- Jimin – kopogtam be a fiú ajtaján.

- Igen? – szólalt meg mögülem, mire ijedten hátrafordultam.

- Gyere velem, jó? – kértem.

- Hová?

- Csak kövess – indultam el, szerencsére hallgatott rám.

Viszont mikor megálltam Jungkook szobája előtt, kérdőn nézett.

- Biztos, hogy ide jönnöm kell? – vonta össze a szemöldökét.

- Igen. Tud rólad. – nyitottam be és nem volt választása, ő is jött.

Jungkook tartotta a szavát, ugyanúgy ült az ágyon, mint ahogy otthagytam. Amikor meglátta Jimint, félrenézett, mire megcsóváltam a fejemet. Túl makacs, így semmire sem jutunk. Leültettem mellé Jimint és velük szemben foglaltam helyet.

- Terápia lesz? – érdeklődött Jungkook, mire elmosolyodtam.

- Tarthatok, ha szeretnél. De most jobb lenne, ha meghallgatnátok egymást, mert mindkettőtöknek igaza van a saját oldaláról.

- Kezdjem én? – kérdezte Jimin és félve nézett a barátjára.

- Aha – jelentette ki Jungkook és összefonta a kezét a mellkasa előtt.

- Nem akartam ellopni. Csak kölcsön akartam venni egy kis időre a fejhallgatódat, hogy játszhassak. Te is tudod, milyen jó érzés. A lényeg, hogy nem úgy sikerült, ahogy elterveztem és megharagudtál rám. – hajtotta le a fejét.

Most Jungkook felé fordultam, de ő csak Jimint méregette, aztán felsóhajtott.

- Ideges voltam. Próbáltunk és fáradt voltam, játszani akartam. Nagyon dühített, hogy nem találom sehol, ezért felforgattam a szobámat. Mikor megtaláltam a cetlidet, még idegesebb lettem. Miért nem hívtál fel?

- Nem gondoltam, hogy ennyire dühíteni fog. Ne haragudj rám. – vetett Jimin szomorú pillantást a fiatalabbra.

Jungkook nem szólt semmit, gondolkozott. Aztán hirtelen mozdult és magához ölelte Jimint.

- Te se haragudj, nem így kellett volna reagálnom. De legközelebb normálisan szólj, jó? – mosolyodott el.

- Rendben – bólogatott Jimin és felém nézett.

- Hála égnek kibékültetek – állapítottam meg.

- Azért nélküled nem ment volna – vigyorgott Jungkook.

- Majd jelentkezem akkor családsegítőnek is – jelentettem ki, amin felröhögtek.

- Inkább maradj velünk – mondta Jimin és most engem ölelt meg.

- Látom eddig szerettél – nézett ránk szem forgatva a maknae.

Amíg ők ketten civódtak azon, hogy ki nem szeret kit, én megnéztem a telefonomat, mert üzenetet kaptam.

„Ráérsz most?" – Idegen szám. 

Én rá, de előbb tudni szeretném, ki írt.

„Mondd meg, ki vagy és válaszolok a kérdésedre."

„Bocsi, Tae vagyok."

„Akkor ráérek."

„De jó, gyere a nappaliba."

- Srácok, itt hagylak titeket most már – mondtam a két jómadárnak.

- Oké, mi játszunk akkor. Még egyszer köszi. – kacsintott rám Jungkook.

Ezzel felkeltem és elindultam a nappali felé. Ahogy a lépcsőn lépkedtem lefelé, ugatást hallottam és pár pillanat múlva megláttam, ahogy Yeontan fut be az ajtón.

- Jaj jézusom! – kiabáltam és odarohantam a kutyushoz. Nagyon édes volt, ki is használtam és megölelgettem.

- Hé, ő az én kutyám – vágott sértődött fejet Tae, aki közben már előttem állt.

- Attól még én is szerethetem, nem? – bámultam boci szemekkel a srácra.

- De, hogyne – nézett oldalra és elhúzta a száját.

Olyan vicces volt féltékenyen, hogy muszáj volt nevetnem rajta.

- Bocsi, a kutyámra érzékenyen reagálok – vonta meg a vállát.

- Ugyan, megértem. Egyébként mit szerettél volna? – érdeklődtem.

- Meg akartam kérdezni, hogy eljönnél-e velem megsétáltatni Taniet.

- Persze, szívesen – mosolyodtam el.

- Na Tanie, gyere, egy szép lány is csatlakozik hozzánk. – csatolta a nyakörvéhez a pórázt, miközben én egy kicsit zavarba jöttem.

Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy megdicsérjenek, ezért általában hülyén reagálok rá. Ez sok vicces pillanatot szokott okozni, de már elfogadtam, hogy ilyen vagyok.

- Mehetünk? – lóbálta meg a kezét előttem Tae.

