Ha nem tudta volna, hogy Nina Obermark volt vele az éjszaka, nem ismerte volna fel azonnal a gyereket, aki előjött a hálószobájából. Tíz év körüli kislány volt kócos, barna hajjal, Nina hálóruhájában, ami túl nagy volt rá, a vékony pánt lecsúszott a válláról. Nem volt sokkal kisebb, mint Nina, de alkata és arca elárulta. Kerek, nőies csípője, keskeny dereka egy vonalba került, alakja vékony, formátlan és fiús volt, az arca, ajka olyan üde és finom, mint egy barokk festményen szereplő puttónak. Csak a szeme és az ismerős barna fürtök emlékeztették a német hercegnőre, na meg Nina Obermark saját ruhája, de az a szelíd gyermekarc annyira idegen volt Fyodornak, mintha egy nemlétező ember vonásait, csupán álmában látta volna.

– Mi történt volna? – jött közelebb a lány, hangjából kíváncsiság áradt. – Ki vagy te? – Állt meg egy lépés után, előbb Fyodort, majd a lakás egészét megajándékozva egy hosszú pillantással. – Ismerlek, de pontosan nem tudom – mondta lassan, egyik kezével átfogva az oldalát, mintha fázott volna. – Hol vagyunk? – emelkedett feljebb vékony gyerekhangja, és már leplezetlen zavarral nézett Fyodor ibolyaszín szemébe.

– Ninushkám – nyögött fel Fyodor, aki teljesen figyelmen kívül hagyta a leejtett teáskannát. A lány a nevét hallva összerezzent, nagyra nyílt zöld szemét Fyodor arcára függesztette. – Ninushkám – ismételte Fyodor, mint akit megbabonáztak, és a gyerek felé botorkált, aki egy lépést hátrált, de Fyodor nem engedte tovább: megragadta a vállát, és szelíd erőszakkal megállásra bírta. – Édesem – nyögött fel, ahogy leereszkedett elé –, mi történt veled?

Fyodor hallotta a lány kérdéseit, de nem tudott felelni. Próbálta felfogni a látványt, összeegyeztetni a vékonyka, távolról ismerős hangot a gyerek arcával és a menyasszonyával.

Borzasztó előérzete támadt, amit az előző nap megmagyarázhatatlan nyugtalansága is erősített: kétségtelenül a menyasszonya volt előtte, de egy éjszaka alatt nyolc évet fiatalodott, amire nem volt értelmes magyarázat.

Fyodor tisztában volt vele, hogy nem átok vagy varázslat, hanem áldottság műve, de azt is tudta, hogy nem Nina csinálta. A menyasszonya egyre sápadtabb és zavarodottabb volt, sehol sem volt már szokott, ragyogó vidámsága.

– Mondd meg, hol vagyok! Mondd meg, ki vagy te! – csattant fel, de hiába vetette hátra a fejét, hogy tekintélyt kölcsönözzön a hangjának, ajka remegett és a szemében könnyek csillogtak. – Mi történik? – ismételte Fyodor kérdését ő is, zaklatottságában egyre erősebb akcentussal ejtve a szavakat.

– Fyodor vagyok, Nina – mondta Fyodor, továbbra is a vállát szorítva. Nina előtt térdelt, felnézett rá, de a lányt nem nyugtatta meg, hogy fölé magasodott. Kétségbeesetten nézte őt, próbálta arcát és nevét valamilyen emlékhez, eseményhez kötni, és Fyodor végre felismerést látott rajta. Nem hagyta, hogy elvesszen: beszélt tovább, közben válla helyett Nina hideg, csupasz felkarját fogta. – Pityerben vagy, Nina, drágám, kérlek, próbáld felidézni! Egy képesség hatása alatt állsz – nézett a szemébe, miután nagy levegőt vett, és először azóta, hogy meglátta őt a konyha távolabbi sarkában, alaposan megnézte magának. – Tudod, mik azok a képességek, nem kell magyaráznom... Csak mondd meg, találkoztál-e valakivel az elmúlt napokban, jó? Fontos, édesem – szorította meg a lány vékony karját Fyodor, miközben egyre gondolkozott, események lehetséges láncolatát építve fel magában, ami Ninát ide juttatta.

