Charles

Komótosan vezetek haza, miután elköszöntem Fruzsitól. Nem is igazán merek gyorsabban vezetni, mert lényegében képtelen vagyok koncentrálni. A fejemben újra és újra lejátszódik az este, ahogy a vállamra hajtja a fejét és rám mosolyog a naplementében. Nem randi volt mégis a fellegekben érzem magam. Mikor megkérdeztem délután lenne e kedve megnézni a várost velem, még nem akartam felvinni a hegyre, de aztán, miután kilépett a szálloda ajtaján és rám mosolygott, valahogy önkéntelenül is a hegy felé vettem az irányt. Soha senkit nem vittem még fel. Csak anya, Lorenzo, Arthur és Pierre tud a padról, eddig csak őket tartottam elég fontosnak ahhoz hogy elvigyem őket Juleshoz. Vagyis igazából Pierret és anyát, mert Lorenzonak és Arthurnak maga Jules mutatta meg, de egyiküknek sem lett olyan fontos mint nekem. Az évek alatt egy olyan helyé vált ahol egyedül lehettem az emlékükkel. Apáéval és Juleséval. Itt nem senki nem zavart és senki sem tudott rólam. Volt mikor nagyon sokat jártam ide. Szentélyé tettem magamban és nem engedtem be senkit. Ez volt a gyászom és soha nem gondoltam hogy ez valaha változni fog. Soha nem gondoltam volna hogy megismerek majd valakit, akinek egyetlen mosolyába kerül. Egyetlen mosoly és kérés nélkül beavatom az életem legérzékenyebb részébe, anélkül hogy egy pillanatra is rossz döntésnek tartanám. Aztán megismertem Fruzsit és borult az életem, minden téren. Nem bántam meg az estét, és nem hiszem hogy valaha meg fogom.

A lakásomhoz érve leparkolok a kocsimmal, kiszállok, előveszem a kulcsomat és kinyitom az ajtót. Vagyis csak nyitnám, mert mikor lenyomom a kilincset azelőtt kinyílik hogy elfordítanám a kulcsot. Egy pillanatra megáll bennem az ütő, aztán meghallom a bátyám hangját ahogy beszélget valakivel, valószínű telefonon, mert nem hallom a másik fél válaszait. Megnyugodva zárom be magam mögött az ajtót, majd leveszem a cipőmet és átsétálok a nappaliba.

-Na leteszem mert megjött!-köszön el Lorenzo, amint észrevesz.-Mizu öcsi?-tápászkodik fel a kanapéról, hogy megöleljen.

-Semmi különös!-veregetem meg a hátát.-De legközelebb igazán szólhatnál hogy itt vagy! Frászt kaptam mikor nyitva találtam az ajtót!

-Én hívtalak többször is, de nem vetted fel!-védekezik. Én persze nem hiszek neki, de mikor megnézem a telefonomat tényleg van három nemfogadott hívásom másfél órával ez előttről.

-Merre voltál? Azt mondtad nyolcra itthon leszel!-néz vissza rám, miközben átmegy a konyhába.-Épp vacsorát csináltam egyébként! Kérsz valamit?

Ugyanolyan mint Arthur. Egyiket sem érdekli ha az én kajámat eszi meg, pedig nekik is van.

-Egy szendvics jól esne!-megyek a bátyám után a konyhába.-És Julesnál voltam.-teszem hozzá, miközben fél lábamat felhúzva leülök a konyhaasztalhoz. Anya mindig rám szólt mikor ezt csináltam, de én soha nem tanultam meg hogy nem szabad, és később rajta kaptam anyát is néha hogy így ül ha nem figyel magára.

-Felvitted hozzá Fruzsit?-fordul felém Lorenzo hitetlenkedve, annyira meglepődik hogy majdnem elejti a kezében tartott kiflit. Én is meglepődöm, honnan tud Fruzsiról?

-Honnan tudod?-kérdezem.

