A fejezet zenéje a Måneskin VALENTINE-ja!

.............................................................

Charles

Megint elbasztam az életemet. Lorenzo mindig mondja, sőt még Arthur is, hogy maga vagyok a szerencsétlenség, de önértékelési okokból soha nem hallgattam rájuk. Aztán össze veszettem Fruzsival megint és átgondoltam a magamról alkotott képemet. Arra jutottam hogy a világ legnagyobb barma vagyok, szerencsétlenséggel, bunkósággal és mindennel együtt. Hogy megbántam e amit mondtam? Naná! Millió alkalommal. Érdekel ez bárkit is? Nem! Abszolúte senkit! A bocsánat kérésem használt bármit is??? Még annál is kevesebbet! Bezzeg mind a két nagyokos testvéremtől megkaptam hogy egy lúzer vagyok. Én mindkettőnek segítettem szakítást túlélni!!! Mi Van Itt??? Lehet az a baj hogy olyan kapcsolatba rokkanok bele, ami nem is létezett, ráadásul miattam nem is fog megvalósulni. A pánikrohamok Auszriában kezdődtek és azóta csak egyre rosszabbak. Nem mertem elmondani anyának vagy Lorenzonak, Arthurt pedig végképp nem szerettem volna ezzel terhelni, ezért csak a pszichológusom tudja. Nem az első alkalom hogy ilyen gondjaim vannak, ennek ellenére nem vagyok képes rendesen kezelni. Nem mintha ez lenne az első alkalom hogy elbaszom a kapcsolatot életem szerelmével, ja várjunk, ez az első alkalom. Bármennyire is nem szeretném a teljesítményemen is meglátszik, hogy szarul vagyok mentálisan, és akkor még finoman fogalmaztam. Bár Kanadában még sikerült dobogóra állnom, Ausztriában már a top öt is csak tizedeken múlt. Lényegében a következő körben megelőzött volna Checo. A hétvége híre Max és Kelly szakítása, ami hidegebben még nem hagyott embert, mint engem. Arra sem emlékszem megkérdeztem e Maxot hogy van. Eltűnt az életemből a focus és erre a pszichológusom is rámutatott a délelőtti ülésünk alkalmával. Én azt állapítottam meg hogy simán bele fog férni neki a G merci a hónap végén ha így folytatom. Bár ő legalább próbál segíteni az életem helyrerázásában, nem úgy mint az előző. Ő javasolta hogy mondjam el valakinek a dolgokat, aki ismer és közeli hozzátartozóm, nem úgy mint ő. Így most egyedül ülök a Maranelloi lakásomban, szerda este és várom hogy anyukám felvegye a telefont. Vagyis megpróbálom összeszedni magam és hívást kezdeményezni.

-Szia kisfiam!-köszön anya, aki két csörgés után fel is veszi a telefont.

-Szia anyu!-köszönök vissza és bármennyire is próbálok vidámabb hangot megütni nem megy.

-Láthatlak is kicsim?-kérdezi anya és tudom hogy észre vette a hangomat, mindent észre vesz. Megtanulhattam volna már.

-Persze!-váltok videó hívásra egyből.

-Nagyon szarul nézel ki kisfiam!-jelenti ki anya, amint meglát. Egy olyan pont amiért hálás vagyok neki, még akkor is ha nem mindig esett jól, hogy kimondja amit gondolt. Mindig egyenes beszédre tanított.-Már meg ne haragudj! Mi baj?

-Emlékszel mikor pszichológushoz kellett járnom apa halála után?-kérdezem, igazából teljesen feleslegesen hiszen tisztában vagyok vele hogy emlékszik, de valahogy rá kell vezetnem a dologra.

-A pánikrohamaid miatt. Tudom.-bólint és elkomolyodik.

-Na, megint vannak néha!-mondom ki halkan.-És tudom hogy ennek nem telefon témának kellene lennie de szerettem volna ha tudod!-hajtom le a fejem.

-Jaj kicsim!!! Van segítséged ugye?-kérdezi egyből, mire bólintok.