Félt. Nem akarta, hogy igaza legyen, de minél tovább nézte azt a fiatal, sápadt arcot, annál biztosabbnak tűnt a magyarázat. Nagy levegőt vett, a lány rémült, bár felismeréssel telt zöld szemébe nézett, és keményen szólt:

– Mondd, hogy emlékszel, Nina, és figyelj rám. Nem érintkeztél senkivel? Nem találkoztál senkivel? Nem mentél el? Nem láttál vagy fogtál egy kicsi játékbabát a napokban? Matryoshka baba, Nina – mondta, nem fáradva további körülírással –, kis piros, színes, amit annyira szépnek találtál, amikor egyszer láttad.

Fyodor gyorsan végiggondolta minden lehetőségét, amint felfogta, mit látott. A legkézenfekvőbb egyben a legrosszabb eshetőség is volt, de nem remélhette, hogy Nina minden kérdésére nemmel felel, mert az a helyzetet tovább nehezítette volna.

Fyodor azért tett fel ilyen célzott kérdéseket, mert tudta, kit és mit keressen, csak azt nem tudta, miért. Ismert egy áldottat, akinek az elmélet szerint ilyen hatást váltott ki a képessége: Fyodor csak egyszer látta működés közben, de, mert beszélt az áldottal, enélkül is fel tudta idézni.

Úgy működött, mint egy matryoshka baba, a képesség gazdája, Polina Golubeva is így nevezte. Ahogy az egyre kisebb figurák kerültek elő a baba belsejéből, úgy váltak a képesség elszenvedői is egyre apróbbá és fiatalabbá, míg el nem enyésztek a nemlétben. Lassú, halálos átoknak felelt meg, ami kellemes megoldás volt egy gyilkossághoz, mert Polina messze járt, mire bekövetkezett. Senkit sem lehetett kapcsolni a tragédiához, nem maradt holttest, ami árulkodó lett volna.

A képesség öt napig tartott. Az ötödik napon teljesedett be, amikor az áldozatot semmivé fiatalította. Minden nap az életkora egyötödével zsugorodott össze, míg végül eltűnt, ha az áldottság nem került le róla.

Fyodor ördöginek találta a Matryoshkát és a mesterét is: bármilyen hasznos volt, nem szívesen érintkezett Polina Golubevával.

Fyodor és ő ugyanabban a bűnszervezetben tevékenykedtek, de Polinát az összes többi patkány közt is kiemelkedően mocskosnak találta. Fyodor vezette és használta őt, de különben mindig távol maradt tőle, mert a szeme csillogása, halk, izzó hangja taszította.

Nem szerette a Polinához hasonlókat, de nem távolította el egészen, mert a képessége jó szolgálatot jelentett. Hogy miért fordította ellene, rejtély volt. Fyodor akkor nem ért rá kitalálni, már a következő lépéseket vette sorra.

Más nem jutott eszébe ezen kívül, mert kézenfekvő volt. Polina felületesen ismerte őt; Fyodor tudta, hogy valahol ott élt Szentpéterváron, és lehetősége volt eljuttatni egy babát a menyasszonyához, ha csak nem volt olyan ostoba, hogy az átkot neki szánja.

A részleteket egyelőre félretette. Szorongatta Nina karját és a válaszát várta.

Nina, aki kezdte összeszedni magát, viszonozta a pillantását, miután kipislogta a könnyeket a szeméből. Amint megnyugodott, képes volt visszaemlékezni az elmúlt néhány napra, az életére, Fyodorra, de valós élményei összekeveredtek és szemcsések voltak egy olyan testben és agyban, ami még nem tudta azokat megélni.

Nina tudata nem sorvadt együtt a testével, de a nem olyan erős benyomások kezdtek megkopni, Fyodorral kapcsolatos tudása is csak percek múltán tért egészen vissza.

Amikor ráeszmélt, ki ő, vigasztalhatatlan sírásra fakadt. Addigi tartózkodása megszűnt, kitépte magát Fyodor markából és szorosan átölelte a nyakát, miközben egyre hevesebben zokogott.

Fyodor sosem látta így sírni. Nina még az örömkönnyeit is próbálta titkolni, de akkor egészen összetört: az a kicsi lány nem bírta elviselni a rá nehezedő terheket.

– Fedyusha – hüppögte –, édes szerelmem, drága Fedyushkám! – Németül sírta el a szerelmes szavakat, de Fyodor csupán a megszólításból tudta, hogy visszakapta őt. Nina hátat simogatta és csendesen beszélt hozzá, közben a hercegnő mély hörgő lélegzetet vett, és minden erejét megfeszítve angolra váltott: – Jött egy olyan baba postán – mondta Fyodor vállához szorított arccal –, kibontottam, a szobában van valahol.

