Nyertünk Monacoban. Ez már magában olyan dolog amit minden csapat szívesen kimondana. De nálunk Charles nyert, ráadásul Carlos második lett, ami dupla dobogót jelent. Hazai versenyen diadalmaskodni a világ legjobb érzése ezt tapasztalatból tudom és az hogy Charlesnek ez sikerült valamiért sokkal többet jelent nekem mint kellene. Az világos volt számomra hogy nagyon akarom a sikerét de csak akkor jöttem rá hogy mennyire mikor felállhatott a dobogó legfelső fokára. Soha nem felejtem el az az eufórikus örömöt, amit akkor éreztem mikor leintette a kockás zászló. Kezem lábam remegett és majdnem bőgtem mint valami ötéves. Nehéz verseny volt sok csúszással és esővel, ami még nehezebbé tette az egyébként sem könnyű pályát. Ezért is érdemelte meg annyira Charles ezt a győzelmet. Ráadásul annál édesebb dolgot nem láttam még életembe mikor elsírta magát a monacói himnusz alatt. Valamiért késztetést éreztem hogy felmenjek hozzá átöleljem és addig ne engedjem el míg el nem hiszi tényleg megcsinálta. A bulizást mondjuk rendesen túlzásba vitte, de ez megbocsátható egy ilyen siker után. Persze megint én vittem haza, mert véletlenül megemlítettem hogy kocsival vagyok ezért Charles úgy gondolta nem kell taxit hívnia. Nem mintha bántam volna hogy nekem kell róla gondoskodnom, de azért mégis. Mondjuk már tudom hol lakik.

Hétfőre az össze újság és hírportál Charles interjújával volt tele, amiben az édesapjának és Julesnak ajánlotta a győzelmét. Ez a másik olyan dolog ami miatt indokolatlanul gyorsan kezd verni a szívem vele kapcsolatban. Hogy lehet valaki ilyen jó ember? Azt leszűrtem a beszélgetéseinkből hogy fontosak neki a szerettei, de nem gondoltam volna hogy ennyire. Ez igazából csak még szimpatikusabbá tette szememben. Nem beszélve arról a szombat estéről, amire ha csak rá gondolok is mosolyognom kell. Még mindig. Szóval most már tényleg nem tudom hányadán állok Charlessal.

Azt viszont tudom hogy Monacoba szerelmes lettem. Nem volt még ilyen nehéz tovább utazni egyik városból sem eddig. Nem tudom hogy az élmények teszik e de nagyon a szívembe zártam ezt a kis országot. De legalább nem kellet sokat repülőzni Barcelonába.

Mivel a monacói kocsi mindkét srácnak jól működött nagy reménykkel vágunk neki ennek a hétnek. Meg mióta jóban vagyunk Charlessal valahogy a csapatdinamika is sokkal jobb. Bár lehet hogy a győzelem miatt van jobb kedve a csapatnak. Vagy nekem van jó kedvem és ezért szebbnek látom a világot. Erre a kérdésre mondjuk nem kaptam választ a hét folyamán, de Barcelona is jó hétvégének ígérkezik.

A kocsi beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Az összes szabadedzésen mi voltunk az első kettő, és vasárnap is miénk az első sor. Charles indul poleból, Carlos pedig csak ezredekkel maradt le mögötte az időmérőn.

Annak ellenére hogy a kocsik jól működnek nem vagyok képes rendesen aludni. Ez Carlos hazai versenye és bár nem érzek olyan kényszert a megnyerésére mint múlt héten, azért jó lenne ezt a győzelmet is összehozni. Szóval vasárnap reggel egy kimosott kutyára emlékeztető életkedv mennyiséggel sétálok a paddockban, a nézők és újságírók között. Az újságírók ezen a hétvégén még a szokásosnál is idegesítőbbek, állandóan a Charles és köztem lévő kapcsolatról kérdeznek és nem értik meg hogy nem tudom mi van köztünk. Vagyis nekik azt mondtam hogy csak barátok vagyunk, de ezt valahogy nem érzem teljesen igaznak. Vagy nem tudom, igazából gőzöm nincs. Ilyen dilemmák között indulunk neki a futamnak. Igaz ezek csak nekem jelentenek gondot. Soha nem gondoltam volna hogy ilyen nehéz munkán kívül tartani a magánéletet.