-Arthurtól kérdezte meg a szállodában hogy megérkeztél e már.-válaszol, én pedig elküldöm az öcsémet melegebb éghajlatokra. Miért kell mindig mindenhol ott lennie?-De tényleg megmutattad a padot Fruzsinak?-hitetlenkedik még mindig. Nehezen hiszi el és igazából én is.

-Igen.-hajtom le a fejem és az arcomon halvány mosoly játszik.

-Baj van!-jelenti ki Lorenzo mikor meglátja.-Legutóbb Charlottera mosolyogtál így, még az elején.-állapítja meg.-Bár lehet hogy ilyen gusztustalanul szerelmesen mosolyogni még soha nem láttalak.

-Nem vagyok szerelmes!!!-tiltakozom, de ez olyan hiteltelenül hangzik hogy még nekem is nevetnem kell magamon.

-Mióta?-hagy figyelmen kívül Lorenzo.

-Január 29. este nyolc.-hajtom le a fejem. Ekkor találkoztam először Fruzsival. Vagyis nem teljesen először de a kérdésére ez a válasz. Meg jobban bele gondolva tényleg ekkor találkoztunk egymással először, hiába volt Ferrari akadémista nem találkoztunk soha, mert nem járt a céges bulikra, a versenyei után pedig az újságírókon kívül nem sok mindenkivel beszélt a paddockban. Szerintem csak párszor láttam, de akkor is csak futólag, arra sem emlékszem hogy valaha is köszöntünk volna egymásnak.

-Percre pontos, vagyis órára.-rázza meg a fejét.-Vannak bajok!

-Teljes mértékben egy oldalú!-kezdem el magyarázni, de Lorenzo csak a fejét ingatja.

-Minden egyes alkalommal emögé a kifogás mögé bújsz! Csak aztán mindig jobban vágysz a lányra annál hogy csak nézd.

-Azt érted hogy nem szeretnék olyan dolgot rá erőltetni amit nem szeretne? Eddig minden barátnőm küldött jeleket. Ő nem. Ha mással boldogabb lenne mint velem elengedném. Érted? Kibaszottul elbasztam az elején. Bepróbálkoztam nála de lepattintott, ezzel lényegében nyilvánvalóvá tette hogy egyoldalú a dolog. Ezen megsértődtem, mert egy barom vagyok, de aztán adott még egy esélyt. Nem szeretném megint elbaszni a barátságunkat azzal hogy rányomulok. Annál fontosabb nekem.-hirtelen hallgatok el. Igazából magam sem hiszem el hogy ezt kimondtam hangosan. Lorenzo csak fürkészően néz.

-Fontos neked annyira hogy csak benne akarj lenni az életében és támogasd mindenben, anélkül hogy erről tudna?-kérdezi végül. Csak bólintok.

-Nagyon szimpatikus lány.-fordul vissza a szendvicsekhez.-Anya is oda van érte. De te tönkre mennél bele ha más mellett lenne boldog.-nem mond mást. Befejezi a szendvicseket és leteszi elém az asztalra. Csendben esszük meg az ételt. Nekem nincs kedvem beszélni, azon gondolkodom amit mondott, ő pedig nem erőlteti a beszélgetést.

Vacsora után Lorenzo gyorsan lelép, mert igazából anya küldte hogy nézzen rám. Miután elmegy egyedül maradok a gondolataimmal. Egy zuhany után végig dőlök az ágyamon és megpróbálok aludni, nem sok sikerrel. Hiába tudom hogy pihennem kellene képtelen vagyok kikapcsolni az agyamat. Önkéntelenül is újra és újra végig játszom a fejemben az estét, végtelenítve. Nem tudom meddig forgolódok, de valószínű hogy gyorsan megunom. Inkább kiköltözöm az erkélyemen lévő kanapéra és csendben nézem az éjszakai Monacot. Ez, mint mindig, most is megnyugtat, de ott van bennem a kisördög hogy ezt is szeretném megmutatni Fruzsinak. Igazából mindent szeretnék megmutatni Fruzsinak, amit csak lehet.