Fyodor őt cirógató keze megmerevedett, fogai összekoccantak. Hidegség öntötte el a testét, vére jeges vízként áradt szét benne, még a lassan felszökő düh sem olvasztotta fel.

Eleresztett egy hosszú káromkodást, amiből Nina igen keveset értett, de Fyodor olyan gyakran mondta, hogy poshel na khuy, hogy biztosra vette, egyenértékű a száján soha ki nem ejtett, német bassza meggel.

Nina sosem hallotta Fyodort káromkodni. Előtte mindig nagyon ügyelt a tetteire és a szavaira, még a legnagyobb szenvedély közben sem durvaság jellemezte.

A kétségbeesett düh sodorta ilyen féktelen állapotba. Fyodor felállt, megfogta Nina kezét és magával húzta a szobába.

– Add ide! – szólt rá, nem törődve a menyasszonya zavarával. – Siess, Nina, add ide! – sürgette finomság nélkül. – Nincs időnk szórakozni!

Fyodor remegett. Nem akarta, hogy igaza legyen, de meg sem kellett várnia, hogy Nina a kezébe ejtse a babát és a félbehajtott levelet, hogy bizonyosságot nyerjen. Ugyanolyan baba volt, mint ami aktiválta Polina képességét, de akkor már ártalmatlan játékszernek bizonyult: miután az első ember megfogta, a képesség átjárta őt, a baba értéktelenné vált. Egyetlen funkciója gonosz volt: ha megsérült vagy megsemmisült, a Matryoshka áldozatát is elpusztította.

Fyodor pontosan tudta, hogy működik a képesség; utánajárt, később pedig maga Polina szemléltetette. Nina tizennyolc éves volt, akkor viszont alig nézett ki tíznek, tehát két napja működött rajta az áldottság, ami lassan semmivé fiatalította.

Fyodornak azonnal meg kellett találnia Polinát és rábírni, hogy szüntesse meg a képességét, de nem alkalmazhatott erőszakot. Nem volt bene biztos, hogyha megöli Polinát, az Ninára milyen hatással lett volna.

A levelet összegyűrte és eldobta, a szavak gúnyt űztek belőle. Kifejezetten nem titkolta a közelgő házasságát, mert úgy érezte, rövid ideig tart majd, de hogy bárki is meg akarja akadályozni, nem tűrhette: szüksége volt Ninára, de a szükségen túl meg is szerette őt. Többé nem csak egy gazdag külföldi lány volt, akit meg akart szerezni magának. A levélváltások, beszélgetések, flört és játékok mind komollyá váltak, és mielőtt magához költöztette a kis hercegnőt Németországból, Fyodor sokat gondolkozott, tulajdonképpen mit akar tőle.

Szándékai nem voltak világosak többé, mert nem csupán Nina vagyonát, státuszát és befolyását, hanem magát Ninát kívánta. Nem azért becézte és kedveskedett neki, hogy mélyítése a lány szerelmét, hanem, mert ő is szerelemfélét érzett iránta, és mire a nyár fagyos, szürke őszbe fordult, Fyodor fülig beleszeretett a hercegnőbe.

A születésnapján úgy érezte, Ninánál nagyobb ajándékot nem kaphat a világon, de a néhány nappal megkésett baba ezt az ajándékot igyekezett tönkretenni. Polina levele szembeköpésként érte: tudomást szerezve készülő házasságáról, volt mersze megpróbálni megölni jövendő feleségét!

Fyodor elképzelni sem tudta, hogy jutott eszébe, de Polina sosem volt normális, egy őrült fejével pedig nem esett jól gondolkozni. Fyodor érezte és értette, hogy mindenki, aki ismerte őt, lenézi, sajnálja és megveti ezért a házasságért, mert túl ostoba ahhoz, hogy a valódi okát meglássa, de Fyodor maga is tépelődött, amikor arra jutott, hogy épp Németországban keressen magának feleséget.

Annyit ért, mintha egy lengyel parasztlányt akart volna: ugyanúgy megvetette magát a gondolatért, mint a tettért, amit végül elkövetett, erőszakot téve a természetén és minden meggyőződésén, amiről korábban azt hitte, sosem fog vele szembemenni.