-Következő körben légyszi gyere kerékcserére!!!-szólok Charlesnak.

-Nem kell még!-tiltakozik.

-De Char, kell! Még van huszonöt kör, most kell jönnöd mert ha nem jössz nagyon lemaradunk a végén!-kezdek el vitatkozni. A rádióból csak morgás hallatszik.

-Még öt kör!-jelenti ki Charles, mire mérgesen megrázom a fejem. Miért most kell makacskodnia?

-Miért nem hallgatsz rám?-kérdezem, de választ nem várok.-Tudod mit? Oké, de a te hibád lesz ha elrontod!-jelentem ki én is.

-Oké!-vágja rá és nem tudom miért vitatkozunk. De vitatkozunk megint.

Nézem ahogy beéri az egyik aston martint és szép lassan előzési távolságba kerül.

-Következő kanyarban meg tudod előzni! Elég közel vagy hozzá!-jelentem neki.

Az egész csapat visszafojtott lélegzettel nézi az előzést. Szépen a másik kocsi mellé húz és előbb fordul mint az aston, név szerint Lance Stroll. Aztán minden elszaródik. A kocsi hátulja beleakad az aston első szárnyába és mind a két kocsi irányíthatatlanul sodródik a falba.

-A kurva életbe!-hördülök fel.-Charles jól vagy?-kérdezem aggódva.

-Igen!-hallom a hangját, mire megkönnyebbülten kiengedem a levegőt. Nem is tűnt fel hogy elfelejtettem levegőt venni.-A kibaszott jó kurva életbe!-motyogja még.

-Vigyázz a szádra! Értem hogy mérges vagy, de ezt mindenki hallja!-szidom meg.

-Akkor csak te káromkodhatsz?-teszi fel a kérdést, mire megvonom a vállam. Bár ezt még mindig nem látja, jó lenne elszokni róla!

-Rólam tudják hogy nem vagyok szent. Meg nem is érdekel, a te imidzsed fontosabb! Vannak kiskorú rajongóid!-jelentem ki és lényegében lezártnak tekintem a beszélgetést.

-Az biztos hogy nem vagy szent!-motyogja, mire össze szalad a szemem.

-Hogy mondod?

-Nem mondtam semmit!-viszakozik gyorsan, majd kiszáll a kocsból ezzel megszakítva a rádiókapcsolatot.

Rossz előérzettel nézem tovább a versenyt. Nem Carlos miatt, aki még pályán van és éppen vezet, hanem valami más miatt amit nem tudok megfogalmazni. Charles nem jön vissza a boxba egyből hanem a pálya mellett ténfereg. Nem jött jól most ez a baleset, nagyon nem. Ennek ellenére boldogan pattanok fel a helyemről, mikor Carlost elsőként inti le a zászló. Megint sikerült. A ferrari mind két versenyzője nyert a hazai nagydíján. Olyan ünneplés kerekedik a dobogó után hogy mire sikerül kiszabadulnom az ölelő karok közül, simán úgy nézek ki mint aki pezsgőben zuhanyzott. De nem bánom. Jó Carlost boldognak látni. Az ünneplésből kiszabadulva elindulok megkeresni Justint, aki még reggel közölte hogy beszélni akar velem délután. Az ilyen esetekben szoktam rettegve menni a találkozókra. Ahogy a paddockban sétálok csatlakozik hozzám James, mint valami árnyék és metalálom Charlest is, aki szintén a sajtósával beszélget. Mivel Charles nem úgy néz ki mint aki társaságra vágyik úgy döntök hogy nem állok meg beszélgetni velük. Aztán meghallom miről beszélgetnek és igen gyorsan változik meg a hozzállásom.

-Mondhatod azt hogy a kocsi nem működött rendesen.-néz rá a sajtósa, én pedig megtorpanok. Kérlek ne válaszolj igennel erre a kérdésre Charles!

