- Tessék? – kérdeztem döbbenten magyarul.

Általában, amikor valami túl hirtelen történik, az anyanyelvemen reagálok rá. Ilyenkor össze is zavarom a körülöttem levőket, mert nem értik, mit mondtam. Dongjun az, aki szeret piszkálni és többször megijeszt, csak hogy utána nevethessen rajtam. Igazi barát.

- Micsoda? – kérdezte értetlenül.

- Nem fontos – legyintettem – Csak rendesen meglepett.

- Mivel? – tettette, hogy nem érti, de közben elárulta magát a mosolyával.

- Nem szokás csak úgy kávézni hívni valakit, akit nem is ismer. Ráadásul gyenge indok az, hogy bocsánatkérés. – ecseteltem, holott a szívem mélyén örültem a gesztusnak.

- Én így tervezek bocsánatot kérni. Ha valami problémája akad ezzel, ne fogadja el. – vonta fel a szemöldökét.

Ennek a fiúnak, bocsánat, férfinek, nincs hiánya önbizalomban, az biztos. Persze, ilyen külsővel nekem sem lenne. Úgy néz ki, mint egy idol.

- Nem, nincs problémám – mosolyogtam rá, hogy lássam, mit reagál.

- Nos akkor kövessen – indult el gyors léptekkel, én pedig követtem.

Azt hittem, hogy majd az egyik ebédelőben akar kávézni, mert munkaidőben voltunk, de amikor kilépett az ajtón, szembesültem vele, hogy ő bizony komolyan veszi a felkérést és máshová visz. Szerencsére nem mentünk messze, a sarkon levő kávézót célozta meg. Ahogy beléptünk az ajtón, a kis csengő kedvesen csilingelve jelezte, hogy megérkeztünk. Köszöntünk és leültünk.

- Üdvözlöm önöket nálunk. Mit szeretnének inni? – lépett hozzánk a pincér.

- Én egy karamell machiatot kérek – kezdte kedvesen a meghívóm.

Majdnem felnevettem, hiszen az előbb pont a karamellhez hasonlítottam a szemszínét.

- Én mogyorós forró csokit szeretnék – mosolyogtam.

- Rendben, máris készítjük – hajolt meg és hagyott ott minket a pincér.

- Mogyorós forró csoki? – tette fel a fontos kérdést nekem a karamell srác.

- A gyomrom nem nagyon tudja emészteni a koffein tartalmú dolgokat, ezért nem igazán szeretem. – adtam magyarázatot.

- Nem lehet túl kellemes dolog – gondolkozott el egy pillanatra.

- Megszoktam, nem volt nehéz – vontam meg a vállamat.

- Régóta dolgozik a cégnél? – váltott hirtelen témát.

- Nem mondhatnám, egy fél éve vagyok itt - számoltam ki gyorsan fejben.

- Akkor hogyhogy ilyen jól beszéli a nyelvet? – támasztotta a tenyerébe az állát.

- Nem mondom el egy olyan embernek, akinek még a nevét sem tudom. – ráztam lassan a fejemet.

- Ó tényleg, de udvariatlan vagyok, elnézést kérek. – ugrott fel – Choi Hongbin vagyok.

- Kim Boglárka – viszonoztam a gesztusát.

- Hű. De... ne haragudjon meg, egyáltalán nem látszik koreainak. – vonta össze a szemöldökét.

- Nem is vagyok az, viszont most nem részletezném, ha nem haragszik.

- Ugyan, elnézést, ha túl intim volt a kérdés – mosolyodott el nyájasan, ami elég irritáló volt.

- Tudja, hogy most éppen a munkaidőnket pazaroljuk? – tereltem el a témát.

- Teljes mértékben tisztában vagyok vele – válaszolta.

- És nem zavarja? – próbáltam arra utalni ezzel, hogy nem túl okos dolog ilyenkor itt lenni.

Ha valaki meglát, hogy „lógok" a munkahelyemről, nem kizárt, hogy kirúgnak. Szerencsére ebben a pillanatban meg is hozták a kért italainkat. Megköszöntem a pincérnek, majd azonnal belekortyoltam. Imádom az ízét, sosem fogom tudni megunni.

- Nos, válaszolva a kérdésére, nem, nem zavar. Engem nem fognak kirúgni és ha rajtam múlik, magát sem.

- Miért? Talán valami vezető beosztású? – kezdtem gyanakodni.

- Olyasmi – mosolyodott el.

- Vagyis? – hajoltam közelebb, miközben magamban már elkönyveltem, hogy ha emiatt a visszautasító stílusom miatt nem rúgat ki, akkor tényleg nem kell új munkahelyet keresnem.

- Én vagyok a cég igazgatóhelyettese – dőlt hátra a székén.

