Magyarország mindig az a verseny volt amit második hazainak tekintettem, annak ellenére hogy anyakönyvileg Francia vagyok. Anya szülei itt éltek és mi is csak öt éves koromban költöztünk ki Franciaországba. Ráadásul minden nyáron voltunk itt nagyiék haláláig. Anyát pedig itt temettük el, közvetlen a szülei mellé. Habár már csak szomorú dolgok kötnek ide, még megvannak a boldog emlékek is, ezért vagyok képtelen mosoly nélkül létezni ebben az országban. Bár ez a mosoly mindig szomorú egy kicsit. Az első dolgom, amint megérkezem és elfoglalom a szobámat, hogy megnézem hogy játszák e még színházban anya kedvenc darabját. Anya imádta a Vígszínházat, volt hogy azért jöttünk nagyiékhoz télen hogy színházba menjünk. A kedvence Nagy Gatsby volt és én is imádtam a darabot. Van előnye annak ha az ember megtanul magyarul hogy az apja ne értse mit beszél. A darabot még játszák és még szerencsém is van, mert sikerül rá jegyet szereznem a hét közepére. Igazából nagyon szeretem Budapestet, aranyos város annak ellenére hogy néhány helyen igen "eredeti". Szívesen megmutatnám Charlesnak, úgy mint ahogy ő mutatta meg Monacot. Csak nem beszélünk egymással. Én már nem kerülöm, vagy nem nagyon feltűnően, de valahogy soha nem alakul úgy a szituáció hogy csak ketten lennénk. Lehet tudat alatt történik, de feltűnik. Valahogy a bocsánatkérése elindított valami olyat amire nem számítottam és lehet hogy rosszul reagáltam rá. Néha azt érzem hogy most még távolabb vagyunk mint a bocsánatkérés előtt. Időt kértem és ezzel talán messzebbre taszítottam Charlest mint azt gondoltam.

Várom a hétvégét. Szeretem a pályát és a környezetet is, de a hét nem telik gyorsabban. Egyszerre szeretek itt lenni és legszívesebben elrohannák a rossz emlékeim elől, ráadásul még megbeszélni sem tudom azzal akivel szeretném. Bár a srácok jó fejek csak egy van akiről úgy gondolom hogy meg is értene. Ez természetesen Charles, aki nem beszél velem, mert ezt kértem tőle. Szóval beszélgetőtárs híján elmegyek anyáék sírjához és miközben megtisztított a két sírt mesélek neki. Elmesélem hogy mi van velem mostanában, mesélek nekik Charlesról, Danielről, Markról, Maxról, Carlosról és Landoról, a munkámról, Jamesről aki ezen a héten szabadságon van mert esküvője van. Mesélek a cikkekről amik megjelentek rólam mostanában, mesélek az érzéseimről és tulajdonképpen megbeszélem magammal a dolgokat. Tök egyedül egy temetőben magamban beszélek és a legjobb hogy itt senki nem néz hülyének miatta. Bár kedd délután nem sok ember jár temetőbe a Balaton felvidéken. Egy idő után kifogyok a mondandóból és csak ülök a sír mellett csendben. Megvárom míg lemegy a nap, csak utána indulok vissza Pestre. Azért egy temető nagyon creepy tud lenni sötétben.

Szerda este színházba megyek, kiöltözve meg minden. Azt meg kell állapítanom hogy mindenhol nagy feltűnést kelt egy piros Ferrari. A darab ez alkalommal is zseniális, bár nagyon régen láttam utoljára, még anya halála előtt.

Az autóval kivételesen minden rendben, de úgy szó szerint, ami egy kicsit megijeszt. Lehet hogy velem van baj, de ha valami jól működik autómatikusan azt várom mikor romlik el. Ennek ellenére nincs rossz előérzetem szombat reggel, mikor felébredek az ébresztőm kiábrándító csörgésére. Érdeklődve pillantok ki az ablakon, mert tegnap esőt mutatott az időjárás előrejelzés és érdekel mennyire lehet bízni benne. Bár esni nem esik semmi, az ég felhős és minden szürke odakint. Pont úgy néz ki mintha hideg is lenne, ezért kilépek pizsamában az erkélyre, hogy megnézzem milyen az idő ténylegesen. Hát nincs meleg, a pizsamámban pedig egyenesen hűvös van. Mondjuk a pizsamám ösz visz egy rövidujjas ing ami alig takarja el az alsóneműmet.

