Charlestől nem kérdeztem meg mi volt vele péntek este, mert nem volt rá lehetőségem. Pedig érdekel, tényleg, de nem mertem rákérdezni. Félek hogy összetörne a válasza. Ettől függetlenül simán nem változott a viselkedése felém, és ez tényleg kezd nekem többet jelenteni, mint a normális.

Vasárnap jobb a hangulat, mint szombaton volt. Lando mintha megnyugodna egy kicsit, ez pedig jótékonyan hat Carlosra is. Miután Charles elküldte Jessicát szerencsére nem láttuk a lányt, valószínű felült a repülőre és végleg lelépet. Én nem bánom, kibaszottul idegesített. Charles egyébként nem tűnik szomorúnak vagy letörtnek miatta, leszámítva a péntek estét. Furcsa ez a férfi és valamiért késztetést érzek rá hogy megpróbáljam megfejteni. Reggel nem találkozunk egyből a pályán, mert később érkezik és interjúja is van, de végül úgy alakul hogy együtt ebédelünk.

-Ne már Char hogy nem tudsz rendesen hajtogatni!-bökök felé a villámmal, mikor kifejti hogy az összes ruhája fogasokon lóg Monacóban.

-Anya sokszor próbált megtanítani de egyszerűen nem vagyok rá képes!-védekezik mosolyogva, mire elnevetem magam.

-Nem hiszlek el!-rázom meg a fejem és bekapok egy falat tésztát.

-Komoly! Nem vagyok rá büszke de komoly!-tér vissza a tányérjához Charles.-Úgy mint Zuzu!-néz rám teli szájjal, de most én rázom meg a fejem.

-Az másik kérdés! Az alvós plüsst nem lehet ilyen dologhoz hasonlítani!!!-háborodok fel.

-Csak nem neked is van?-néz rám Charles féloldalasan, mire beharapom az alsó ajkamat.-Nem is láttam még!-gondolkodik el. Nem kellet megszólalnom ahhoz hogy leszűrje a választ.-Pedig aludtam már nálad!

-Ami elég baj!-szúrom közbe, de Charles csak legyint.

-Nem lényeg, de tényleg nem láttam még!

-Te most tényleg legyintettél rám???-háborodom fel, mire Charles csak ismét legyint.-Ne legyintgessél itt nekem Leclerc, mert bajban leszel!

-Nem baj!-vonja meg a vállát.-Inkább mond el hogy miért nem láttam még az alvósplüssödet!

-Mert egy körülbelül arasznyi mackóról van szó, ami a párnám alatt szokott lenni!-legyintek.-Valószínű elkerülte a figyelmedet!-teszem hozzá és be kapok egy újabb tésztát.

-Este átmegyek és megnézem!-jelenti ki, mire félre nyelem a falatot.

-Dehogy jössz!-tiltakozom, miközben fuldoklom.-Van saját szobád!

-Na! Mielőtt mennénk Markhoz bulizni benézek!-néz rá kiskutya szemekkel.

-Nem!-tiltakozom nevetve.

-Jó, akkor belógok a szobádba és megnézem!-vonja meg a vállát és bekap egy falatot.

-Nem!-háborodok fel.-Meg amúgy is aludhatunk Marknál, és nagyon valószínű hogy ezzel a lehetőséggel élni is fogunk, mert nem foglak megint részegen bébiszittelni!-teszem hozzá, mire Charles elneveti magát, de egyetértően bólint.

-Igazad lehet!

-Naná hogy igazam van!-rázom meg a fejem értetlenül, mire Charles még jobban kezd nevetni. Nézem ahogy nevet, de nem tudok neki hinni, pont a péntek este miatt.

-És úgy egyébként jól vagy?-kérdezem kicsit elkomolyodva. Charles csak elmosolyodik a kérdésemen.

-Persze!

-Char őszintén!-tiltakozom, mert a válasza erősen kamunak hat.