- Tessék? – kerekedtek el a szemeim és ma már másodjára szóltam hozzá magyarul.

- Most már el kell mondania, mit jelent ez a szó. – ivott bele a kávéjába.

- Meglepődtem, ennyi az egész – sütöttem le a szememet.

- Ne legyen olyan félénk velem, nem lesz semmilyen következménye, ha továbbra is ugyanúgy viselkedik. Lehet, hogy magas beosztást tudhatok magaménak, de ezzel szemben viszont nem szeretem, ha a beosztottak olyan formálisak velem. – magyarázta.

- Rendben, igyekszem úgy tenni, ahogy kérte – néztem fel.

- Ez a beszéd – mosolyodott el újra.

Végül negyed órát töltöttünk el a kávézóban és meg kellett állapítanom, hogy Hongbin nem olyan, mint azok a tipikus főnökök, akiknek a nézésétől is kiráz a hideg. Muszáj volt viszont visszasietnem, mert Jungkook írt, hogy Nam és Jin összevesztek, ami eddig egyszer sem végződött jól. Az ajtóban elköszöntem az igazgatóhelyettestől és felrohantam a lépcsőn. Nem biztos, hogy jó ötlet volt, mivel a srácok próbaterme a tizenegyedik emeleten van. De az én hülye fejem úgy értékelte, gyalog gyorsabb leszek, tehát nem várok a liftre. Mire felértem, rendesen el is fáradtam.

- Ki volt az a nem normális, aki erre az emeletre rakta a termet? – állapítottam meg lihegve és megálltam egy percre, hogy azért kapjak levegőt.

Ahogy összeszedtem magamat, már indultam is végig a folyosón és benyitottam a helyiségbe. Jungkook, Tae, Hobi és Jimin a földön ültek, miközben Jin és Nam egymással kiabáltak.

- Miért nem vagy képes arra, hogy megérts engem? – nézett borzasztó dühös tekintettel Jin, amitől még én is megijedtem.

- Még hogy én nem értelek meg téged? A szívem-lelkem beleteszem abba, amit csinálok, de neked sosem tetszik. – támadott vissza Nam.

- Még jó, hogy nem tetszik, mikor nem is azt csinálod, amit mi szeretnénk, hanem kitalálsz te valamit, ami neked tetszik, aztán nekünk meg kötelező elfogadni – túrt dühösen a hajába.

- Ki mondta, hogy kötelező elfogadni? Azt hittem, hogy egyetértetek velem. – döbbent meg Nam és láttam, hogy mennyire rosszul érezte magát emiatt a mondat miatt.

- Ha nem fogadnánk el, amit te akarsz, akkor megsértődnél, hogy nem ismerjük el a munkádat, mégis mi a faszt kellene tennünk akkor? – kiabált magából kikelve Jin és engem meglepett azzal, hogy csúnyán beszél.

- Most mégis hogy a kurva életben jutottunk el oda, hogy a többieket is belevettük a vitába? Nekik mi a fasz közük van ehhez? – túrt idegbeteg mozdulattal a hajába Nam, azonnal felvéve Jin beszédstílusát.

- Ha jó vezető lennél, ez nem is lenne kérdés számodra, de ezek szerint nem vagy az – sziszegte indulatosan az említett, aztán a következő pillanatban elhagyta a szobát.

- Ez mégis mi a faszom volt? – tettem fel a költői kérdést ilyen finom és nőies stílusban, aztán agyalni kezdtem, hogy most kit is próbáljak meg megvigasztalni.

Végül Nam mellett döntöttem, mert Jin ilyenkor magát is alig viseli el, nemhogy még valakit maga mellett. Lassan odasétáltam a magába roskadt fiú mellé és leültem.

- Tényleg ennyire rossz vezető vagyok? – suttogta és lehet, hogy csak magának szánta, de nem hagyhattam figyelmen kívül. Már egyáltalán nem volt dühös, szerintem felfogta, miket is vágtak egymás fejéhez.

- Egyáltalán nem vagy rossz vezető. Jin csak dühös volt és mindenfélét mondott, amit csak tudott. Egyébként meglepett, hogy így beszélt veled, sosem hallottam még ennyire dühösnek. – gondolkoztam.

- Nagyon ritkán beszél így. De ilyesmi akkor jut csak az ember eszébe, hogyha igaz. – hajtotta le a fejét.

- Ez lehet, hogy európai mentalitás, de nálunk, ha valaki ideges, akkor olyanokat is a másik fejéhez vág, ami egyébként nem igaz. Ezzel meg akarja bántani a másikat, más célja nincs.