-Nem kell aggódnod miattam anya!-teszem hozzá gyorsan, de tudom hogy felesleges. Így is aggódni fog, ez az oka hogy nem akartam elmondani neki.-Rendben leszek csak azt akartam hogy tudj róla! És kérlek Lorenzonak ne mond el!-nézek a kamerába könyörgően. Nem akarom hogy a bátyám is aggódjon miattam.

-Nem fogom kicsim!-nyugtat meg anya.-Na és mi van Fruzsival?-teszi fel a kérdést és rájövök hogy igazából miért hívtam. Szükségem van az anyai megnyugtatásra.

-Olvastál híreket?-kérdezem, mielőtt bármit is mondanék.

-Nagyon jól tudod hogy nem olvasok rólatok híreket!-jelenti ki anya.-A bátyád és az öcséd mesélt.-teszi hozzá, mire elmosolyodom egy kicsit. Hát persze.-Azt mesélték össze vesztettek, de egyik sem mondta miért, vagy hogyan!

-Az én hibám volt anya!!! Kurvára az egész az én hibám!-tör ki belőlem az egész, mert túl sokáig tettem hogy jól vagyok.

-Ne káromkodj kisfiam!-szid meg anya egyből.-Egy veszekedéshez ketten kellenek!-teszi még hozzá, mire megrázom a fejemet és legördül az arcomon az első könnycsepp.

-Az én hibám volt! Meg hallotta hogy az egyik nyilatkozati opcióm rá kente volna a balesetet, én pedig voltam olyan hülye és megsértődtem azon hogy nem bízott bennem annyira hogy elhiggye nem nyilatkoznám ezt le. És természetesen lenyilatkoztam. Pedig nem is adtam elég okot arra hogy megbízzon bennem!-a hangom elhalkul és helyét átveszi a csendes sírás. Nem sírtam Barcelona óta és már nem tudom útját állni a könnyeknek. Anya hagyja hogy sírjak.

-Gondolom a testvéreid nem voltak támogatóak ebben a helyzetben, ezért hívtál végre engem.-szólal meg anya kicsivel később, mire bólintok.-Először is vegyél nagy levegőket és próbálj megnyugodni egy kicsit!-tanácsolja, én pedig megpróbálok engedelmeskedni. Pár percbe telik még rendezem egy kicsit magam, anya csak akkor kezd újra beszélni mikor már kisírtam magam.

-Most mondj el mindent pontosan!-kéri, én pedig elmesélem neki az egészet majdnem szóról szóra, úgy ahogy történt.

-És bocsánatot kértél már kisfiam?-néz rám kérdőn mikor befejezem.

-Igen.-bólintok.

-Úgy hogy csak neki szólt és nem volt ott sajtó?-kérdezi, mire lehajtom a fejem.

-Nem.

-Akkor első lépésnek próbáld meg ezt! A többi pedig majd kialakul.-mosolyog rám bíztatóan.

-Köszönöm Anya!-nézek rá szomorúan.-Főleg azt hogy nem hibáztattál, pedig megérdemelném.

-A fiam vagy Charles Leclerc, az az elsődleges szempontom hogy jól legyél! Még akkor is ha néha rossz döntéseket hozol, az a lényeg hogy hogy kezeled őket. És te elég jó vagy ebben kisfiam! Szóval kérj bocsánatot ettől a lánytól, mert igazán megkedveltem és örülnék ha ő lenne a menyem!-jelenti ki, mire belőlem kitör a nevetés.

-Anya!!!-takarom el az arcomat.-Ne legyél ilyen!!! Még csak nem is néz ki úgy a dolog, hogy nem egyoldalú a részemről!!!

-Én azért reménykedek fiam!-néz rám anya mosolyogva és rájövök hogy engem akart felvidítani.-Na menjél szépen aludni, vagy mit kell csinálnod! Még beszélünk ha kell!-köszön el, én pedig hálásan mosolyogva integetek.

Lefekvés előtt még mindig azon jár a fejem hogyan kellene bocsánatot kérnem Fruzsitól. Valahol a virágcsokor és az ajándék Lamborghini között nyom el az álom.