Az érdek és hosszútávú célok legyőzték a viszolygást, és Nina tökéletes kérőjeként lépett fel az Obermark hercegné előtt, de ezek a tervek már nem jelentettek olyan sokat. A düh csak annyit engedett meg neki, hogy emlékezzen, akarja Ninát, szüksége van rá és nem engedheti, hogy akár haja szála is görbüljön az esküvőjük előtt. Az a kicsi lány még mindig a menyasszonya volt, és Fyodor vért és életet nem sajnált, hogy az övét megóvja.

Gyors számolás után rájött, hogy két napja van előkeríteni Polinát és kicsikarni belőle, hogy törje meg a Matryoshka átkot, mielőtt a szerelmét semmivé fiatalítja, de nem tudta, hogy kezdjen hozzá: egészen egyedül volt, és vigyáznia kellett a kicsi Ninára.

– Fedya – szólt tétován, Fyodor remegő kezét szorítva. Fyodor ránézett: a szemébe visszatért az értelem, ahogy felemelkedett a gondolatai közül és Nina arcára fókuszált a szoba egy távoli pontja helyett. – Nagyon sajnálom – suttogta Nina. Lehajtotta a fejét, az ajka remegett, de beleharapott, hogy a fájdalom kijózanítsa. – Mi lesz most? Tudok neked segíteni?

– A legtöbbet azzal segítesz, szívem, ha mellettem maradsz, közben mindent elmagyarázok. – Fyodor dühös volt, de a babát viszonylag finoman dobta az ágyra; emlékezett, hogy a sérülései Ninának ártottak volna.

Kézen fogta a lányt és a szomszédos helyiségbe, a gardróbból kialakított kis, ablaktalan dolgozószobájába vezette. Ninának oda nem volt bejárása: csodálkozva nézett körül a sötét, szűk, monitorokkal teli fülkében.

Fyodor leült az asztalhoz. Ninát a térdére húzta, mert a sarokba fektetett matrac volt az egyetlen hely, ahol leülhetett volna, és nem akarta, hogy eltávolodjon tőle.

Fél kézzel átkarolta a derekát, hogy ne csússzon le, másikkal felébresztette a monitorokat egy billentyűkombinációval és kutatni kezdett, menyasszonya csodálkozó kis nyögését figyelmen kívül hagyva.

– Pontosan mikor kaptad ezt a levelet? – Fyodor próbált higgadtan beszélni, meg is csókolta Nina feje búbját, de inkább magát, mint őt nyugtatta.

Nina zavartan nézte a három monitoron futó parancssorokat és böngészőablakokat, amik cirill betűs, gyorsan változó írással voltak tele. Fyodor az egyik helyen parancsokat gépelt, egy másik monitoron egy futó keresés állapotát ellenőrizte, mielőtt megnyitott egy térképet is Nina számára semmitmondó utcák hálójáról.

Nina semmit sem látott ebből korábban, Fyodornak pedig nem volt kedve részletesen elmagyarázni. Nina saját állapotba előbbre való volt, mint az ő áldott bűnözése; kis menyasszonyával amúgy sem akart megosztani ilyesmit, csak kiábrándította volna.

Várta, hogy feleljen, közben oda sem figyelve közelebb húzta, amikor kezdett lecsúszni a térdén. Nina a hasához dőlt, Fyodor stabilan tartotta, így el tudta engedni, hogy két kézzel gépejen.

– Valamikor tizenegy körül, tegnapelőtt – mondta –, mint amikor a postát szokták hozni.

– A postát lentre kézbesítik – morrant Fyodor –, semmit nem tesznek ebbe a vacak levelesládába.

Nem sokat törődött az ajtóra vágott nyílással, csak arra figyelt, hogy mindig le legyen zárva: az, hogy a csomag a lakásáig jött, amíg ő nem volt otthon, idegesítő volt, de nyomot is jelentett számára. Polina vagy valaki hozzá közelálló kézbesítette; egyenesen Ninának, nem ő volt a célpontja.

Két napja itt járt, nem mehetett olyan messzire, hogy meg ne találta volna. Fyodor azon volt, hogy Polinát a mozgására utaló nyomok alapján a föld alól is előkerítse, de alig maradt rá ideje, mielőtt Ninának komoly baja esett volna.

Próbált higgadt maradni, de úgy érezte, a hercegnő egyre zsugorodik a karjában. A képesség drasztikus volt, huszonnégy óránként idézte elő a változást, de Fyodor nem akarta megvárni, hogy egy kicsi gyerek ébredjen fel mellette az ágyban.