-Oké.-bólint és mintha kicsit zavart lenne a hangja vagy várna még valamire. De valószínű ezt csak én képzelem bele hogy ne fájjon. A lábam a földbe gyökerezik a válasz hallatán és képtelen vagyok értelmesen gondolkozni.

-Nem mondhatod hogy az én hibám volt!-lépek oda hozzájuk, pedig legszívesebben elszaladnék. Hát én sem az ésszerű döntéseimről vagyok híres.

-Ugye nem mondod hogy én voltam?-nézek Charlesra könyörgőn. Nem akarok ekkorát csalódni benne. Nem válaszol csak néz rám, mintha nem látna jól.

-Ezzel jársz a legjobban!-néz rá a sajtósa is, akit legszívesebben agyon ütnék jelen pillanatban.

-Nem tudom!-rázza meg a fejét Charles és a válasza olyan érzés mintha gyomron vágott volna.

-Nem mondhatod azt hogy ez a baleset is az én hibám volt!-nézek rá felháborodva, mire az arca megkeményedik.

-Miért? Megcsúszott az autó hátulja és alulkormányzott lett! Ez a te hibád!-néz rám keményen és nekem fájdalom hasít a mellkasomba. Nem a szívemmel van baj hanem a lelkem tört darabokra de ez talán jobban fáj. Mindennél jobban fáj hogy képes volt ezt mondani a múlt hét után.

-Nem!-állom a tekintetét viszont nagyon kell erőlködöm hogy ne üvöltsem le a fejét.-A kocsi hátulja azért csúszott meg mert túl használtad a gumikat de nem akartál tudomást venni róla. Ez most csakis a te hibád Charles. Csak a tiéd. Nem én ültem a kocsiban. Nem én húztam rá előzés közben a kormányt a másik autóra. Ez nem az én hibám. Ezt most nem fogadod a kocsira sem, mert a kocsi tökéletesen működik! Az hogy nem tudod vezetni nem az én hibám!-már kiabálok, túl sokszor sértett meg ok nélkül, amit eddig magamban tartottam de most minden kibukik belőlem.-Nagyon sokszor próbáltam segíteni hátha jobb lesz, de akárhányszor közeledtem feléd te mindig ellöktél magadtól.-legutóbb éppen most az előbb.-Nem tudom miért nem vagyok neked szimpatikus de én is a csapat része vagyok! A te szempontodból talán az egyik legfontosabb tagja! Ha ezt nem tudod elfogadni nem tudom mit keresünk itt!-nem várom meg míg válaszol, hátat fordítok neki és ott hagyom. Nem vagyok képes a szemébe nézni, mert baromira idiótának érzem magam. Úgy érzem át lettem verve, pedig ismét az én hibám volt hogy naív voltam. Pont mint legutóbb, és mégis minden egyes alkalommal megbízom emberekben, csak hogy utána egyedül maradjak megint.

Idő közben elég sok újságíró gyűlt körénk, valószínű kicsit hangosan kiabáltam, de jelen pillanatban nem tudok velük foglalkozni. Minél előbb le kell lépnem innen, ezt James is tudja, aki egész nap árnyékként követ, most átveszi az irányítást és utat törve a paddock tömegében húz maga után. Nagyon rossz ötlet volt nyilvánosan kiabálni Charlessal, lehet hogy még az állásom is veszélyben van, de az biztos hogy fejmosását azt kapni fogok. Valamiért mégsem tud érdekelni. Mire a kocsihoz érünk majdnem sírok. Nagyon fáj amit Charles mondott, talán minden eddiginél jobban, bármennyire is kűzdök ellene. Pedig tényleg azt hittem hogy barátok vagyunk, sőt talán még többek is. De úgy látszik megint csak képzelődtem.