Fruzsi

Magyarország előtt vissza utaztunk a gyárba hogy a szünet előtti utolsó frissítési csomagot beszereljük a kocsiba. A srácokkal elég sokat dolgozunk de a csütörtök valamiért lyukas napra sikerült a tervezésben, és bár én bent vagyok a gyárban a csapat fele nem jelenik meg. Carlost nem sikerült elkapnom egy hosszabb, magán nem pedig munka, jellegű beszélgetésre, pedig majd megöl a kíváncsiság mi van velük Landoval. Nem tudom hogy direkt kerül e vagy csak én őrültem meg de mintha kevesebbet beszélnénk a héten mint alapból. Bezzeg Charlessal beszélnem kell minden nap, hiába próbálom minimalizálni az esetleges kontaktust. Látom rajta hogy észre vette, hogy még annál is kevesebbet próbálok vele beszélni, mint a veszekedésünk óta bármikor, de nem tudok rajta változtatni. Szeretnék, tényleg, de védekezem. Védekezem egy olyan csalódástól tartva, ami jelen pillanatban nem történhet meg. Én tartom a távolságot, mert félek megbízni benne megint. Pedig nagyon szeretnék, mert nem az ő hibája volt a veszekedés, de az agyam elzárja a lehetőségeket elölem. Önmagamat akadályozom a boldog életben. Annó erre mondta a s pszichológusom hogy öngyilkos életszemlélet. Nem tudok túllendülni az elárulástól való félelmemen, ezért nem kezdeményezek. Mondjuk túllendülni azért nem tudok, mert akárhányszor megtettem pofára estem és ez most is ott motoszkál a fejemben, még akkor is ha Charlessal ketten hibáztuk el. A legjobban az fáj hogy egy jó barátomat vesztettem el most egy kicsit. És még nem tudom mikor leszek képes félelem nélkül beszélni vele. A kapcsolatunk viszont többet jelentett nekem minthogy félelemmel legyek benne, ezért még várok.

Ennek ellenére a munkám nem könnyíti meg az életemet. Ma is van Charlessal megbeszélésem és ez is olyan kínos hangulatban telik mint az összes eddigi. Most is alig várom hogy vége legyen. Amint vége az egésznek megpróbálom megdönteni a távozási rekordomat, mert roppant frusztráló módon Charles végig bámult mintha mondani akarna valamit és nem szeretném hallani hogy mi az. Be szartam na! Nem tehetek róla. természetesen nem vagyok olyan szerencsés, és nem sikerül leráznom.

-Fruzsi! Kérlek várj!-kiált utánam a folyosón, de nem állok meg.-Kibaszottul elbasztam oké? És tudom!!! És baromira sajnálom!!!-folytatja, mire megállok a folyosó végén és vissza fordulok hogy rá tudjak nézni. Nem sokkal kevesebb mint két méter van csak közöttünk, ami jóval kevesebb mint amire számítottam. Úgy látszik futott utánam.

-Értem Charles!-nézek a szemébe.-És tudod mit? Meg is bocsátottam neked, mert nem egyedül hibáztál! Csak még nem vagyok képes veled beszélni!-hajtom le egy kicsit a fejemet. Mikor vissza nézek rá az ő feje is le van hajtva és szemét fájdalmasan összeszorítja. Fáj így látni annak tudatában hogy miattam ilyen.-És ez nem miattad van hanem magam miatt. Olyan dolgokat hoztál elő belőlem amiket rendbe kell tennem az életemben és amit csak egyedül tudok megtenni. És ezeknek a dolgoknak egy része miattad van, de nem te tehetsz róluk. És tényleg szeretnék megbocsátani neked és meg is tettem de még időre van szükségem! Megteszed nekem hogy ezt megadod?-nézek rá nyíltan. Most hogy kimondtam egy kicsit megkönnyebbültem. Charles felemeli a fejét és kinyitja a szemét. Ahogy a szemembe néz végtelen szomorúságot látok a tekintetében. Nagyon fáj hogy így látom és csak remélem hogy egyszer képes lesz megbocsátani nekem azt amit most tettem.

