érdeklődve figyelem ahogy elhelyezkedik.

-Megvagy?-kérdezem mikor már nem mocorog.

-Igen, kezdhetjük!-néz rám, mire szemforgatva elindítom a filmet. Őt egyáltalán nem zavarja mennyire fura volt ez a kis valami az előbb.

Charles végül a harmadik film elején alszik el a vállamon, magamban a második film felére fogadtam. Szerencsés típus, könnyen elalszik bárhol. Bezzeg felébreszteni annál nehezebb.

-Char! Ébresztő!-simogatom meg a fejét, miután a pilóta szól hogy leszállunk és mindenki foglalja el a helyét.

-Char!-rázom meg a vállam, hátha ez hatásosabb, de csak azt érem el vele hogy beleborul az ölembe.

-Ébredj már fel!-rázom meg Charles vállát erőteljesen mire végre megmozdul.

-Mi van?-kászálódik fel az ölemből és álmosan megdörzsöli a szemét. Haja össze vissza áll, hangja pedig rekedtes egy kicsit így ébredés után. Itt az újabb pillangó roham! Bele sem merek gondolni milyen intim a helyzet, ugyanis Charles még mindig az én székemen ül, igen közel hozzám.

-Leszállunk!-adok választ a kérdésére.

-Ja, oké!-túr végig a haján, ezzel még kócosabbá téve azt, majd vissza mászik a saját székére.

Néma csendben szállunk le a gépről, nem tudom mi ütött Charlesba de mintha zavarban lenne valami miatt. Mikor megnézem a telefonomon az időt elszörnyedek, már bőven benne járunk az éjszakában, ez meglátszik mind a kettőnkön ráadásul én még éhes is vagyok mint a farkas.

-Szerzek valami kaját!-nézek Charlesra miután becsekkoltunk az átszállásra.

-Oké!-vonja meg a vállát és tovább nyomkodja a telefonját.

-Neked hozzak valamit?-kérdezem szemforgatva, mert nem azért kötöttem az orrára hova megyek hogy azt mondja rá oké.

-Ja, nem köszönöm!-néz fel rám, mert közben leült a csomagokra.-De köszi hogy megkérdezted!-mosolyog még rám, majd vissza merül a telefonjába. Bólintva veszem tudomásul a válaszát és elindulok a kihalt reptéren keresni valami kajáldát, ami nyitva van, vagy csak simán valami helyet ahol lehet kaját szerezni. Nem járok sok sikerrel. Szó szerint semmi nincs nyitva egy reptéren hajnali kettő után és mi éppen efelé az időpont felé közelítünk, de igazából emberek is alig vannak. Végül egy előre csomagolt szendviccsel és egy csomag keksszel térek vissza a várakozó Charleshoz, aki időközben végig feküdt a padlón és a bőröndjét használja párnának. Nem feltétlenül néz ki kényelmes pozíciónak de meg tudom érteni, legszívesebben én is aludnék már, de még hátra van kb hat órányi repülőzés ezen nemes elfoglaltság előtt. Én is a földre ülök végül, mert a székek elég kényelmetlenek, és neki látok enni. Charles hitetlenkedő pillantást vet rám, de nem szól egy szót sem. Nem tudom mi olyan érdekes a telefonján de mióta leszálltunk azt nyomkodja megállás nélkül.

-Végig az öledben aludtam?-néz fel a telefonjából hirtelen, engem pedig nagyon meglep a kérdése. Nem teljesen mindegy hol aludt? A lényeg hogy aludt és kész!

-Nem!-rázom meg a fejem, de még mindig nem értem ezt miért kérdezte.-Csak miután kudarcba fullad azon felébresztési kísérletem hogy megrázom a vállam. Nemhogy felébredni nem ébredtél fel, de még az ölembe is borultál!-rázom meg a fejem, mosolyogva és harapok egyet a szendvicsemből.-Miért?

-Csak kérdeztem!-vonja meg Charles a vállát zavartan, majd vissza is temetkezik a telefonjába.

-Biztos nem kérsz?-kérdezem kicsit később és felé nyújtom a szendvicset.

-Nem köszi! Ilyenkor már nem ehetek!-néz rám Charles, de érzem hogy zavarom. Nem akar velem beszélgetni, amit furcsállok, mert eddig mindig ő kezdeményezett beszélgetést, de végül ráhagyom. Csak nézem ahogy felteszi a fejére a fejhallgatóját és elkezd ritmusra bólogatni. Néha feljegyez valamit a telefonjába de összességében csak mered maga elé és halkan dúdol.

-Lehet egy kérdésem?-kérdezem pár perccel később, mikor még mindig nem tudok rájönni hogy mit csinál.

-Tessék?-húzza félre a fejhallgatóját Charles, aki nem hallotta elsőre a kérdésemet.

-Lehet egy kérdésem?-teszem fel a kérdést megint és érdeklődve rá mosolygok, mire a nyakára tolja a fejhallgatót és kicsit felül hogy rám tudjon nézni.

-Persze!-mosolyog rám és átkarolja a térdét.

-Most mit csinálsz?-biccentek a fejhallgatójára.

-Oh!-csillan fel a szeme mikor megérti a kérdésemet.-Zenét írok.-vonja meg a vállát zavart mosollyal.

-Azta! Új szám készül?-kérdezem izgatottan, mire megrázza a fejét.