-Fruzsi én tényleg jól vagyok! Ért már egy ideje a dolog!-néz a szemembe komolyan.-Annak mondjuk jobban örültem volna ha úgy válunk el hogy az másoknak nem fáj, de úgy látszik ennek így kellett alakulni. És hiába nem hiszel nekem tényleg jól vagyok. Az egy kicsit bánt hogy korábban nem vettem észre hogy Jessica milyen rossz ember, de annyira nem hogy komolyan bajom legyen miatta.-teszi hozzá, mire bólintok hogy megértettem.

-De azt tudom hogy te alig vártad hogy szakítsunk!-néz rám számon kérőn, de a szája sarkában mosoly játszik.

-Erre nem tudok mit mondani!-túrok a hajamba zavartan.-De az egész csapat alig várta hogy szakítsatok, szóval nem voltam egyedül!-teszem hozzá, mire Charles elneveti magát.

-Ne már!-temeti kezébe az arcát.

-Sajnálom hogy tőlem kell megtudnod! Senki nem bírta a barátnődet!-paskolom meg a vállát.

-Min nevetek gerlepár?-lép mellénk hirtelen Andrea.

-Andrea! Igaz hogy senki nem bírta Jessicát?-néz Charles elkeseredetten a barátjára, aki erre a kérdésre kétségbeesetten kezd menekülő utat keresni.

-Nézd haver nem akarok a lelkedbe gázolni, de igaz!-böki ki végül, mire elnevetem magam.-Senki nem értette miért vagy vele!

-Oké azt hiszem ez már veszett fejsze nyele!-állapítja meg Charles.-De miért jöttél?-néz vissza a férfira aki még mindig mellettünk ácsorog.

-Fred már pörög hogy egy óra múlva kezdünk de ti még sehol nem vagytok! Szóval eljöttem megkeresni titeket, mert meguntam. Meg tényleg jó lenne ha lassan elvonszolnátok a beleteket a boxba.-támaszkodik Andrea Charles székének háttámlájára.

-Arrgghh!-mordulok fel a távozás hallatára.-Annyira elegem van már mindenből!-hajtom a fejemet az asztalra.

-Csak nem beütött a túl sok munka?-röhög ki Andrea.-Merem ajánlani a csapat pszichológusát, sokat tud segíteni! Meg, csak hogy megnyugtassalak csak rosszabb lesz!-paskolja meg a vállamat.-Addig is jó lenne ha felállnál és indulhatnánk!

-Fogd be Andrea!-forgatom meg a szemem, de engedelmeskedem.

-Te egyébként soha nem gondolkodtál azon hogy Charles túl idős hozzád?-kérdezi a személyi edző, miközben Charlessal a tálcáinkat visszük a kukákhoz.

-Mivan???-fordulok Andrea felé értetlenül, de nem tudom figyelmen kívül hagyni hogy Charles elvörösödik mellettem.-Ma különösen fárasztó vagy!-teszem hozzá és a kukába söpröm a tálcámon lévő szemetet.

-Nem én komolyan kérdeztem!-tiltakozik a férfi.

-Én pedig nem értem a kérdést Andrea!-fordulok felé.

-Szerinted nem túl idős hozzád Charles?-ismétli meg a kérdést, mire megrázom a fejem.

-Nem ezt a részét nem értem hanem hogy miért kérdezed!-magyarázom, majd elnézést kérek egy családtól akiknek véletlenül neki megyek. Természetesen a kisfiú kér egy fotót Charlestől így mi Andreával arrébb húzódunk hogy ne legyünk útban.-Szóval nem a kérdést nem értem hanem azt hogy miért kérdezel ilyeneket tőlem. Nem járok Charlessal! És ha járnék is, öt év szerintem nem sok. Ennél nagyobb korkülönbséggel már nem kezdenék pasival, de az öt év nekem még pont a határon van!-nézek Andreára.-Miért szerinted sok öt év?-kérdezem csak hogy ne egyoldalú legyen ez a kérdés.

-Nem. Szóval a korkülönbség nem szól közbe. Akkor mi a francért nem vagytok még együtt???-kérdezi.

-Mi a fene ütött beléd Andrea? Beteg vagy???-nézek a férfira aggódva, mert csak ezt az egy indokot tudom elképzelni a hülye kérdéseire.