- Az egy dolog, de Jin nem szokott ilyet csinálni. Ritkán veszünk össze, viszont ez az első alkalom, hogy ennyire eldurvult a helyzet. Srácok, veletek minden okés? – nézett hirtelen a többiekre.

Bólogattak, Jimin mondta, hogy persze. Nam feleslegesen aggódott, mert ők már egy új játékkal voltak elfoglalva. Mondjuk nem hiszem, hogy elfelejtették a történteket, de kedvesen úgy tettek, mint akik nem hallották. A leader sóhajtott egyet, aztán újra rám nézett.

- Nem kell félned, amint lenyugszik, visszajön és bocsánatot kér. Ismered, rosszul érzi magát, ha haragban van az emberekkel. Estére biztos vagyok benne, hogy nem lesz már köztetek feszültség. – állapítottam meg, majd úgy éreztem, hogy valaki figyel, ezért oldalra néztem.

Yoongi állt a falnak dőlve és felvont szemöldökkel engem bámult. Nem értettem, hogy mi a probléma, de lehet, hogy csak elgondolkozott és nem figyel, hanem néz a semmibe. Megvontam a vállam és újra Namra néztem. Végre nem szenvedő arcot vágott, valószínűleg végiggondolta, amit mondtam neki.

A nap további részében a srácok próbáltak, én pedig elkezdtem olvasni a kérdőíveket, amiket korábban töltettem ki. Ráment néhány órám, de megállapítottam, hogy a keresett személy nincs közöttük. Pár embernek furcsa volt a válasza, így azokat félretettem, hogy Eunbinnak adhassam.

- Plusz munka? – vágta le magát Yoongi mellém.

- Olyasmi – motyogtam – Végeztetek a próbával?

- Csak szünetet tartunk – mondta és beleivott a kulacsába.

- Jó fárasztó lehet – húztam el a számat.

- Ilyen idolnak lenni – mosolyodott el halványan, aztán elkomorult az arca.

- Minden rendben? – érdeklődtem.

- Kivel találkoztál ma? – kérdezte és hirtelen felém fordult.

- Én? Senkivel. Miért találkoztam volna bárkivel is? – értetlenkedtem.

- Miért hazudsz nekem? – vonta fel a szemöldökét.

- Miért válaszolsz nekem kérdéssel? – ráncoltam a szemöldököm én is.

- Ha nem tűnt volna fel, nem én vagyok az egyetlen, aki kérdéssel válaszol. De – sóhajtott fel – ezek szerint nem bízol bennem. Vagy talán Choi Hongbin szerinted senki? – nézett maga elé.

- Oh baszki. – motyogtam magamban.

El is felejtettem, hogy vele ma találkoztam. Mondjuk őszintén, nem terveztem, tehát emiatt nem juthatott eszembe. De egy pillanat...

- Te erről honnan tudsz? – húztam össze a szemem gyanakvóan.

- Szeretek kávézni, ezért elmentem, hogy vegyek. Láttalak titeket a kávézóban. – adott egyszerű magyarázatot.

- Fellökött a folyosón és meghívott bocsánatkérés gyanánt. Nem tudtam, hogy kicsoda, de úgy gondoltam, előbb szabadulok, hogyha elmondom, mi is történt.

- Köszönöm, hogy végre őszinte vagy – bólintott és ott is hagyott.

Nem igazán értettem, hogy most mi is történt. Baj az, hogyha kávéztam vele? Nem tűnt túl nyugodtnak Yoongi, ahogy itt hagyott. Vagy emiatt rosszat fognak rólunk gondolni és azért ilyen, mert aggódik? Végül is, az igazgatóhelyettes, meg egy beosztott találkozott, ami furán mutathat. Lehet ebből baj?

- Áhh, tök mindegy – mondtam magamnak és összeraktam a papírokat.

Épphogy hazaértem, hívtak a nevelőszüleim. Gyorsan beugrottam a fotelbe és fogadtam a hívást.

- Szia kicsim! – hallottam meg elsőként a nevelő anyám hangját.

- Szia Soomin. – mosolyogtam.

- Mindjárt jön Jaewon is, csak még beszélget. Mesélj, milyen napod volt. – kért.

- Szokásos. Veszekedések, új ismeretségek, munka. – foglaltam össze.

- Elmehetnél szórakozni is, nem tesz jót, hogy ennyit dolgozol. – jelentette ki a tipikus „anyuka vagyok, hallgass rám" hangsúlyával.

- Nincs hozzá sok kedvem, fáradt vagyok. – mondtam, ami félig igaz is volt, de azért szívesen kikapcsolódnék párszor.

Legutóbb Taeval a kutyasétáltatás nem volt túl pihentető a futás miatt, de hasonlónak örülnék.

- Szia kicsim. – szólt bele a készülékbe hirtelen a nevelő apám, mire megráztam a fejem, hogy koncentrálni tudjak és elmosolyodtam.