-Igazából nem teljesen. Vagyis...-akad meg egy pillanatra.-Nem tudom ezt hogy mondjam. Igen új szám készül, mert rengeteg ötletem van, de a többségüket nem tudom megvalósítani, mert egyszerűen nem vagyok elég jó hozzájuk. Nem tudom őket lejátszani zongorán és ez nagyon idegesít. Szóval a fejemen rengeteg ötlet van, csak még tanulnom kell a megvalósításukhoz.-fejezi be.

-És nem szeretnél segítséget kérni valakitől?-döntöm félre a fejem kérdőn.

-Gondoltam már rá, de senkit nem ismerek aki ilyen körökben mozog, vagy akivel szívesen dolgoznék együtt. De hogy úgy mondjam ez még egy megvalósításra váró projekt.-dönti ő is félre a fejét egy kicsit és féloldalasan rám mosolyog.-Miért ismersz valakit?

-Nem!-rázom meg a fejem gyorsan.-Én soha nem konyítottam a zenéhez, de még az éneklést is jobb ha elkerülöm!

-Na! Ennyire rossz?-húzza össze a szemét és látom rajta hogy nem hisz nekem.

-Ha én éneklek az hasonlít az univerzum összeomlására!-válaszolom grimaszolva.

-Ezt nem hiszem el!-rázza meg a fejét Charles és elengedi a térdét.-Nem lehet hogy ennyire nem megy.

-Nem szeretnéd hogy megmutassam! És legfőképpen és sem szeretném megmutatni.-Nézek rá határozottan, mire helytelenítően megrázza a fejét.-Nem szeretném ha kidobnának a reptérről még mielőtt felszállnák! Jobb a békesség!-teszem hozzá, mire Charles elneveti magát.

-Oké! Azt én sem szeretném, még akkor sem ha nem hiszem el hogy ennyire nem menne neked. Ahogy mondtad jobb a békesség!-néz rám vigyorogva.

-Oké ejtsük a témát!-nézek vissza rá, de nekem is mosoly bujkál a szám sarkában.-Lehet még egy kérdésem?

-Persze!

-Neked honnan jön az ihlet?-kérdezem, mire Charles megvonja a vállát.

-Megismerek embereket, vagy belekerülök helyzetekbe amik inspirálnak. De igazából nem tudom.-fejezi be és elhallgat. Nem tudom de mintha kicsit zavarba lenne.-Viszont csinálhatunk egy képet instára? Elkezdtem egy sztorit az utazásról és updatelnem kellene.-veszi elő a telefonját, mire bólintok és mellé dőlök hogy benne legyek a képben. Mivel Charles ölében elég kényelmesen lehet feküdni nem mozdulok egészen a repülő indulásáig.

A második hat órának mind a ketten úgy vágunk neki hogy alszunk. Ez Charlesnak gyorsabban sikerül mint nekem. Felszállás után fél órában már javában szunyál, mikor én még csak előkészítem a párnámat és a cuccaimat. Felteszem a fejemre a fejhallgatómat, elindítom Harry Styles Love of my life című számát folyamatos lejátszáson hogy elnyomjam a repülő zúgását és én is megpróbálok aludni.

Arra ébredek hogy Charles óvatosan rázza a vállamat.

-Megérkeztünk!-suttogja, mikor végre rá sikerül fókuszálnom. Bólintva veszem tudomásul és elkezdek összepakolni. Legbelül öröm táncot járok hogy végre megérkeztünk, de túlságosan fáradt vagyok hogy ezt ki is mutassam. Charleson is ezt a fáradságot veszem észre ahogy a bőröndökkel kivánszorgunk a reptérről. Gyorsan fogunk egy taxit és fél óra autózás után végre valahára tényleg megérkezünk a szállodába. A becsekkolásnál minden rendben megy, Charles olyan kedves hogy előre enged így én kapom meg először a szobakártyámat.

-Menj!-néz rám mikor megállok a pult mellett hogy megvárjam még ő is megkapja a kártyáját.

-Biztos? Nem baj?-kérdezem mert nem szívesen hagyom itt, még akkor sem ha tudom, innen már simán megoldja. Eddig együtt szenvedtünk, nem most szeretném egyedül hagyni.

-Biztos! Menj! Holnap találkozunk!-mosolyog rám, mire hálásan vissza mosolygok rá.

-Jó éjt Char!-suttogom, egyébként indokolatlanul és beszállok a liftbe.

-Neked is Fruzsi!-válaszol mosolyogva, majd vissza fordul a recepciós felé, én pedig elindulok felfelé.

Kimerülten pakolom le a bőröndömet a szobában, majd előveszem a telefonomat hogy befejezzem a sztorit amit Charlessal kezdtünk el. Éppen a tükörben kamerázom magam és mesélem hogy végre megérkeztünk, mikor az ajtó felől motozás hallatszik, majd kinyílik. Hisztérikusan röhögve hunyom le a szemem mikor meglátom Charlest a nyitott ajtóban. Annyira röhögök hogy egyszerűen képtelen vagyok megállni a lábamon, így végig dőlök az ágyon.

-Ezt nem hiszem el!-suttogja Charles, majd belőle is kiszakad a hisztérikus röhögés.

Itt vagyok Brazíliában hajnali kettőkor, tizenkét óra utazás után és kiderül hogy a csapat megint elbaszta a foglalást. Köszi Ferrari, egy élmény veletek dolgozni!!!