Reggel kibaszott nagy dörgésre ébredek. Az első ami eljut az agyamig hogy esik, de nagyon. Aztán azt is realizálom hogy az erkélyemen aludtam el. És itt üt be a felismerés hogy valószínű késésben is vagyok. Gyorsan össze kaparom magam és bemegyek megkeresni a telefonomat, szerencsére volt annyi eszem éjszaka hogy azt nem vittem ki az erkélyre, mert akkor már nem biztos hogy működne. Hála istennek még csak reggel nyolc, de ennek ellenére elég gyorsan kapom össze magam. Meg annak ellenére hogy simán nem aludtam eleget.

A pályára menet már Freddel telefonálok, az esetleges délutáni programváltozásról papol. Igen, reggel nyolckor, mikor az ember még azt sem tudja fiú e vagy lány. Lényegében mindent ráhagyok, mert nem csak messze van még, de befolyásolni sem tudom. Ennek ellenére egészen addig magyaráz még megérkezem a paddockba és még az sem tűnik fel neki hogy lényegében magával beszélget.

A szakadó eső ellenére rengeteg néző tartózkodik a pályán és annak környékén. Mivel bőven korábban érkeztem mint kellene, mindenkinek megállok fotózkodni és aláírni akinek csak tudok.

-Nyerd meg ma!-kiált nekem egy lány az egyik kordon mögül, mire elmosolyodom.

-Megpróbálom!-kiáltok vissza nevetve. A kijelentésemet hatalmas üdvrivalgás fogadja. Mindenki mosolyog és nevet annak ellenére hogy szakad az eső. Ilyenkor nagyon tisztelem ezeket az embereket, itt állnak egész nap az esőben és a délutáni versenyre várnak. Bár én is rajongtam gyerekként a forma 1-ért, soha nem tudtam elképzelni milyen érzés lehet ennyire rajongani valamiért. Vagy valakiért, mert ez az opció is fent áll, igen gyakran. Lehet hogy hamarabb megismertem ezt a világot belülről, minthogy kialakult volna ez a rajongás.

Mire a motor homeba érek bőrig ázom és valahol elhagyom az esernyőmet. Igazából nem ért sokat de azért mégis. Ahogy belépek az ajtón maga a teljes káosz fogad. Mindenfele emberek rohangálnak és bár ez mindennapos szokott benne rendszer lenni. Most nincs. Még felfogni sincs időm mi történik, Fruzsi valahogy mellém kerül, megragadja a karom és húzni kezd a hátsó folyosó felé.

-Nagyon gyorsan zárkózz be az öltöződbe úgy egy órára, ha nem akarod hogy Fred el kapjon élőben is!-tanácsolja, bár inkább hangzik utasításnak.

-Ennyire rossz?-kérdezem, miközben engedem hogy magával húzzon.

-Háromszorosan túlpörgött az eső miatt és még csak reggel kilenc. Engem fél hatkor hívott telefonon hogy mit változtassunk a stratégián pedig ez nem is az én asztalom.-legyint lemondóan.-Reggel hét óta itt vagyok és még kávét sem tudtam inni.-sorolja tovább, nekem pedig szép lassan mosoly kúszik az arcomra ahogy hallgatom.

-Ne mosolyogjál ez nem vicces!!!-üti meg a karom Fruzsi mikor észre veszi.

-Nem rajtad...-kezdek el magyarázkodni, de nem tudom befejezni mert megcsörren a telefonja.