-Nekem öltöztél ki?-szólal meg hirtelen valaki a mellettem lévő erkélyen, mire megugrom az ijedségtől.

-Menj a fenébe Norris!!!-szidom meg Landot, mikor felismerem.-Nem is rám buksz!-teszem hozzá, mire nevetés hallatszik a szobájából.-Jó reggelt Carlos!-kiáltok be mosolyogva.

-Honnan tudod hogy Carlos itt van?-kérdezi Lando, mintha a pasija nem az előbb röhögött volna rajta olyan hangosan hogy az kihallatszott.

-Ez Carlos szobája.-jelentem ki.

-De honnan tudod?

-Együtt kaptuk a kártyákat.-nézek Landora.-Ráadásul...-emelem fel az ujjamat jelezve hogy még nem fejeztem be, mikor közbe akar szólni.-A McLarennek két emelettel feljebb vannak a szobái. Ezt pedig onnan tudom hogy tegnap este együtt lifteztem Zakkal.-fejezem be, Lando pedig megrázza a fejét.

-Oké lebuktam! De tegnap este szükségem volt Carlosra ezért...-kezdi a magyarázkodást, de félbeszakítom.

-Nem vagyok kíváncsi a részletekre!!!-teszem fel a kezem és elindulok vissza a szobámba, mert rendesen kezdek fázni egy szál ingben.

-De nem is...-kezdi Lando a tiltakozást, de aztán meggondolja magát és inkább elhallgat.

-Hangosak vagytok!-kiáltok vissza nevetve, majd becsukom magam mögött az ajtót.

A hidegre tekintettel végül egy térdig érő rövidnadrág, póló és pulcsi kombó mellett döntök, mert annyira nincs meleg hogy csak pólót vegyek, viszont a pólót le tudom venni a pulcsi alól ha melegem van. Még az egyik conversemet veszem fel és a sapkámat, a cuccaimat pedig, kivételesen, egy tote bagbe pakolom. A kocsikulcsomat és a telefonomat felkapva indulok a mélygarázsba hogy kimenjek a pályára, de mielőtt elhagynám a hotelt még szerzek egy kávét. Komótosan vezetek ki a pályára. Mondjuk a sebesség határ fölött, de azért komótosan. Mikor megérkezem épp George mellé sikerül leparkolnom, aki akkor érkezik.

-Hogy hogy te vezetsz?-kérdezi mikor kiszállok.

-James szabadságon van!-hajolok vissza a kocsiba a cuccomért.

-Nemár! Hol van?-kérdezi hitetlenkedve, miközben elindulunk a paddockba.

-Házasodik valahol Colorado mellett ha jól emlékszem!-válaszolok.

-Házasodik???-kerekedik el George szeme, amit megértek. Én is így reagáltam mikor James közölte hogy szabadságra megy.-Jamesnek felesége van???-kérdezi továbbra is hitetlenkedve.

-Hát most már igen!-bólintok és lecsippantom a belépőmet a kapunk. Georgeal egészen a motor homeokig beszélgetünk ott viszont neki másfelé kell mennie így szétválunk.

Mosolyogva lépek be a mi homeunkba és becsatlakozok a munkába ami már javában folyik odabent. Az eső lába egész nap lóg és nem tudjuk eldönteni hogy mikor fog leszakadni az ég, mert az összes időjárás előrejelzés folyamatos esőt mutat. A hőmérséklet sem lesz sokkal melegebb, de azért leveszem a pólót a pulcsi alól, valamikor az ebéd környékén. Az érdekes az egészben az hogy ma mindenki a fitemet dicsérte, vagy nem dicsérte. Például Fred nemes egyszerűséggel közölte hogy úgy nézek ki mint valami csöves, mikor meglátott. Ő azt hiszem nem szereti a stílusomat. Emlékszem egyszer meg is kérdezte hogy azért öltözködöm e így mert esetleg nincs pénzem ruhára, majd közölte hogy ha ez a helyzet ad pénzt. Körölöttünk mindenki majd meg szakadt a röhögéstől, én pedig közöltem ha jó kocsit akar el kell viselnie a ruháimat is. Ez mindenki másnak vicces volt, de nekem leesett hogy Fred csak azért tűr meg úgy ahogy vagyok mert a kocsi tényleg megy. Igazából viszont nem zavar. Ahogy a mondás mondja a zsenivel kevésbé zseniális dolgok is járnak. Vagy nincs ilyen mondás?

