Másnap úgy kelek fel mint akin átment egy úthenger. Természetesen Fred kiabál velem egy sort a repülőn, hogy mégis mi a fenét képzelek magamról, de aztán közli hogy nem rúg ki mert túl jó vagyok. Ezt egyedül ő látja így de azért jól esett hallani. Kanadában nem megy olyan jól a kocsi mint szeretném, Carols második, Charles pedig csak harmadik tud lenni. És nem beszélünk Charlessal egy kibaszott szót sem. A sajtó teljes mértékben a magánéletemre van állva. Mindenkit én és Charles érdeklünk, aki úgy látszik egyébként megbánta a Barcelonai interjút mert visszakozik minden lehetséges alkalommal, de nem kért még tőlem bocsánatot. Vagyis egyszer megpróbált de akkor szó szerint kimenekültem a helyiségből ahol voltunk. A veszekedésünk óta kerülöm amennyire ez lehetséges. Nem tudok neki még megbocsátani és ezt el kell fogadnia. Tényleg hetek telnek el úgy hogy nem beszélünk és ez fáj, még akkor is ha miattam van így. Charles teljesítménye romlik és csak remélni merem hogy nem miattam, bár lehet hogy túl sokat képzelek bele. Minden esetre láthatóan egyikünk sincs a toppan mentálisan.

Egyetlen alkalommal nyilatkoztam kettőnk kapcsolatáról, mikor megérkeztünk Ausztriába. Kivételesen találkoztam egy szimpatikus újságíróval, aki egy olyan cégnek dolgozott, amiről tudtam hogy az igazat fogják megírni, pontosan azt amit én elmondok. Szóval válaszoltam a Charlessal kapcsolatos kérdéseire is. Kimondtam az érzéseimet, ahogy Marktól tanultam, és burkoltan közöltem a világgal hogy idióták. Hogy beskatulyázzák az embereket és nincs saját életük. Meg azt is elmondtam hogy a világon a leggyorsabban az érzések képesek változni, ami azt jelenti hogy valószínű nem fogok örökké haragudni Charlesra és ez csak egy átmeneti állapot. Mint a világon körülbelül minden. Nem hiszem hogy bárki komolyan vette volna amit mondtam. Igen valószínű hogy örökké mi leszünk azok Charlessal akik utálják egymást a köztudatban, még akkor is ha ez már megváltozott.

Az ausztriai hétvége előtt Max és Kelly bejelentették hogy barátokként folytatják. Az egész világ kikészül a hír hallatára, Maxnak egy perc nyugalma sem volt. Tényleg sajnáltam, de így volt egy kis nyugtom, mert érdekesebb volt mint én. Mindenkit az érdekel mi történt. Természetesen megjelentek a rosszindulatú pletykák is rendesen. Cikkeznek megcsalásról, de még bántalmazásról is, bár ezt nem értem, mert tényleg barátok maradtak. Mivel nem igazán találkoztam Kellyvel nem nagyon ráz meg a hír. Azt tudom hogy Max boldog volt vele, de azt is hogy az utóbbi időben máshogy látták a dolgokat. Mivel Maxal egészen jóban lettünk megkérdezem tőle a verseny előtt hogy jól van e, a válsz pedig egy határozott igen. Valószínű tényleg így lesz nekik a jobb, csak a világ még nem látja.

Az én drága Markom pedig bepasizik. Nem mondja el ki az, hiába kérdezek rá többször is, de látom rajta hogy boldogabb mint álltalában. Megjelennek rajta a rózsaszín köd tünetei. Többet mosolyog és nevet, valamint nem mindig figyel rám ha beszélünk. Jó őt boldognak látni, de nem szeretném hogy pofára essen megint. Főleg hogy már most bele van esve a pasiba, de azt mondja még nem randiznak. Jó igazából még rendesen a tagadás fázisában létezik szegény, a kapcsolatot és a szerelmet illetően. Ilyenkor szoktam ráhagyni a dolgot mert tudom hogy nem fogom tudni meggyőzni.

Szóval a évtized pilóta szakításával és egy mérnök pilóta balhéval indulunk Silverstone-ban. Egyébként imádom a helyet, de komolyan. Ráadásul Silverstone az egyik kedvenc pályám. Most viszont valahogy nincs kedvem hozzá.