A szállodánál is rengeteg újságíró fogad. Bele sem merek gondolni mit fognak írni rólam. James átrángat közöttük és távol tartja az embereket míg felérek a szobámba. Nem akaródzik neki, de végül kénytelen távozni mert Fred többször hívja telefonon mint az lehetséges. Ahogy James egyedül hagy remegő kézzel veszem elő a telefonomat. A kereső mezőbe beütöm Charles nevét és várom hogy betöltsön. Könnyek szöknek a szemembe ahogy meglátom a találatokat. "A barátság csak látszólagos volt a pilóta és mérnöke között! Charles Leclerc ismét ellenségesen nyilatkozott mérnökéről és több helyről is azt hallottuk hogy veszekedtek az interjú előtt!". Csak bámulom a képernyőt és nem tudom hogy üvöltsek e vagy sírjak. Én is benne voltam abban hogy így alakult. Talán bíznom kellett volna kicsit jobban Charlesban és elhinni hogy nem nyilatkozza le a dolgokat. Talán nem kellett volna vele kiabálnom, lehet ha nem teszem most nem tartanánk itt. A cikket Mark hívása tünteti el a telefonom képernyőjéről.

-Kérlek mond hogy nem látok jól!!!-kiált bele a telefonba ahogy felveszem.-Mond hogy nem látom jól ezt a cikket!-emeli a laptopját a kamera elé.

-És tényleg azt hittem hogy számítok neki!-sírom el magamat.

-Meg fogom verni!-jelenti ki Mark indulatosan és elég erősen hajítja félre a kezében tartott laptopot.

-Inkább ne!-húzom el a számat szipogva.-Erősebb nálad! Nem akarom hogy megsérülj!-teszem hozzá.

-Ne becsülj alá!-háborodik fel, mire halványan elmosolyodom.-De oké lehet hogy kérek hozzá segítséget!-gondolja át a dolgokat.-Mindenképpen kérek hozzá segítséget!-állapítja meg végül, mire nekem egy kicsit kiszélesedik a mosolyom.

-Örülök hogy ezt beláttad!

-Na jó! Kezded megsérteni a maszkulinitásomat!-emeli fel a kezét, én pedig majdnem elnevetem magamat.

-Hála istennek hogy egy darabig nem mész a közelébe!-nézek rá és a szám megint sírásra görbül, mert rájövök hogy ez azt jelenti hogy egy darabig én sem látom személyesen.

-Most én jövök a vigasztalásba igaz? Miért te vagy ebben a jobb?-túr Mark a hajába. Megrázom a fejem.

-Nem kell!

-Dehogynem! Csak szereted tettetni hogy kemény vagy és nem fogadod el hogy érezni nem gyengeség! De nem fogok veled erről vitatkozni!-jelenti ki.-Csak... Tudod mit? Táncoljunk!

-Te meg vagy huzatva!-nézek rá megrökönyödve.

-Lehet! Sőt biztos.-gondolja át.-De ezért vagyunk barátok!-teszi hozzá, mire elmosolyodom. Igaza van. Mind a ketten hülyék vagyunk és ez össze tart minket.

Mark elindít valami zenét és elkezd rá táncolni tőlem nagyon messze, egy teljesen másik kontinensen. Egy darabig csak nézem és elgondolkodom mennyire abszurd ez a szitu, de aztán én is elkezdek mozogni a zenére és szép lassan megnyugszom egy kicsit. Természetesen csak átmenetileg, de ez épp elég ahhoz hogy Markot megnyugtassam és nyugodtan induljon neki a napjának.

Miután leteszi a telefont természetesen megint sírhatnékom támad és még létezni sem akarok. Az a tény hogy Carlos végül nyert valahogy háttérbe szorul az életemben, bármennyire is nem akarom hogy ez így történjen. Végül még a győzelmi bulijába sem megyek el. Ezért mindenképp bocsánatot kell majd kérnem tőle holnap. Nincs kedvem emberekkel találkozni vagy akár csak beszélni. Lélekben próbálok felkészülni a jövő hétre. Az újságírókra, Fred agymosására, de leginkább Charlesra. Nem tudom mi lesz velünk most de az tuti hogy nem fogunk beszélni. És az is biztos hogy ez rosszabb lesz mint amire számítok. Mindig rosszabb. Végül az ágyamban összegömbölyödve álomba sírom magam. Ez is régen fordult elő.