-Bejössz?-fordul hátra Arthur, ezzel kirántva a gondolataimból.-Jól vagy?-kérdezi, mikor meglátja az arcomat.

-Persze.-bólintok visszatérve a valóságba és kissé vonakodva de belépek a szobába. Néma csendben nézem ahogy Arthur leül a Charles melletti székre és megfogja a bátya kezét. Pár pillanatig csak nézem őket. A szeretet látható kettejük között még akkor is ha jelenleg Charles nincs magánál. Nem minden embernek van olyan kapcsolata a testvérével, ami ennyire látszik egy, egy érintésből.

-Ne haragudj fel kell hívnom Fredet, szóval kimegyek egy kicsit!-kérek elnézést Arthurtól halkan.

-Vissza jössz?-néz fel.

-Ha szeretnéd!-bólintok.

-Igen szeretném! Jól esne.-bólint ő is.

-Akkor igen!-mosolygok rá kedvesen és kilépek az ajtón. Nem reagáltam jól, de feleslegesnek érezetem magam odabent. Mintha egy zavaró tényező lennék, ráadásul túl sok rossz emlékem van kórházakból. Végül a folyosón fel alá sétálva hívom fel Fredet. A beszélgetést gyorsan lezavarjuk, mivel személyesen is szeretne beszélni az orvossal, szóval közölte hogy egy órán belül érkezik. A versenyt végül Max nyerte, a második Carlos lett a harmadik pedig Lando, örülök a srácoknak, még akkor is ha ez egy peches hétvége. Miután befejeztem a telefonálást lassan sétálok vissza a kórterembe. Arthur éppen az édesanyával telefonál mikor belépek.

-Ne haragudj!-suttogom és már mennék ki hogy ne zavarjak.

-Nem kell kimenned nem zavarsz!-szól rám Arthur, majd vissza fordul a telefonhoz.-Fruzsi van itt!-válaszol édesanya kérdésére.

-Szia szívem!-köszön Pascale, mire Arthur felém fordítja a telefont.

-Szia Pascale!-integetek szégynelősen.

-Hogy vagy?-kérdezi Pascale, miközben Arthur mellé sétálok hogy mind a ketten látszódjunk.

-Köszönöm voltam már jobban is!-válaszolok keserű mosollyal.

-Elhiszem kedvesem, de Charles erős fiú. Minden rendben lesz.-mosolyog bíztatóan, én pedig csak csodálni tudom. Ebbe az asszonyba sokkal több kitartás és remény szorult mint amennyit én valaha láttam.

-Nekem kellene ezt mondanom és nem nektek kellene engem nyugtatni!-rázom meg a fejem kínosan.-Pont fordítva kellene lennie!-tiltakozom egyre határozottabban.

-Kedvesem én három fiúval megáldott anyuka vagyok! A három fiam közül kettőnek szenvedélyes öngyilkos hajlama van, ami miatt minden hétvégén több száz kilométerperórával száguldoznak körbe körbe mindenféle furcsa utakon. Már rég megedződtem!-mosolyog Pascale, én még sem hiszek neki.-Ráadásul az orvos is azt mondta Charles rendben lesz, innentől pedig csak várni tudunk!-teszi hozzá, én pedig megértem hogy még annál is jobban félt hogy elveszti a fiát, mint gondoltam, csak ő így próbálja leplezni.

-Oké. De akkor is! Igazából... De mindegy is! Nem tudom mit akartam mondani.-dadogok össze vissza, majd legyintek és inkább elköszönök. Arthur tovább beszélget az édesanyával, én pedig keresek egy széket és leülök Charles ágyának a másik oldalára. Csendben hallgatom ahogy Pascale és Arthur franciául beszélgetnek, az elején szólni akarok hogy igazából értem őket, de aztán meggondolom magam. Szó nélkül üldögélek és csak nézem Charlest. Arca nyugodt, nem tükröz érzelmeket vagy egyebet. Ha alszik még szebb az egész férfi, nem látszanak rajta a hétköznapok nehézségei és ez csak egyszerűen széppé teszi. Bár nem tudom miért gondolkozom ilyeneken egy kórházi ágy mellett. Arthur közben befejezi a telefonálást.