Bajban voltak: magának kellett elintéznie az áldottat, de Ninát sem hagyhatta egyedül a lakásban. Egyre kisebb és védtelenebb lett, és Fyodor félt, hogy végül mindenről elfeledkezik, amit akkor tudott, és attól is félt, hogy baja esik, amint egy percre szem elől téveszti.

– Ninushkám, figyelj ide – suttogta a lány fejére támasztva az állát, ellenállva a késztetésnek, hogy a hajába csókoljon. – Egy áldottság működik rajtad, amit mostantól számítva három napon belül meg kell szüntetnem. A baba okozta, maga a képesség pedig öt nap alatt, öt lépésben megfiatalít téged, mint ahogy azt a babát is ötfelé tudnád szedni. Most még rendben vagyunk, drágám, de holnap nyolcéves sem leszel, és nem akarom, hogy ennél is tovább bántson. Esküszöm, hogy megállítom, de segítened kell – ölelte át a derekát, miközben hátradőlt a székben. – Mindent leírok neked egy papírra és odaadom, Ninushkám – suttogta –, hogy soha ne felejtsd el, ki vagy te és én ki vagyok, csak kérlek, holnap is próbálj meg nekem hinni.

– Nem akartam butaságot csinálni és gondot okozni neked – motyogta Nina. Megfogta Fyodor őt ölelő kezét és az ujjai közé dugta az ujjait.

Fyodor sóhajtott. Nem akarta a sajnálkozását hallgatni, mert fájdalmas és igazán felesleges volt. Nina nem tudta, egyszerűen nem fogta fel, milyen veszélyek leselkednek rá, Fyodor pedig nem vette a fáradságot azelőtt, hogy elmagyarázza.

Tisztességtelen életét és törekvéseit gondosan titkolta a jövendőbelije elől, neki mindig csak a jobbik arcát mutatta. Ám akárcsak élete ezen részét Ninától, őt is megpróbálta távol tartani az őt körülvevő rengeteg patkánytól, valahogy mégis utat találtak hozzá.

Fyodor először gondolkozott hosszabban azon, mégis mennyit számít Nina nemzetisége. A németeket még mindig nem szívlelték az országban, és hiába volt hercegnő, ennek ellenére, vagy talán épp emiatt még kevésbé szerették, és Fyodort is óva intették tőle. Őt persze senki sem befolyásolhatta a döntéseiben: Nina Obermark Fyodor hosszas tervezésének eredménye volt, és nem akarta felrúgni.

Érdek és érzelem egyaránt gátolta, de az érzések kezdtek felülkerekedni rajta. Fyodor dühös volt Polinára, aki az életét próbálta meg uralni, és nem csupán Nina vagy a céljai elérése miatt akarta megtalálni őt, hanem, hogy megleckéztesse: ha megtalálta, gondoskodni akart róla, hogy Polina soha többé ne tudjon hibázni.

Ujjat húzott az istennel. Tisztában kellett lennie az ezért járó büntetéssel, valószínűleg ezért tűnt el Pétervárról. Ám közel sem volt olyan ügyes vagy okos, mint Fyodor, akinek nála tehetségesebben rejtőzködő embereket is sikerült már megtalálni.

Amíg dolgozott, Ninát maga mellett tartotta, de a lány unatkozni kezdett, végül elfáradt, és lefeküdt egy kicsit Fyodor csupasz matracára. Fyodor néha rajta felejtette a tekintetét, végül betakarta őt, amikor látta, hogy libabőrös a karja.

Nina egész nap a hálóingét viselte. Hiába emlékezett még korábbi életére és önmagára, elesett volt, és egy percre sem akart Fyodor közeléből elmenni. Ugyan kellemetlen volt a sötét kis szobában, ha nem valamilyen szükséglet kényszerítette, nem lépett ki a lakásba, és Fyodor is jobban érezte magát, ha maga mellett tudhatta.

Félelme végül beigazolódott, mert Polinát nem találta meg időben, és mire eljött a reggel, Fyodor nem a kis menyasszonyát, hanem egy kisgyereket talált a fal tövébe tolt matracon.

Halkan káromkodott, próbálta összeszedni magát, hogy ne keltse fel az alvó gyereket és ne rémissze meg magával.

Egy rövid üzenetben összefoglalta, mi történt és kik ők egymásnak: ezt még korábban Ninára bízta és látta, hogy csak álmában engedte ki a kezéből, a gyűrött levél mellette hevert a párnán.