-Persze.-bólint és nyel egy hatalmasat.-És köszönöm hogy nyíltan beszéltél velem. És... Csak...-kezdi, de nem fejezi be a mondatot.-Csak legyél boldog oké?-hadarja olyan gyorsan hogy alig értem amit mond, majd hátat fordít és elsiet mielőtt válaszolni tudnék neki. Csak nézem a távolodó férfit és nagyon reménykedem hogy nem most csesztem el az összes esélyt arra hogy valaha barátok legyünk megint. Ha igen akkor nagyon meg fogom ezt bánni, mert amit a legjobban fájt elveszteni Charlesban az a barátom volt. Nagyot sóhajtva folytatom az utamat, annak ellenére hogy nem már nem tudom hova indultam és nem tudom hova akarok menni. Végül a gyár kertjében lévő játszótér hintáján kötök ki a gondolataimba merülve. Annyira el vagyok foglalva a saját kis világommal hogy nem is veszem észre Carlost, aki leül a mellettem lévő hintára.

-Minden oké?-kérdezi, mire összerezzenve fordulok felé.-Ne haragudj azt hittem észre vetted hogy itt vagyok!-kér bocsánatot nevetve, mikor meglátja a zavart a fejemen, amit a jelenléte okozott.

-Semmi baj! Csak gondolkodtam!-vonom meg a vállam.-Szerinted örökre elrontottam az esélyt arra hogy Charlessal ismét barátok legyünk, ha a bocsánatkérése után azt válaszoltam, hogy már megbocsátottam de még kell nekem egy kis idő. amíg nem beszélünk?-nézek rá merengve, Carlos pedig pislogva hallgat.

-Ez történt?-kérdezi, mikor az összes információ megtalálja a helyét a fejében.

-Aha!-bólintok.

-Nézd szerintem nem. Mármint Charlesnak fontosnak tűnt a barátságotok. És ami Charlesnak fontos azt általában megmenti, már ha érted mire gondolok.-válaszol Carlos lassan. Látom hogy nem nagyon akar állást foglalni köztem és Charles között, ezért nem is erőltetem a dolgot. Inkább megkérdezem az ami egész héten foglalkoztatott.

-Mindegy nem érdekes! Inkább rólad beszéljünk!!!-jelentem ki, mire Carlos megforgatja a szemét, de a szája mosolyog. -Mi van veled és Landoval?

-De pletykás valaki!-üt vállon Carlos a kérdésre.

-Hát szerintem alap hogy kíváncsi vagyok, miután rátok nyitottam egy nem is tudom mi közben!-kérem ki magamnak.

-Aludtunk Fruzsi. Aludtunk!-rázza meg a fejét.

-Én elhiszem neked hogy akkor már csak aludtál, de előtte történt más is abban halál biztos vagyok Carlos!

-Jó, ezt nem veled fogom megbeszélni, de igen. A kérdésedre a válasz igen. Együtt vagyunk!-mondja, mire szolidan megőrülök egy kicsit.-Jó ennyi elég lesz! Na elég már!-próbál Carlos csitítani, mert egy kicsit furcsán nézhetek ki. Vagy ijesztően, nem tudom.

-Most komolyan. Úgy nézek ki mint aki abba tudja hagyni?-teszem fel a kérdést, mire Carlos nevetve megrázza a fejét.-De viccet félretéve, nagyon örülök nektek!!! Azóta vagyok a shipperetek mióta összekerültetek a Mclarennél. Ajjj! Olyan cukik vagytok együtt!!!-jön rám az újabb fangörcs.

-Azt hiszem neked most haza kellene menned és aludnod egyet!-állapítja meg Carlos.-Túl sok impulzus ért, túl rövid idő alatt!

-Igazad lehet!-bólintok és felállok a hintáról.-De ez akkor is űber király!-fordulok vissza, mire Carlos is feláll.

-Igen én is így gondolom de most tényleg menj haza aludni!-fordít a parkoló felé. Egészen a kocsimig kísér és megvárja míg kiállok és elhagyom a parkolót. Lehet attól fél hogy vissza fordulok. Ez nem történik meg. Egyből haza megyek és egy gyors zuhany után tényleg be is fekszem az ágyba. Az igaz hogy csak sorozatot nézni de akkor is. Végül az évad felénél alszom el, miután egyszer újra indítottam a sorozatot, mert rájöttem hogy nem emlékszem belőle semmire. Az utolsó gondolatom mégis, ki nem gondolta volna, Charles.