-Egyébként beszélek franciául.-szólalok meg, csak hogy megtörjem a csendet.

-Ez komoly???-kerekedik el Arthur szeme.

-Oui.

-Szóval azt is értetted mikor anyával rólad beszéltünk?

-Pascale közölte hogy nagyon kedves tőlem hogy itt vagyok veletek a kórházban és nem nézek ki úgy mint aki hamar távozni akar. Azt nem értettem mit jelent a ne beszélj vele Charlesról, mert megharagszom, de igen!-válaszolok franciául, mire Arthurnak tátva marad a szája.

-Te mióta beszélsz ilyen jól franciául?-kérdezi hitetlenkedve.

-Mióta az apám francia és én is az vagyok anyakönyvileg.-nézek rá, de Arthur nem úgy néz ki mint aki meg lenne elégedeve a válaszommal.

-Miért nem beszélsz franciául?

-Mert nem szeretem a nyelvet. Apámra emlékeztet aki egy tapló volt velem.-rántom meg a vállam.

-Hány nyelven beszélsz összesen?-kérdezi érdeklődve.

-Angol, francia, magyar, most már az olaszom is egész penge és még beszélek egy kicsit spanyolul is.-számolgatom az ujjamon.-Négy és fél!-állapítom mag végül.

-Most már értem Charles miért mondja hogy nem vagy semmi!-füttyent egyet.

-Ezt mondja?-szalad fel a szemöldököm és valamiért hirtelen nagyon melegnek érzem a szobát.

-Igen.-bólint és elkomolyodik.-Figyel én nem tudom mi történt köztetek, vagyis pontos részleteket nem tudok, de kérlek beszéljétek meg.-néz a szemembe nagyon komolyan.-Nekem nagyon fontos Charles és a bátyám bele fog rokkanni ha nem beszélitek meg. Nem tudom miért de valamiért nagyon fontos neki az ami köztetek van, volt. Nem szeretném elveszteni őt. Érted ugye?-kérdezi, mire bólintok.-És kérlek ne mond el neki hogy beszéltem neked erről. Nagyon fontos nekem a Charles, de nagyon mérges lesz ha ezt megtudja.

-Nekem is fontos ő, valami faramuci módon.-jelentem ki hirtelen. Magam is meg lepődöm a mondaton, de komolyan gondolom. Be kell ismernem hogy Charles fontos nekem, barátként biztosan.-Köszönöm hogy elmondtad ezt nekem. Nagyon jó testvér vagy és ne aggódj nem fogom elmondani neki. Beszélni pedig fogok vele, bár lehet hogy nem azonnal miután felébredt.-nézek az ágyra, ahol Charles még mindig csukott szemmel fekszik. A lélegzete egyenletes és valahogy nyugalom árad belőle. Arthur nem válaszol, csak csendben emészti amit mondtam. Jó ideig egyikünk sem szólal meg. Végül Arthur áll fel és közli hogy ki kell mennie a mosdóba, és mivel én ezzel az információval nem sokat tudok kezdeni csak tudomásul veszem.

Megint egyedül maradok Charlessal. Óvatosan megérintem a takarón fekvő kezét és elkezdem simogatni. Most hogy már csak arra várunk hogy Charles felébredjen az altatásból rám tör a fáradság, amit eddig az adrenalin nem tett lehetővé. Kimerülten támasztom a homlokomat az ágy szélének, de a kezét nem engedem el. Megnyugtat hogy meleg a keze és még a pulzusát is ki tudom tapintani ha nagyon szeretném. Már éppen behunyom a szemem mikor Charles keze finoman összerándul. Erre egyből felkapom a fejem.

-Fruzsi?-kérdezi Charles hunyorogva, én pedig majdnem elsírom magam annyira megkönnyebbülök.

-Igen, de itt van Arthur is!-szorítom meg a kezét.

-Arthur is itt van?-kérdezi, mire mosolyogva bólintok.

-Csak mosdóban van. De mindjárt itt lesz!-simítom meg a kezét.

-Miért fáj ennyire a fejem?-szorítja össze a szemét Charles és óvatosan megérinti azt.