- Hogyne, csak veszem a cipőmet – indultam az ajtóhoz.

- Ezeket is vedd fel – nyújtott felém egy maszkot és egy baseball sapkát.

- Máris, főnök – vigyorogtam és eligazítottam a copfomat, hogy normálisan álljon a fejemen a sapka.

Közben Tae is felvette a sajátját és a többiektől elköszönve elindultunk.

- Merre menjünk? – kérdeztem.

- Van egy útvonalam, ahol általában kevesebben vannak, úgyhogy arra – mutatott egy kisebb út felé.

- Nekem jó – vontam meg a vállamat.

Pár percig csendben sétáltunk, nézelődtünk meg azért új volt még mindkettőnknek a helyzet. Még egy hete sincs, hogy asszisztens vagyok. Ha jobban belegondolok, ez csak a második napom. Ahhoz képest sok dolog történt már, de azért örülök, hogy többnyire megbíznak bennem.

- Namjoon mindenkit ilyen furcsán fogad? - tettem fel hirtelen a kérdést.

- Hogy érted? – fordította felém a fejét.

- Te nem figyeltél ma, mikor kibeszéltetek? De te is beleszóltál. – vontam össze a szemöldököm.

- Ja vagy úgy. De figyeltem, csak el is felejtettem hirtelen. Egyébként annak ellenére, hogy ő egy elfogadó ember, minden külföldivel így kezdi. Nem azért, mert baja van, csak nem tudom. – vonta meg a vállát – Valamiért így viselkedik. Aztán utána normális lesz.

- Ebben reménykedtem – mosolyogtam.

- Nam hyung egy nagyon jó ember, de szerintem amióta a leader, rengeteg felelőssége van, ettől pedig sokkal komolyabban veszi a dolgokat, mint például én.

- De neki a személyisége is másabb, mint a tied. Már amennyire mi rajongók láthatjuk.

- Én nem gondolnám, hogy sok különbség van a valós énünk és a kamerák előtti között. Ehhez az is hozzátartozik, hogy szinte folyamatosan készülnek képek, videók, szóval készen kell állnunk. Ez is a nehéz a kpop szakmában. Folyton tökéletesnek kell lenned, mert ha nem, támadnak.

- Nem lehet valami könnyű – húztam el a számat.

- Nem is az, de mi döntöttünk úgy, hogy idolok leszünk, ez meg hozzá tartozik. Upsz, túlmentünk. – fordult vissza gyorsan.

- Várj már – mondtam, mert egy jó tíz centivel magasabb nálam, emiatt lassabban gyalogolok, mint ő.

Tae készségesen megállt és megvárta, amíg utolérem. Közben jól szórakozott a magasságomon, mire kedvesen hátba vágtam.

- Nézd, ezen mentünk túl – mutatott az állával egy kis ösvény felé.

- Itt mi van? – kíváncsiskodtam.

- Mindjárt meglátod – kacsintott és mutatta az utat előttem.

Pár perc múlva kiértünk a növények közül és egy kis part menti tisztást láttam meg.

- Wow, ezek szerint kiértünk a folyóhoz – döbbentem meg.

- Közelebb van a dorm, mint azt gondolnád, szóval ne aggódj – ült le, én pedig követtem a példáját.

- Egyébként, milyen volt a katonai szolgálat? Vagy nem tudom, mi ennek a pontos neve. – kérdeztem.

- Én élveztem, de hiányoztak az itthoni dolgok. Nem nagyon beszélhettem a családommal sem, ami fontos lett volna, viszont miután végeztünk, kaptunk egy hónapot, hogy velük lehessünk. Boldog voltam, hogy lehetőségünk volt rá. – mosolyodott el, amit most már nem csak a szeméből tudtam kikövetkeztetni, mert levettük a maszkot.

- Örülök, hogy jó élmény volt akkor számodra – néztem közben Yeontanra.

- Kérdezhetek valami személyeset? – fürkészte az arcomat.

- Attól függ – húztam össze a szemöldökömet.

- Dongjun említett valami olyasmit, hogy nem a szüleiddel élsz. Ez hogy van pontosan?

Beharaptam a számat. Ez a téma sosem volt a kedvencem, de nem kerülhettem ki. Előbb-utóbb el kell mondanom nekik és lehet, hogy jobb, ha Tae lesz az, aki majd elmondja a többieknek, hogy is van.

- Hát...ez nem egyszerű téma és fájdalmas is. De elmondom, mert szeretném, ha tudnád.

- Nem muszáj, hogyha nem akarod – vágott gyorsan közbe, mire megráztam a fejem.