Mindenesetre ma is nekem kell megkeresnem Charlest az időmérő előtt, mert valami miatt nem akaródzik megtalálnia a boxot megbeszélési időben. Vagy bármit megtalálni, elég szétszórt mostanában és kezdek érte aggódni egy kicsit. Mikor nem válaszol a kopogásra, be nyitok.

-Vedd fel! Vedd fel...-könyörög a telefonjának, miközben idegesen fel alá járkál a szobában, másodpercenként túr végig a haján és a keze enyhén remeg.

-Kérlek!-könyörög tovább a telefonnak, majd elkeseredetten a kanapéra hajítja. Két kézzel közre fogja a fejét és egyre jobban kapkodja a levegőt. Sajnos nagyon ismerős tünetek.

-Hé!!-lépek hozzá és megragadom mind a két vállát, ezzel kényszerítve hogy rám nézzen.-Figyelj rám!!!-utasítom. Charles arcán egy pillanatra meglepődöttség suhan át, de nem elég ahhoz hogy kizökkentse a pánikrohamból.

-Nem kapok levegőt!-néz rám kétségbeesetten, egyik kezét a mellkasára szorítva.

-Tudom.-nézek a szemébe nyugodtan.-Gyere ülj le!-irányítom a kanapé felé, ő pedig engedelmesen követ. Elé guggolok, ezzel kicsit alacsonyabb vagyok mint ő ülve, de nem tudok vele foglalkozni. Meg fogom mind a két kezét és egy kicsit a térdére támaszkodom hogy könnyebb legyen megtartanom az egyensúlyomat.

-Mit csináltál ma? Mit ettél? Kikel beszéltél?-kérdezem a szemébe nézve.

-Nem, nem tudom!-rázza Charles a fejét. Még mindig levegő után kapkod és ki akarja húzni a kezét az enyémből, de nem engedem neki.

-Gondolkozz!-bíztatom.-És lélegezz velem együtt!-kezdek el látványosan lélegezni. Lassan elkezd követni.

-Hát reggel felkeltem, egyedül reggeliztem.-kezdi.-Tojás rántottát ettem zöldséggel. Aztán kijöttem ide, a pályára. Alá írtam egy csomó rajongónak.-elhallgat, mint aki nem hiszi el hogy képes beszélni.

-Aztán?

-Aztán veled volt megbeszélésem. Aztán ebédeltem, salátát és sült húst, majd mennem kellet interjúzni és most itt vagyok.-fejezi be a beszédet. Már sokkal egyenletesebb a légzése mint mikor elkezdte és már nem akarja elhúzni a kezét se. Ezek a jelek azt szokták jelenteni hogy kezd megnyugodni az ember.

-Meg találkoztam a családommal is, mert eljöttek megnézni.-folytatja Charles és vesz egy mély lélegzetet. Szerintem már túl van a rohamon, de még nem engedem el a kezét és azt is hagyom hogy beszéljen. Hiába nem vagyunk jóban, pontosan tudom milyen egy pánikroham és nem akarom egyedül hagyni.

-Jobb?-kérdezem kicsivel később, mikor Charles már rendes tempóban lélegzik. Nem válaszol csak bólint. Fejét az egymásba kulcsolt kezeinkre hajtja és így marad egy kis ideig.

-Itt maradsz még egy kicsit kérlek?-kérdezi suttogva, de a fejét nem emeli fel. Most én vagyok az aki nem válaszol. Csak kihúzom a kezem az övéből és átülök mellé a kanapéra. Charles az ölembe hajtja a fejét, felhúzza és átkarolja a lábait, mint egy kisgyerek és lehunyt szemmel hallgat. A kezem most is önkéntelenül kezd el a hajával játszani. Egyikünk sem szólal meg. Csak nézem a férfit, aki az ölembe hajtja a fejét, és rájövök hogy soha nem voltam rá igazán mérges. Inkább csak csalódtam, de azt sem benne hanem magamban. Nagyon hiányzik hogy beszéljünk. Hiányoznak azok a délutánok amikor csak random felbukkant a szobámnál és megkérdezte mit csinálok éppen. Vagy mikor oda jött hozzám munka közben elkezdte masszírozni a hátamat és közöte hogy szünetet kell tartanom mert három órája egy helyben ülök és nem mozdultam. Hiányzik az hogy figyelt rám, még akkor is ha ezt soha nem kértem, vagy értettem igazán miért teszi. Hiányzik Charles mint barátom.