-Ne haragudj ezt fel kell vennem!-néz rám bocsánatkérőn és már beszél is a telefonba.-Mondjad! Nem!!! Mondtam hogy azt nem úgy kell! Ne csinálj semmit oda megyek!-csapja le a hívást és mire észbe kapok már el is tűnik a folyosón. Mosolyogva nézek utána, majd bocsánatot kérek az egyik aszisztenstől akinek véletlenül neki hátráltam. Mikor meglátom a folyosó végén Fredet gondolkodás nélkül követem Fruzsi tanácsát és gyorsan bezárkózom az öltözőmbe. Beszéltem vele eleget telefonon míg ideértem. Lényegében senki nem zaklat az öltözőmben ezért egész nap bent kuksolok, bujkálva mindenki elől. Csak a családom, Andrea és Fruzsi jön be hozzám. Az első kettő támogatni, az utolsó pedig mert megbeszélésre rángat. Bár igazából ő is bíztat.

Az eső délben elállt majd közvetlenül a rajt előtt ismét szakadni kezdett, ez pedig csúszást eredményezett. Annyira esett hogy a kocsikat vissza kellett hozni a boxba. Elég lehangoló mikor kb ötven ember bámul ki az esőbe és várja hogy elálljon. Néha az arcunkba tolnak egy kamerát, de semmi érdemlegeset nem tudnak mutatni. Az egész csapat idegesen várakozik a boxban és nem tudunk semmit kezdeni magunkkal. Fruzsival eddig kétszer beszéltük át az esetleges taktikákat csakhogy ne unatkozzunk, de nem lett jobb. Az eső pedig csak nem akar elállni és lassan negyven perc várakozás után kezd nagyon unalmassá válni a dolog.

-Ne ütögesd az asztalba a fejed!-szólok Fruzsira mikor már lassan öt perce hallgatom a monoton kopogást.

-De baromira unatkozom!-emeli rám a tekintetét egy lajhár gyorsaságával.

Már épp válaszolnék mikor a semmiből előkerül Fred.

-Nézd át még egyszer a dolgokat ha nagyon unatkozol!-mondja Fruzsinak és két kézzel rászorít a vállára.

-Nem változtak az elmúlt öt percben, mióta legutóbb megnéztem őket!-rázza le magáról Fred kezeit Fruzsi.-És nem fognak változni a következő tíz percben sem, szóval tök felesleges!-jelenti ki és vissza hajtja a fejét az asztalra.

-De akkor...-kezdi Fred, de Fruzsi félbe szakítja.

-Nyugodj meg Fred és keress más elfoglaltságot mint az én baszogatásom!!!-jelenti ki és megpróbál úgy Fredre nézni hogy ne kelljen teljesen felemelnie a fejét. Nekem leesik az állam a hangnemen, de Fred csak legyint és ott hagy minket. A következő pillanatban Fruzsi elveszti az egyensúlyát, amit nem csodálok mert elég kitekert pózban volt, és az ölemben landol. Lényegében az ölemben fekszik. A pulzusom az egekbe szökken és nem tudom mit kellene csinálnom.

-Jól vagy?-kérdezem végül és egy kicsit arrébb emelem az ölemben hogy ne essen le.

-Ez így kényelmes!-állapítja meg.-Nem tudom miért nem jutott korábban az eszembe! Na most aludni fogok!!!-jelenti ki és lehunyja a szemét. Én csak elkerekedett szemmel nézek le rá. Feje az ölemben, dereka a levegőben, a többi része pedig a másik széken. És ez neki kényelmes. Kicsit megpróbálom arrébb mozdítani a bal lábamat mert érzem hogy bele áll a feje az egyik idegbe.

-Ne mozogj!-csapja meg a combomat.

-Ha azt akarod hogy ne ess le arrébb kell tennem a lábamat mert el fog zsibbadni!-hajolok fölé. A szeme egyből felpattan és meglepetten néz a szemembe. Nem tudom hogy a közelségem vagy a mondandóm lepte meg de szó nélkül hagyja hogy megigazítsam a lábamat. Mikor kész vagyok egyből vissza is fekszik. Mosolyogva pillantok a kijelzőkre, amik természetesen minket mutatnak. Na a verseny után biztos jönni fognak a kérdések kettőnkre vonatkozóan. Baj ha nem igazán érdekel?!