- Elmondom, nem lesz baj. Szóval. Tényleg nem a szüleimmel élek, nevelőszülőket kaptam, most már lassan hét éve. Tizenhét éves voltam, mikor nyaralni mentünk a családommal. Busszal utaztunk, mert a kocsink éppen szervízben volt, de már nem tudtuk visszamondani az utat. Olaszországba mentünk, amit mindig is meg akartam nézni, tehát izgatott voltam. De sosem jutottam ki az országba. Valahol Dijon környékén jártunk, egy autópályán. Épp egy hídon mentünk, mikor hátulról belénk rohant egy autó. A busz megbillent és végül lezuhant a hídról. Borzasztó karambol volt, mert ahová estük, az egy főút volt. Nekem szerencsém volt, mivel egy kéztöréssel és agyrázkódással megúsztam, de a szüleim nem jártak jól, kómába kerültek. Utána két hónapig küzdöttek értük, de túl súlyosak voltak a sérüléseik és ezért le kellett kapcsolni őket a gépekről. Talán ilyenkor örülök annak, hogy nem volt testvérem, mert még nagyobb lett volna a fájdalom. – eközben már folytak a könnyeim, de csak vettem egy mély levegőt és folytattam – Mivel még kiskorú voltam és árvaházba nem akartam menni, ezért nevelőszülőket kerestek. A cég, ahol apa dolgozott, foglalkoztatta Jaewont, a nevelőapámat, akivel többször találkoztam már. Kiderült, hogy a feleségével nem lehet gyerekük, ezért elintézték a papírokat és örökbe fogadtak engem. Évekig laktam velük Pesten, én ez idő alatt befejeztem a tanulmányaimat és munkát kerestem. Soomin, a nevelőanyám rengeteget volt velem, amitől sokkal könnyebb volt feldolgoznom a szüleim hiányát. Persze, a nevelőapám is, de ő többet dolgozott. Aztán tavaly, felkereste őket egy szöuli cég és állást ajánlottak kettejüknek itt. Megbeszéltük, hogy kiköltözünk ide, én pedig gyorsan elkezdtem tanulni a nyelvet. Tudtam már dolgokat, de nem foglalkoztam komolyan a tanulással. Egy fél év elteltével, mikor együtt dolgoztak a Big Hittel a BTS World játék miatt, akkor felajánlottak egy állást nekem is és azóta dolgozom a cégnél. Ennyi a történetem. – fejeztem be és megtöröltem az arcomat.

Már nem sírtam, mert magam előtt láttam Soomint és Jaewont, mikor közösen jártuk a várost és ettől jobb kedvem lett.

- Uhh...izé. Sajnálom. Vagyis, részvétem. – beszélt össze-vissza Tae.

- Köszönöm – bólintottam.

- És Dongjun?

- Ő már egy viccesebb történet – vigyorodtam el rögtön, ami kicsit furcsán hatott az előbbi sírásom miatt.

- Na, miért? – mosolygott ő is.

- Vele már a költözésünk napján találkoztam, ő segített a bútorokkal meg egyebekkel. A nevelőszüleimet régebbről ismeri már egyébként. Úgy találkoztunk, hogy lefejelte az ajtót, mikor egy dobozt vitt a házba.

- Ne már – röhögött fel.

- De, irtó vicces volt, bár szerinte még mindig nem az.

- Ért ahhoz, hogyan hozza magát kínos helyzetekbe – gondolkozott vigyorogva.

- Ebben biztos vagyok. De azóta is jó barátom, úgy, mint Heejin és Eunbin.

- Eunbin? – vonta össze a szemöldökét.

- Igen, tudod, Kang igazgató titkárnője.

- Jaj tudom már. Túl sok embert ismerek, nem esett le.

- Te nagy sztár – löktem meg a vállát.

- Az vagyok, nem tagadom – húzta ki magát, mire kiröhögtem.

- Na akkor, kedves sztár, szerintem induljunk vissza, már sötétedik. – hajoltam előrébb, hogy lássam az eget rendesen.

- Igaz is. Tanie! Gyere, megyünk! – szólt a kutyájának.

Feltápászkodtunk és felvettük a maszkokat is. Éppen kiértünk az útra, mikor megláttam, hogy valaki a mellettünk levő bokorban guggol. Megálltam egy pillanatra, mert furcsának tartottam, mire Tae visszanézett. Észrevette az embert, aztán hirtelen megragadta a csuklómat, másik kézzel felkapta a kutyáját és elkezdett rohanni, velem együtt.

- Meg ne állj, ez egy paparazzi! – mondta oda, hogy értsem, miért is kell most futnunk.

- Tae, jön utánunk! – néztem hátra kétségbeesetten.

- Valahogy le kéne ráznunk – kezdett el azonnal agyalni, nekem meg fogyott a levegőm.

Még csak két napja vagyok a BTS asszisztense, erre éppen Kim Taehyunggal és kutyájával rohanok, hogy ne érjen utol a paparazzi és le ne fotózzon minket. Lehet még ennél is furcsább ez a nap?