-Van segítséged?-teszem fel a legfontosabb kérdést, megtörve a csendet.

-A pszichológusom tudja.-motyogja, de a szemét nem nyitja ki.-Meg anya is, csak ő nincs most a közelben és vele vannak a tesóim is, őket pedig szeretném megkímélni attól hogy megint miattam aggódjanak.

-Voltak pánikrohamaid korábban is?-kérdezem meglepődve. Soha nem gondoltam volna hogy Charles küzdött valaha is ilyen dolgokkal. Nem igazán látszik rajta és egyáltalán nem beszél róla.

-Jules és apa halála után is. A Jules utánit apa segített legyőzni, az apa utánit pedig a pszichológus.-magyarázza csukott szemmel, még mindig magzatpózban. Nem nagyon akaródzik kinyitnia a szemét, vagy változtatni a testtartásán.

-Soha nem beszélsz róla.-jegyzem meg a nyilvánvalót, igazából nem is tudom miért.

-Nem vagyok rá büszke.-jelenti ki, majd felül így már a szemébe tudok nézni.-És nem szeretem megmutatni a gyengeségeimet, mert tudom hogy rengeteg ember kihasználná.

-Szerintem nem gyengeség megmutatni a problémáinkat. Inkább bátorság. De megértelek. Tényleg sok ember kihasználja más érzelmeit, és ha ez megtörténik egyre nehezebb megbízni másokban. Csak tudod szerintem kellenek emberek akik úgy látnak ahogy vagy. Hibákkal, gyengeségekkel és fájdalmakkal együtt.-nézek a szemébe.

-Te sem mutatod hogy bármi bajod lenne!!! Azt mindenki tudja hogy voltál depressziós, de te olyan lazán beszélsz róla mintha nem vennéd komolyan! Nem beszélsz senkinek a szüleidről vagy a nagybátyádról és soha nem láttunk még szomorúnak!-vág vissza és rájövök, hogy lehet túl messzire mentem. Lehet túl személyes pontra tapintottam.

-Igazad van! Ne prédikáljak ha én is tettetem magam.-rázom meg a fejem.-Csak tudod én bele fáradtam a magyarázkodásba, azért csinálom így. Soha nem fogom tudni elmagyarázni az embereknek milyen volt átélni a depressziót. Milyen volt reggelente úgy felkelni hogy nem éreztem magam szükségesnek, hogy nem találtam az életemben olyan dolgot amiért megérte felkelni. Soha nem fogja más megérteni amit akkor éreztem, ezért nem magyarázkodom. Úgy teszek mintha már minden rendben lenne és nem lett volna nagy dolog, mert nem akarom hogy sajnálkozzanak rajtam.-magyarázom. Egyenesen a szemébe nézek és Charles állja a szemkontaktust.-Pedig kurvára nem vagyok túl rajta és valószínű életem végéig lesznek reggelek amikor nem akarok felkelni, mert az érzem hogy nincs rám szükség a világban.-fejezem be, és végül én vagyok az aki nem tudja állni Charles kutató pillantását és lehajtom a fejem.

-Mennünk kell a boxba, fél óra és kezdünk!-szólok halkan és már állok is fel hogy elhagyjam a helyiséget. szinte menekülök Charles öltözőjéből és ő nem állít meg, csak csendben követ. A nap további részében a rádión és az időmérő utáni megbeszélésen kívül nem beszélünk egymással. A vasárnapi verseny után sem beszélünk a kötelezőken kívül, pedig Charles megnyeri a magyar nagydíjat és ezzel huszonöt pont előnybe kerül Max előtt a világbajnokságban. Nem beszélünk az esti partyn sem és én mégsem érzem hogy rossz döntés volt neki kitárulkozni. Nem mintha abban a pillanatban gondolkodtam volna. Ha vele vagyok valahogy ösztönösen jönnek a dolgok és mindent természetesnek érzek. Azóta a délután óta pedig mintha már nem távolodnánk egymástól.