-Agyrázkódásod van bátyó.-válaszol helyettem Arthur aki már hallotta a kérdést. Charles az öcsére emeli a tekintetét és egy kicsit elmosolyodik. Erre Arthur hozzá lép és átöleli.-Azért tök jó hogy nem murdáltál meg Charlie!-suttogja a fiatalabb Leclerc Charles vállába és egy kicsit küzd a könnyeivel.

-Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen Art!-viccelődik Charles kicsit erőtlenül és visszaöleli az öccsét.

-Megyek szólok egy nővérnek és megnézem hogy Fredék itt vannak e már!-állok fel és indulok az ajtó felé, mert megint zavaró tényezőnek érzem magam. A folyosón szembe találkozom Freddel és az orvossal ez pedig meglehetősen lerövidíti a tervezett sétát. Egy perccel később már ismét a szobában állok és hallgatom ahogy Fred az orvossal tárgyal. Érdeklődve hallgatom a beszélgetést, amibe Charles is belefolyik, mikor Arthur megérinti a karomat.

-Ki tudunk menni egy kicsit?-kérdezi halkan, mire egyből bólintok.

-Mi történt?-kérdezem, mikor ki érünk a folyosóra.

-Én nem tudok itt maradni három napot!!! Fontos megbeszélésem lesz kedden, amin a karrierem múlhat, de nem akarom itt hagyni Charlest!!!-magyarázza kétségbeesetten.

-Nyugi Arthur megoldjuk! Én mindenképp itt maradok!-jelentem ki.

-Te maradsz itt vele?-kérdez vissza kicsit megkönnyebbülve.

-Hát Fred még nem tudja, de igen!-bólintok, mire Arthur megölel.

-Hála istennek!-sóhajt egy nagyot.

-Szóval ha úgy gondolod menj nyugodtan haza én vigyázok rá! Viszont ha haza mész látogasd meg anyukádat és öleld meg! Ez nagyon fontos! Aztán három nap múlva felteszem a gépre Charlest és haza viszem!-magyarázom Arthur pedig megint megölel.

-Veled itt merem hagyni!-jelenti ki.-Köszönöm!-suttogja.-És ez megint csak nem természetes!-enged e hogy a szemembe tudjon nézni.

-Nekem az!-vonom meg a vállam, majd ellépek tőle és oda megyek Fredhez hogy megbeszéljem vele a dolgot. Drága főnököm egyből igent mond az önként vállalkozónak, vagyis nekem. Még kettőt sem pislogok már intézi is a foglalásunk meghosszabbítását.

-Figyelj Fred elég csak az egyiket!-kopogtatom meg a vállát.

-Mi?-néz rám értetlenül.

-Elég csak az egyik szoba!-magyarázom.

-Biztos?-kérdezi kételkedve, mire határozottan bólintok.

-Charles itt fog aludni. és egyébként is felnőttek vagyunk. Baj lenne ha nem tudnánk megoldani!-jelentem ki, mire Fred csak bólint és intézi is tovább a foglalást. Nem sokkal később a teljes Ferraris különítmény visszamegy a hotelba és megint egyedül maradunk Arthurral, aki Charlessal beszélget. Az ajtófélfának támaszkodva nézem őket. Inkább Arthur beszél Charles pedig hallgatja, de a fiatalon nagyon látszik hogy bármit megtenne hogy a másik ne érezze magát olyan rosszul. Aztán megjön az ápoló Charles gyógyszereivel és a beszélgetés félbeszakad. Charlest bealtatózzák megint és a cucc gyorsan ki is üti. Szóval Arthurral ismét egyedül maradunk, még ha képletesen is. Charles ágyának két oldalán ülünk és nézzük ahogy alszik.

-Vissza megyek a szállodába és össze pakolnom a cuccait!-fordulok Arthur felé kicsivel később.

-Köszönöm!-mosolyog rám hálásan.

A szállodába hamar vissza érek, az utakon már senki nincs ennyire későn.

