"A bizonytalanság egy olyan állapot, ami sokszor már áldás."(fanfi1ction)

-Egy, két, há! Kérem, álljon egyenesebben! És ne legyen bizonytalan! Ha az, akkor elbukik!-mondta a tánctanárnő. 

Már órák óta táncolunk, és nem tudok semmit sem kitalálni, hogy elszabaduljak. 

-Seba-

-Mit mondott, Uram?!-kérdezte Mrs. Eyelynne. 

-Üdvözlöm, Hölgyem.-lépett be Sebastian, engem megmentve a táncóra borzalmaitól. 

-Óh, nocsak! Sebastian? Mit keres itt?-kérdezte mézes-mázos hangon Mrs. Eyelynne. 

-A Fiatal Mestert szeretném elrabolni öntől, asszonyom. Annyira nem szeretném megszakítani csodás táncóráját, de sajnálatosan a Fiatal Mesternek vendége érkezett, és nem érdemes megváratni.-mondta a komornyik, teljes komolysággal. 

Valahogy úgy érzem, hogy természetfeletti képessége van a hazugságokhoz. Hisz ő már csak egy démon, bármire képes. 

-Akkor menjen csak, Gróf úr! A következő táncórája hétfőn, a délutáni órákban lesznek! 

-Igazán köszönjük, fáradalmát Hölgyem.-mondta Sebastian, majd ajtót nyitva a nőnek, távoztak. 

Illedelem...Minek?! Nincs igazság...Egyáltalán nem érzek ebben a világban jót! 

Fáradt vagyok ehhez...Egyedül lenni, a társadalom és a királynő ellen, hűtlenség érzetét kelti bennem. 

Nem tudom, menni fog e? 

-Miért? Én hülye! Hagytam magam...Egy mocskos démonnak adtam el a lelkem a bosszúvágy és szabadulás reménye miatt! Mit értem el ezzel?! Mégis mit? Távozz a pokolba Sebastian!-üvöltöttem. 

Leszakítva szememről a bőrből készült anyagot, a tükör elé léptem. 

-A rohadt életbe...Hülye!-ütöttem tükörmásomra. 

Szétrepedt az egész. A csíkok felfelé haladtak, majd széthulló darabjai rám estek.

Volna. Az az átkozott komornyik, ellökve a leeső darabok elöl biztonságba helyezett. 

-MENJ A POKOLBA!-ordítottam rá. 

-Mégis miért tesz ilyen ostobaságot? Kérem, fontolja meg az elkövetkezendő tetteit, mert megsérülhet ezek döntések során. Ne legyen ostoba, Uram. 

-Elég! Tűnj a szemem elől! Nem akarlak látni!

-Ahogy kívánja, Uram.-mondta, majd ahogy jött, úgy is távozott. 

Az üvegtörmelék, földet ért. Egy szilánk sem hullt rám. 

-Mégis hogyan...-suttogtam önmagamnak. 

Én nem ezt akartam. Nem így akartam megszabadulni azoktól az emberektől. Belekerültem egy spirálba. 

A hazugság spiráljába. 

A földre zuhanva, éreztem a hideget. 

Mint...Akkor. Ahogy késekkel, és korbáccsal szaggatják le a ruhát gyönge testemről. A vér, ahogy ellep, és nem látok a kínzások sorozataiból kiutat. Nem látok fényt, csak sötétséget, ami végül elnyel. Bizonytalanná lettem, miután megköttetett az alku. Jobb szememből kifolyt a karmazsinvörös vér, és elvesztettem a látásom. Minden átkozott nap, ami számlálja életem hátralevő idejét, szemkötőt kell hordanom. Ha megtudja a királynő, máglyára küld, Sebastiannal együtt. Az egyház, mindenek felett. Viktória királynő szíve majd meghasad meghalt férje, Albert herceg iránt...

A tudatlansági állapot nem szívott magába. Nem tudom mit kellene tennem. 

Bizonytalanná lettem.