-Igen! Agy beteg!-ér vissza mellén Charles és határozottan átkarolja a barátja vállát.-De ma már eleget beszélt!-teszi hozzá és elindul, lehet hogy csak képzeltem de mintha kicsit zavarban lenne Andrea kérdései miatt. Mondjuk én is rendesen zavarban vagyok. Imádom Andreát meg minden, de miért kérdez ilyeneket??? Ez most azt jelenti hogy van esélyem Charlesnál? Vagy hogy Andrea nagyon shippel minket? Mondjuk ez az egy biztos. Csak azt nem szeretném megérteni hogy ez nekem miért esik jól. Vagy hogy miért értek vele egyet.

A versenyig lévő egy óra gyorsan elrepül, és én azt veszem észre magamon hogy gyomorgörccsel nézem ahogy Charles beszáll a kocsiba. Aztán pedig csalódott vagyok hogy csak harmadikként halad át a célvonalon.

-Szép verseny volt Char! Harmadik lettél!-köszönöm meg neki a rádión, de a hangom nem feltétlenül őszinte. Ez a harmadik hétvége mikor csak harmadik lesz és Max, aki az elmúlt két hétvégén első lett, kezdi beérni a bajnokságban. Jelen pillanatban még Charles az első de Max csak nagyon kevéssel marad le mögötte.

-Miért hallottam úgy mintha nem lennél őszinte?-kérdez vissza Charles kirántva a gondolataim közül.

-Miért ismersz ilyen jól?-kérdezek vissza, mire Charles nevetése hallatszik a rádión.

-Csak tudom hogy maximalista vagy!-válaszol.-És már három hete nem végeztünk az első helyen és neked ez a világvége! Pedig ez nem így van csak beképzeled. És ha kell egész este ismételgetni fogom ezt neked!-folytatja, nekem pedig beköltöznek a pillangók a hasamba. Miért figyel rám ez a férfi ennyire?

-Szállj ki a kocsiból és délután megbeszéljük!-vigyorodom el, majd kilépek a vonalból. A pezsgőzés után elkerüljük egymást Charlessal egész délután, tök véletlenül, de este természetesen felbukkan a szobámnál hogy megnézze az alvós macimat. Úgy kell kipaterolnom, mert elkezd sorozatot nézni még készülődöm. Viszont este nem iszik annyit, vagy nem látom rajta. Minden esetre ő a legjózanabb mikor arról a kérdésről döntünk hogy vissza menjünk e a szállodába.

Végül úgy dönt a teljes csapat, vagyis én mert csak én vagyok józan, hogy nem megyünk vissza a hotelba. Ez a döntés az én önzésemből született, de így legalább tudom hogy mindegyik biztonságban eljutott az ágyába. Ennek ellenére én magam nem tudok elaludni, az agyam Charleson pörög és azokon a hülye pillangókon amik a hasamban laknak. Ha mellette vagyok nem tudok velük mit kezdeni és még intenzívebben vannak jelen mint Lucasnál voltak. Végül nem bírom tovább és felmegyek a tetőre, hogy kikapcsoljam a gondolataim. Nem tudom mióta ülök csendben, de az ajtó nyikordulására nézek fel. Charles lép ki a tetőre pizsamában, mondjuk ez is jól áll neki és egyébként nem sokban különbözik a szabadidős cuccaitól. Zavartan torpan meg mikor meglát. Mosolyogva intek neki hogy jöjjön nyugodtan.

-Maradhatok?-kérdezi bátortalanul.

-Nem Char, azért intettem mert nem szeretném hogy itt legyél!-válaszolom, mire elindul vissza.-Maradj te marha! Csak viccelek!-rázom meg a fejem mosolyogva.

-Hogy hogy fent vagy ilyenkor?-kérdezem érdeklődve, mikor leül mellém.

-Rosszat álmodtam és nem tudtam vissza aludni. Ilyenkor ki szoktam menni az erkélyemre és csak nézem az embereket míg megnyugszom.-mondja és lesüti a szemét. Látom rajta hogy kínosan érzi magát amiért így megnyílt.

-Keresni szerettem volna egy helyet ahol egyedül lehetek.-teszi még hozzá.