A cuccokat hamar össze pakolom, csinálok egy kórház csomagot is, majd Zuzut megragadva megyek vissza a kórházba. Arthur nem sokkal azután lép le hogy vissza érek. Egyedül maradok Charlessal és még meg sem fordul a fejemben hogy vissza menjek a szállodába aludni. Végül azon a baromi kényelmetlen széken alszom el, valamikor éjfél után. Reggel arra ébredek hogy valami leesik a folyosón és hogy mindenem fáj. Egy gyors reggeli és kávé szerző körút után folytatom a tegnapi elfoglaltságomat vagyis nézem az alvó Charlest. Végül nyolc körül kezd ébredezni.

-Jó reggelt!-köszönök neki, mikor kinyitja a szemét.

-Jó reggelt!-köszön vissza Charles rekedtes hangon.-Arthur?

-Haza ment. Ha jól számolom most valahol a reptéren lehet.-nézek rá.

-Jó!-csukja vissza a szemét és mintha meg lenne könnyebbülve.

-Szólnom kell a nővérnek hogy felébredtél!-állok fel, azzal a szándékkal hogy ezt meg teszem, de Charles utánam nyúl.

-Légyszi maradj! Úgyis jön magától!-kéri, mire nem tehetek mást vissza ülök mellé. Pár pillanatig csukott szemmel hallgat majd ismét megszólal.

-Nagyon sajnálok mindent. Nagyon rosszul esett hogy nem bíztál bennem annyira, hogy el hidd nem nyilatkoznám le a dolgot. Sértettségemben pedig alapot adtam a bizalmatlanságodnak. Ennél jobban pedig nem is baszhattam volna el!-kezdi újra a bocsánatkérést, de félbe szakítom.

-Nem kell magyarázkodnod! Én sem reagáltam jól! Ráadásul már meg is bocsátottam neked, szóval nem kell erről beszélgetnünk! Inkább pihenj!-simítom meg a kézfejét.

-Miért bocsátasz meg újra és újra? Minden egyes alkalommal elbaszom a dolgot, te mégis meg tudsz nekem bocsátani! Miért?-néz rám Charles és a szeméből mélységes bűntudat sugárzik.

-Az emberek hibáznak Char, de ha nem bocsátunk meg nekik nem tudjuk meg milyenek valójában. Te érdekes embernek tűnsz és én szeretnélek megismerni. Ha nem bocsátok meg, erre nem lenne lehetőségem.-vonom meg a vállam.

-Hihetetlen vagy!-rázza meg a fejét, de egyből meg is bánja, mert a fájdalomtól összeszorítja a szemét.

-Megyek és szólok a nővérnek!-állok fel megint.

-Kérlek ne hagy itt!-szól utánam Charles megint.-Baromira félek a kórházakban!-süti le a szemét.

-Nem hagylak itt! Mindjárt vissza jövök és itt maradok amíg szeretnéd oké?-állok meg az ajtóban és csak azután indulok tovább miután bólint.

A nővérek gyorsan lezavarják Charles reggeli vizitjét és megkapja a gyógyszereit is. Szegény még nem néz ki úgy mint aki örül hogy létezik, de már több fogalma van a világról mint tegnap volt. Miután a nővérek távoznak vissza ülök mellé az ágyhoz.

-Ide fekszel mellém?-kérdezi Charles pár perc múlva kiskutyaszemekkel.-Most nagyon nem jó egyedül lenni!-teszi hozzá, én pedig megadóan felállok, leveszem a cipőmet és bemászom mellé az ágyba. Amint elhelyezkedem Charles átkarolja a derekamat és fejét a hasamra fekteti. Én félig ülő pozícióban vagyok így kicsit rám is fekszik. Kezem megint önkéntelenül vezetem a hajába, mintha ott lenne a helye.

-Csak ne fájna ennyire a fejem!-suttogja Charles fájdalmasan.

-Elhiszed nekem hogy jobb lesz?-kérdezem halkan, mire Charles csak bólint.-Itt maradok míg nem lesz jobb, ígérem! Nem leszel egyedül!-simogatom meg óvatosan a fejét. Charles nem válaszol csak morog valamit, de nem értem szóval figyelmen kívül hagyom. Nem sokkal később elalszik, én pedig úgy döntök hogy megpróbálok kicsit pihenni hamár éjszaka nem sikerült. Szóval én is gyorsan elbóbiskolok Charles ölelésében.