- Szia Jaewon. – köszöntem neki és most már teljes volt a család, ha mondhatok ilyet.

Ugyanis ahogy tovább beszélgettünk, kiderült, hogy ők éppen Amerikában vannak már, tehát tulajdonképpen a világ másik felén. Ijesztő belegondolni, hogy ha most történne valami, legalább négy órát utaznunk kellene, hogy elérjük a másikat. Nem, nem gondolhatok ilyet, Bogi, nem kell aggódnod.

- Jól érzitek magatokat? – érdeklődtem.

- Persze, csak nem is gondoltuk, hogy ennyi munka lesz ezzel az egésszel – sóhajtott Jaewon és szinte láttam magam előtt, ahogy a nevelőanyám sűrűn bólogat mellette.

- Pihenjetek is közben, elvégre utaztok. Lehet, hogy nem egy kifejezetten laza nyaralás, de valamennyire mégis csak az. – kértem őket.

- Nem kell aggódnod, nem hajtjuk túl magunkat – mondta a nevelő anyám.

- Viszont most mennünk kell, negyed órát beszélgettünk és megjött a taxi. – jelentette be kelletlenül Jaewon, mire felnevettem.

- Fel sem tűnt, hogy így repül az idő. Jó munkát nektek. – köszöntem el mosolyogva.

- Te meg aludj – fenyegetett Soomin, amit mellette Jaewon „Fogadj szót!" utasítása is erősített.

Nevetve biztosítottam őket, hogy aludni fogok, aztán leraktuk. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy milyen szerencsém is van velük, aztán üzenetet kaptam Eunbintól.

„ Átnéztem a lapokat, amiket adtál, de egyikük sem az, akit keresünk. :( " – Eunbin

„ Ez még csak az első csoport volt, ne keseredj el, megtaláljuk. ^^" – Bogi

„ ^^ Holnap kikkel próbálkozol?" – Eunbin

„ Szerintem megcélzom a három koreográfust. Őket gyorsan kikérdezem." – Bogi

„ Nem vicces egyébként, hogy mind a hárman beleesnek a kategóriába?" – Eunbin

„ Szerintem nem véletlenül, de az." – Bogi

„ Nyomtassak holnapra neked három lapot? Akkor már csak oda kell adnod nekik." – Eunbin

„ Kedves tőled, köszönöm. ^^" – Bogi

„ Ez nem kedvesség, türelmetlen vagyok. :D" – Eunbin

„ Ahonnan nézzük. ;)" – Bogi

„ Most megyek, le kell fektetni a húgomat. Holnap beszélünk, aludj jól! ^^" – Eunbin

„ Te is. ^^" – Bogi

Épphogy elküldtem az üzenetet, mikor csengettek. Szerintem engem az emberek szeretnek a lakásomban zaklatni. Kimentem és ajtót nyitottam, de senki sem állt ott. Összevont szemöldökkel hajoltam ki és elnéztem balra, ahol szintén senki sem volt, majd jobbra és kis híján felsikítottam ijedtemben.

- Te normális vagy? – érdeklődtem kissé zaklatott állapotban, mire a látogatóm felnevetett.

- Vádoltak már azzal, hogy nem. Kijönnél velem? Beszélnünk kell.

- Aha, csak felveszem a kabátomat. – léptem vissza az előszobába.

Néhány perc múlva már az utcán sétáltunk és érdeklődve bámultam Yoongi arcát.

- Tehát? – kérdeztem kíváncsian.

- Meg fogsz haragudni, de akkor is muszáj ezt mondanom – kezdte.

- Hát ez nem valami biztató – húztam el a számat.

- Nem akarom, hogy bajod legyen, nem te lennél az első – nézett maga elé.

- Milyen bajom? Tudok én vigyázni magamra. – háborodtam fel.

- Még akkor is, hogyha az illető magasabb beosztású, mint te? – fordult felém.

- Tessék? – kérdeztem, de itt már sejtettem, kiről is lesz szó.

- Szerintem nagyon jól tudod, kire is utaltam ezzel.

- Miért nem hagyod békén Hongbint? Ma már ez a második alkalom, hogy felmerül a neve a beszélgetésünkben. Bajod van vele? – förmedtem rá.

- Én csak nem akarom, hogy bajod essen. Fogalmad sincs, hogy milyen ember is ő és miket képes tenni a figyelemért. – akadt ki és még a hangját is megemelte.

- Tessék, mondd csak, mikre képes – fontam dühösen keresztbe a karomat a mellkasom előtt.

- Úgyis elmondtam volna, ha akarod, ha nem. – túrt dühösen a hajába – Na most hallgass meg figyelmesen.