Körülbelül öt perce fekszik Fruzsi lehunyt szemmel az ölemben és már épp venném a bátorságot hogy elkezdjek a hajával játszani, mikor az egyik szerelő srác felkiált hogy elállt az eső. Fruzsi egyből felpattan az ölemből és beszélni kezd mindenkihez is. Húsz perccel későbbre már ki is írják a rajtot.

Épp a sisakomat veszem fel, mikor Fruzsi megjelenik a rajtrácson.

-Neked nem szabadna itt lenned!-kapom el a karját és egy kicsit közelebb húzom magamhoz hogy a fülébe tudjak beszélni, mert csak így hallja.

-Tudom csak sok szerencsét akartam kívánni!-jelenti ki.-Baj?-néz rám kérdőn azzal a kék szemével és én jövök zavarba a saját kérdésemtől.

-Nem.-engedem el zavartan a karját.-Csak meglepődtem.

-Bocs. Nem akartalak kizökkenteni.-hajtja le a fejét.-Csak valamiért fontosnak éreztem hogy sok szerencsét kívánjak.

-Nem baj.-rántom meg a vállam.-És milyen formát választottál?-hajolok kicsit közelebb.

-Gondoltam megölellek!-teszi a kezét a mellkasomra, hogy megállítson.

-Oké!-tárom szét a karomat és köré fonom. Bár a sisakom még mindig a kezemben van nem akadályoz meg abban hogy fejemet Fruzsi vállába fúrjam. Nem vagyok nála sokkal magasabb, csak épp annyival hogy államat a vállára tudjam támasztani, vagy jelen esetben kényelmes legyen belefúrni a nyakába az orromat. Jól esik az ölelése. Az a fajta amiből minél többet szeretnél mert biztonságot nyújt.

-Na mennem kell!-suttogja a fülembe de nem enged el addig amíg nem lazítok a szorításomon. Oké lehet hogy kicsit erősen öleltem, de nagyon szükségem volt erre az ölelésre, még akkor is ha nem gondoltam volna.

-Köszi. Nem is gondoltam volna mennyire szükségem volt most erre!-engedem el lassan.

-Akkor sok szerencsét Char!-néz rám mosolyogva, majd hátat fordít és futólépésben indul vissza a boxhoz.

Kicsit szét esve ülök be a kocsiba és ennek Fruzsi az oka, de ezt akkor sem mondanám el neki ha megfenyegetnének. Az hogy sok szerencsét kívánt és megölelt kicsit megzavart a koncentrációban. Viszont vagyok annyira profi hogy össze kapom magam a felvezető kör alatt. Meg segít az is hogy Fruzsi beszél hozzám a rádión keresztül, furcsa vagyok na. Beállok a második rajtkockába és veszek egy mély levegőt. Csak Max tudott megelőzni a tegnapi időmérőn és ő is csak két ezreddel, szóval jó reményekkel indulok neki a mai versenynek.

-Mindenki felállt a rajthoz. Harminc másodperc.-hallom Fruzsi hangját a rádión, aztán a surrogást ami azt jelenti hogy megszüntette a rádió kapcsolatot. Ez az egyik ok amiért imádom hogy Fruzsi versenyzett mielőtt idekerült, hozzám. Pontosan tudja mikor kell egyedül hagynia, mikor nem jó ha beszél hozzám. az előző versenymérnököm ilyenkor addig beszélt míg rá nem szoltam hogy hagyja abba.

Minden figyelmemet a lámpákra öszpontosítom. egy pillanatra lehunyom a szemem és veszek egy mély levegőt. Elképzelem hogy győztesen haladok végig a célvonalon és magasba emelem a kupát. Kinyitom a szemem és már csak a lámpákat látom. Egymás után gyulladnak ki, majd kialszanak. És én abban a szent pillanatban rálépek a gázra.