A hétvége megint pechesre sikerül. Nem a kocsi miatt inkább a két pilótánk szenved. A versenyt Lewis nyeri, mi pedig éppen lemaradunk a dobogóról Lando és Max mögött. Carlos negyedik, Charles pedig csak ötödik lesz. Nem vagyunk boldogok azt kell mondjam, főleg mivel a kocsik jól mentek. Csak valahogy a srácoknak nem jött össze a pálya.

Szóval esti party híján a szálloda panoráma ablakos társalgójában kötök ki, a számítógépem és beállítások társaságában. Bár azt tudom hogy vannak akik elmentek bulizni, például Carlos, aki nagyon örült Lando sikerének. A vacsorát megint kihagytam, mert nem akartam találkozni senkivel. Hála istennek ez a hely teljesen üres, csak az életunt szállodai alkalmazott nyomkodja a telefonját a bárpult mögött. Nem számítok társaságra, ezért meglepetten fordulok hátra mikor meghallom Daniel hangját.

-Jó estét! Egy whiskyt szeretnék kérni!-szól a pultban ülő srácnak, aki halkan csörömpölve kezdi készíteni az italt még Daniel mellém sétál.

-Látom te is izgalmas elfoglaltságot találtál estére!-pillant a laptopomra, mire elvigyorodom.

-Tudni kell élni!-jelentem ki, mire Daniel mosolyogva bólint.

-Azért igazán félretehetnéd ha már itt vagyok! Tudod konkurencia!-mutat magára, mire elnevetem magam.

-Ezek a kocsi festésére vonatkozó ötletek, szóval nincsenek veszélyben!

-Kár, pedig szívesen kémkedtem volna!-vonja meg a vállát, majd a pincér srác felé fordul aki meghozta az italát.-Rendelt már valamit mióta itt van?-kérdezi rám mutatva, mire a srác megrázza a fejét.-Akkor kettőt szeretnék kérni ebből a fánkból!-mutat az étlapra.

-De én nem kérek! Nem vagyok éhes!!!-tiltakozom.

-Ezt majd akkor hiszem el ha nem hagysz ki étkezéseket és nem bujkálsz az emberek elől evés helyett!-jelenti ki és ezzel lezártnak tekinti a vitát, nekem pedig nagyon jól esik hogy figyel rám valaki.-Ha pedig mégis eszel belőle nem fogom mondani hogy én megmondtam!-teszi hozzá, mire csak megrázom a fejem.

Én tényleg úgy terveztem hogy nem eszem a fánkból, de mikor kihozzák és Daniel nekilát rájövök hogy tényleg baromi éhes vagyok.

-Na jó, kaphatok belőle?-nézek rá kiskutya szemekkel, mire Daniel elvigyorodik, pont úgy mint aki tudta hogy ez fog történni.

-Naná! Csúnya lett volna ha ezt mind nekem kell megennem!

-Te számító kis...-kezdem mondani a magamét, de aztán meggondolom magam. Úgyis nyer ha elkezdünk vitatkozni, vagyis már nyert is, ráadásul így még fánkot is ehetek, amit nem nekem kellett fizetnem.

-És hogy vagy? Őszintén!-kérdezi két fánkkal később.

-Jól köszönöm!-vigyorgok rá, mire Daniel lemondóan megrázza a fejét.-Viccet félretéve voltam már rosszabbul!-jelentem ki és kibámulok a panoráma ablakon.

-Mikor depressziós voltál?-kérdezi Daniel nyíltan. Ezt tisztelem benne, nála egyenesebb embert keveset ismerek.

-Igen.-bólintok.

-És most hogy állsz?-néz rám érdeklődve, és mintha kicsit aggódna is.

-Képes vagyok azt mondani hogy örülök hogy így történt. Mármint...-rázom meg a fejem.-Oké ez nagyon furcsán hangzik és nem tudom rendesen elmagyarázni, de megpróbálom, hogy értsd. Ha nem lettem volna depressziós most nem tartanák itt. Bár valószínű végül úgyis itt kötöttem volna ki de nem így ahogy most. Ha nem jön a depresszió valószínűleg pszichológiát tanulok az egyetemen és sport pszichológus leszek.