-Azt nem nehéz így éjfél körül. Mégis itt vagy,-nézek rá.-és itt nem vagy egyedül.

-Mark mondta még tegnap este hogy van tetőterasz, gondoltam megnézem. És te előbb voltál itt, azt meg mégsem mondhatom hogy menj el. Ráadásul most jól esik hogy nem vagyok egyedül.-válaszol a ki nem mondott kérdésemre, miközben fölhúzza mind a két lábát és átkarolja a térdét. Hirtelen nagyon elveszettnek tűnik.

-Miért ide jöttél? Egy csomó másik erkély van a házban.-kérdezem érdeklődve.-És nem zavarsz, nem azért kérdeztem! Csak simán érdekel!-teszem hozzá gyorsan, mert látom hogy már állna fel, hogy elmenjen.

-Szeretem magasból nézni az embereket.-válaszol arcán halvány mosollyal.-Innen fentről olyan gondtalannak tűnnek. Nem látszanak a problémáik, és itt fent olyan mintha nekem sem lennének. Mert ezekben a pillanatokban mindentől távol vagyok és nem kell foglalkoznom semmivel.-mondja és rám emeli azokat a gyönyörű szemeit. A világ megszűnik körülöttem és csak azt a két türkizkék szemet látom. Valami megfoghatatlan szomorúság csillog bennük, amit nem tudok hova tenni.

-Most biztos hülyének tartasz!-süti le a szemeit Charles, ezzel megszakítva a szemkontaktust. Keserű mosollyal rázom meg a fejem.

-Soha nem tartanálak őrültnek!-suttogom lehajtott fejjel és abban sem vagyok biztos hogy hallotta.

-Tényleg?-kérdezi, mire ismét a szemébe nézek.

-Ugyanezért vagyok itt Char. Csak én minden este itt vagyok.-válaszolom. Nem szakítja meg a szemkontaktust, csak néz. Az az érzésem hogy a lelkembe lát. Látja minden fájdalmamat, minden kis hülyeségemet és azt a furcsa érzelem kavalkádot is, amit akkor érzek ha a közelemben van. És egy kicsit úgy érzem hogy egyik sem zavarja igazán.

Nem tudom meddig nézünk egymásra, lehet egy pillanat de akár hosszú percek is. Egy idő után nem tudom tovább állni a tekintetét, elkapom a fejem és tovább nézem a várost. Charles mellettem ugyanígy tesz. Óvatosan rápillantok. Az arcán egy szomorkás mosoly játszik ahogy a távolba mered. Nagyon szeretném tudni hogy mit gondol most, de nem merem megkérdezni. Nem akarom elüldözni magam mellől, pont most hogy ennyire közel van. Talán még soha nem voltunk ilyen közel mint most.

Végül mégsem bírom tovább, muszáj megkérdeznem.

-Mit álmodtál Char?-nézek rá félénken. Amint kimondom megbánom és már éppen vissza akarom szívni, mikor Charles rám néz.

-Julesról álmodtam.-válaszol szomorkása mosollyal az arcán.

Nem válaszolok csak kinyújtom a kezem és óvatosan megérintem vele a kézfejét. A mozdulat teljesen önkéntelen de Charles nem húzza el a kezét, ebből pedig arra következtetek hogy nem zavarja. Hiába mondanák neki bármit, nem lenne értelme. Ez az amit az évek során megtanultam, néha elég egy apró érintés hogy a másik tudja, ott vagy neki. Óvatosan a kezére kulcsolom a sajátomat. Tulajdonképpen kézen fogva ülünk egymás mellett teljes csendben. Az a fajta jó csend van most köztünk mikor azt érzed hogy nem feltétlenül kell beszélned, mikor nem lesz kínos a helyzet ha nem szólalsz meg. És az ilyen csend nagyon ritka. A pillanatban minden benne van amire szükségem van és nem szeretném ha valaha vége lenne. Csak Charles és én létezünk és mondhatni becsap a felismerés. Beleszerettem Charles Leclercbe és ha ezt tovább tagadom csak hazudok mint a vízfolyás.