1891, Kansas 

 Álmában sem gondolta volna, hogy egy bál lehet ily gyönyörű, s káprázatos. A bálra kijelölt terem fénylett a csodálatos világítástól, díszektől, a szerelemtől. Melankolikus zene járta át a helyiséget, ezzel megsziporkázva a táncparketten szambázó lépteket. Néhol unott, máshol mosolygó, s valahol csodálkozó tekintetek találtak párra. 

 Az utóbbiba tartozott Maylien. Ajkai elnyíltak a látottaktól, nem hitt érzékszervének. Mennyei illatok kalandoztak a levegőben, melyek egyre inkább megbolondították érzelmeit. Alig tudta visszafogni magát, hogy ne veselkedjen azonnal az ételek irányába. A hatalmas és hosszú asztalon mindenféle finomság helyet kapott. Persze az alkohol sem maradhatott ki. 

 Ujjaival ruhájába markolt, figyelemmel kísért minden egyes falatozó személyt. Lepénylesőjébe harapott, rászorított August kezére, aki apró mosolyt küldve felé máris visszafordult az ismerőséhez. Bámulta a férfi arcát, a ragyogó szempárt, a féloldalas mosolyt, a gödröcskéket, melyek annyira kívánatossá, édessé és rossz fiúvá varázsolták. Eszébe jutott, hogy azok az ajkak pár órával ezelőtt még az övét érintették, őt kényeztették, őt vitték el a csúcsa. Az emlékbe beleborzongott, már érezte, ahogy hüvelye összerándult a történtek hatására. Alig tudta visszafogni növekvő szexvágyát. Nem volt olyan helyzet, óra, perc, másodperc, amikor ne kívánta volna őrületesen. Mr. Walker ezt szexmániának nevezte. 

 Ugyan, Mr. Walker, mi probléma van azzal, hogy őrületesen akarom magát, mindig és mindenhogy? 

 Ez a fószer tette ilyenné, hát viselnie kellett a következményeket, nem mintha annyira elszomorította volna. Néha órákig döngette, megállás nélkül, akár rekordot is felállíthatott volna. 

 Olvasott gondolataiban, hiszen Maylien felé fordult, finoman felmordult és kezét csípőjére fektette, közelebb húzta Magához. Pontosan, duzzadó, növekvő férfiassága elé. Arca rezzenéstelen maradt, folytatta a csevegést, figyelmen kívül hagyva a lányt. 

 Huncut mosoly terült el a macskanő arcán. 

 Ujjai először lassan, kínzó lassúsággal vándoroltak saját csípőjére, végigsimított derekán, majd haladt feljebb, hátáig, aztán áttért a mögötte álló személy testére. Hasán kissé elkalandozott, úgy tűnt, mint aki csak bátorítóan, szeretettelien simogatja párját. Rendíthetetlenül mosolygott, maga elé képzelte August élvezkedő fejét, ahogy szitokszavak hagyják el száját, ahogy kiszakad belőle a nyögés a morgással együtt, a hajába markoló ujjak, a bátorító szavak... Hiába tagadta, felizgult arra, ahogyan urát izgatta. Végre marokba foghatta, igazán, erősen. Hallotta az elakadó lélegzetet és a makogást, majd megköszörülte a torkát és válaszolt az érdeklődő kérdésre. 

 Ó, igen, ez a pasi csak az én érintésemre keményedik meg azonnal!

 Olyan szinten próbálta kielégíteni, hogy alig észrevehetően dörzsölte nadrágját, majd otthagyta elnézést kérően, mondván szüksége van egy italra és friss levegőre. Mindezt ártatlanul, akár egy bárány. A két férfi csak bólintott, Mr. Walker még hozzáfűzte: 

 - Ne maradj el túl sokáig! - Ez vajon célzás volt?

 - Nem szokásom. - Cicásan mosolygott gazdájára, csókot nyomott szája mellé, s sarkon fordult, az asztal felé vette az irányt. Megszemlélte az italokat, ételeket, finom vörösbort töltött magának és kedvesének, hogy emelje a magaslatokat és szálljon be a játékba Ő is. Néhány húsra is szemet vetett, de úgy gondolta, majd együtt vacsoráznak. Markába vette a poharat és lágyan meghúzta, torkán végigkúszott a többé-kevésbé ízletes alkohol. Nem értette az emberek mit kedvelnek ilyesféle italokban. A feledtetést, a mámort, a helyet, ahova elvisz? Vajon foglalkoznak az ízzel vagy valóban csak a következményekkel? Ami akár fájdalmas is lehet...

 Feltűnt, hogy a teremből nyílik egy terasz, így kevésbé sietősen lépegetett egészen az ajtóig, lehúzta a kilincset és kilépett a friss levegőre. Hűvös volt, így kortyolt italából, hátha felmelegíti érzékszerveit. A Hold éledezett, néhol előbukott a felhők közül, s valahol elbújt a kíváncsi tekintet elől. Csillagok fénylettek körülötte, mindig is csodálattal figyelte, ahogy világítanak. Annyira illett hozzá az est, ő maga is ilyen sötét és veszélyes volt régen, mint August az ágyban.

 Hogy az istenverte fenébe gondolhatok mindig arra a lepedőszaggató... Maylien!

 Kirázta a gondolatokat a fejéből és további figyelemmel kísérte a lehulló falevelek neszét, forgó mozdulatát. Csodálta a természetet, mindig új dolgokat, ismereteket hozott életébe. Szerette a vihart, az eső kopogását az ablakon, a dühös dörgést, amely megrázta álmait, s végül a villámlást, az olvadozó éjszaka színeit. Imádta a végtelen óceánt, a pusztaságot, a sivatagot, az erdőt, a vadakat. Halkan felsóhajtott, otthonára gondolt. A régi otthonra, ahol senki és semmi sem bántotta. Ő bántott másokat. Sötét múltja volt, legszívesebben eltemette volna magában a szenvedő nyögéseket, szempárokat, testeket. Felmordult. Hiába ócsárolta magát, azzal nem oldott meg semmit. Szüksége volt Augustra, Ő tartotta egyben. 

 Megfordult, kereste gazdájának alakját a tömegben, beljebb sétált. Végigsétáltak szemei minden páron, míg meg nem akadt egyen. A férfi a kezét a nő derekán tartotta, míg az a férfi karján, fénylően ragyogott az őt körülvevő karok közül. A férfi lágyan mosolygott rá, szemei megcsillantak a Hold fényében. Oly szerelmesen figyelte az asszonyt, ahogy beszámol neki valamiről, nevetés szakadt fel torkából. August... És egy ismeretlen fruska... Olyan méreg vette át a helyét a lányon, amelyet még nem érzett, amikor csókot nyomott a nő arcára, a szőkeség pedig mosolyogva fogadta. Ökölbe szorult Maylien keze és türtőztetve magát lépett közelebb a párhoz, míg észre nem vette az Úr a cicáját. Majd szépen lassan a nő is. S Ő mosolygott. Továbbra is.