-Pszichológus? Tényleg?-kérdezi Daniel meglepődve.

-Igen. Csak a gépészmérnöki egyértelműbb volt. Nem igényelt nagy megerőltetés és szellemi igénybevételt, amit annó sokra értékeltem. Nem voltam olyan állapotba hogy mást tanuljak. Egyébként pedig egyenes út vezetett erre a szakra, mert kocsik között nőtem fel.-válaszolom mosolyogva.

-És nem bánod? Hogy nem pszichológus lettél.

-Nem. Mindenképpen ebben a világban kötöttem volna ki, és jobban örülök hogy ez a szakmám.

-Nagyon bírod ezt a világot ugye?-kérdezi mosolyogva.-Az F1 világát.

-Nekem ez az életem Dan. Olyan szinten szükségem van erre a pörgésre, mint az oxigénre. Egy ideig nem is tudtam hogy ez így van, de mikor vissza jöttem, rájöttem hogy ez hiányzott az életemből. Hirtelen egy olyan helyen találtam magam ahol otthon vagyok. Még akkor is ha nem töltünk két hetet ugyanazon a kontinensen, vagy országban. Még akkor is ha nem kapok olyan elismerést mint szakmabeli, férfi kollégáim. És még akkor is ha Charlessal valamiért enyhén viharos a kapcsolatom.-magyarázom, Daniel pedig mosolyogva hallgat.-Érted?-kérdezem, mire bólint.

-Már hogy a viharba ne érteném? Szerinted itt lennék most ha nem érteném?-mutat magára, mire elnevetem magam.-De komolyan, én nagyon örülök hogy itt vagy!-teszi hozzá, mire hálásan mosolygok rá.

-Én is! És annak is hogy nem alakult máshogy az életem és megismerhettelek titeket. Életem legjobb dolga!-nézek rá.

-Hát te is haláli csaj vagy, szóval én is így gondolom. Jót tettél itt mindenkinek. Nem sok mérnökkel bratyizunk össze! Viszont te már az elején más voltál. Beillettél közénk valami faramuci módon és ez mindannyiunkat meglepett. Aztán megismertünk és még jobban közénk tartoztál mint gondoltuk. És szerintem ezt mindenki nevében mondhatom!-viszonozza a pillantásomat Daniel mosolyogva, én pedig zavartan kibámulok az ablakon. Tartozom egy csapathoz és ez nem mindennapos az életemben.

-Köszi hogy itt maradtál velem!-nézek vissza Danielre, mire elmosolyodik.

-Nincs mit! Nem biztos hogy pont rám lett volna szükséged, de nem baj!-vonja meg a vállát. Nem igazán értem miért mondja ezt, de elfogadom hogy így gondolja.

-És mi van Charlessal?-kérdezi, mire lefejelem az előttünk lévő asztalt. Daniel egészségesen kiröhögi a reakciómat.-Ennyire?

-Daniel nekem gőzöm nincs mi van velünk!-jelentem ki határozottan.-Ez az egy amiben biztos vagyok kettőnk kapcsán.

-Ugye tudod hogy beszélnek kell majd vele?-néz rám.

-Miatta jöttél?-támadok neki egyből. Asszem kezdek paranoiás lenni.

-Nem!!!-védekezik Daniel azonnal.-Csak felhívnám a figyelmedet arra hogy beszélned kell vele. Én kívülről azt látom hogy mind a ketten akkor vagytok jól ha beszéltek egymással. Még a csapat is jobban működik ha jóban vagytok. Szóval ha nem magad miatt, a csapat miatt beszélj vele.

-Hát senki nem hallotta meg a két héttel ezelőtti interjúmat?-nézek körbe, az egyébként teljesen üres helyiségben, kétségbeesetten.

-Adtál interjút?-kerekedik el Daniel szeme.-Ezt el kell olvasnom!!! Nem szoktam híreket olvasni.-teszi hozzá, majd elő veszi a telefonját hogy megkeresse a cikket. Csendben várok míg elolvassa.

-Tudom hogy beszélnem kell Charlessal, csak még nem tudom hogyan!-mutatok rá, miután felnéz.-Szóval még várok egy kicsit hátha kialakul magától.

-Csalódtál benne, igaz?

-Inkább magamban és ez még rosszabb. Vagy nehezebb. Rá igazából már nem vagyok mérges, mert ketten hibáztunk. Egyik hiba követte a másikat és kialakult a jelenlegi szitu, és én voltam aki először hibázott. Az én hibám húzta maga után a többit. Ezt kell rendbe tennem magamban és valószínű azután leszek képes beszélni Charlessal.-magyarázom, viszont feltűnik hogy csak az én lelkemet pátyolgatjuk.-De túl sokat beszélek magamról! Veled mi van?-kérdezem, mire Daniel elmosolyodik.

-Semmi különös. Jövő héten valószínű átveszem DeVries helyét az alfatauriban és én versenyzek vele a szezon végéig. És a nyári szünetben lesz az esküvőnk Heidivel. Arra egyébként szeretnélek meghívni, de majd küldök meghívót is.-válaszol, én pedig csak pislogok a rengeteg információtól.

-Ennyire nem figyelnék a környezetemre???-teszem fel a kérdést hitetlenkedve, bár ez nem igazán kérdés.-Nagyon szívesen megyek az esküvőre! És nagyon örülök nektek!!! Az üléshez is gratulálok, nagyon megérdemled!!!-próbálok meg egyszerre reagálni az összes információra.

-Köszönöm!-néz rám Daniel.-Jó lesz újra versenyezni!

-Azt elhiszem! A legjobban a sebesség hiányzik az egészből.

-Mikor csak száguldasz és olyan mintha a kocsi sínen futna és nem tudnál hibázni?-kérdezi, én pedig mosolyogva bólogatok.

Végül majdnem éjfélig maradunk Daniellel és valahogy sikerül érzelgősre innia magát, pedig vagy négyszer szólok rá hogy ne igyon többet. Szóval egy elég nehézkes búcsú után tudok csak megszabadulni tőle és örökre megjegyzem hogy Daniel nagyon ragaszkodó tud lenni ha részeg. Ahogy le fekszem azon gondolkodom hogy nekem is innom kellett volna, úgy talán kevésbé tűnne szarnak a helyzet.

Másnap valamiért délelőttre foglaltak repülőt, ezért a csapat nem bulizó fele próbálja összekaparni a nem bulizó felét. Nekem például Carlost kell kivernem az ágyból reggel kilenckor hogy össze tudjon pakolni és fel tudjon szállni a tizenegykor induló repülőre. Miután sokadik kopogásra sem nyit ajtót, úgy döntök használom a Fredtől kapott szobakártyát.

-Carlos ébresztő!!!-nyitok be a szobába aránylag halkan. A hangomra megmozdul a paplan az ágyon de legnagyobb meglepetésemre nem Carlos hanem Lando ül fel az ágyban. A szemem el kerekedik a meglepetéstől, és nem azért mert Lando nem visel pólót. A brit pilóta arcán is hasonló értetlen kifejezés ül mit ami az én arcomon lehet. Csak nézünk egymásra mintha nem látnánk jól, aztán Lando magához tér és megrázza a paplant maga mellett. Egy morgás után Carlos feje emelkedik fel a párnáról és rajta sincs póló. A helyzet komikuma hogy ők is hitetlenkedve néznek egymásra.

-Oké! Azt hiszem én most megyek és hagyom hogy ezt megbeszéljétek!!!-mutatok kettőjükre és kihátrálok a szobából.-Csak annyi Carlos hogy tizenegyre ki kellene érned a reptérre!-teszem még hozzá, majd becsukom az ajtót. Rengeteg önuralmamba kerül hogy ne ujjongjak sikítva. Ha ezek ketten most nem jönnek össze kitérek a hitemből!

Végül nem tudom mi történt de Carlos egy hatalmas mosollyal az arcán érkezik meg a reptérre, amit jó jelnek veszek. Annak senki nem örül hogy az utolsó pillanatban érkezik, de remélem hogy a nagy mosoly azt jelenti amire gondolok.