-Hisz nem az a feladatom, hogy segítsem önt? 

-Hagyd most ezt abba. El kell mennünk Undertakerhez, majd meglátogatni a cirkuszt. 

-Biztos ebben? 

-Igen. Teljesen biztos vagyok benne.-nyomatékosítottam meg igazam.-Igyekezzünk. Délre végeznünk kell. 

-Mégis hova siet ennyire? Hisz rengeteg ideje van. Akár a tenger. Igazán megvárhatná a holnapi napot. 

-Nem. 

Kissé meglepődött arckifejezése elárulta, hogy nem akarja, hogy elmenjek. 

-Miért akadályozod meg, hogy elmenjek a birtokról? 

-Utánanéztem a cirkusznak. Általában kisgyermekek tűntek el, tíz és tizenkét éves koruk közük. 

-Na és aztán? 

-Gondoljon bele. Ön még csak tizenegy éves. Ideális áldozat. 

-Szerinted miért hordok magamnál..-húztam elő finomszövésű kabátom belső sebéből egy fegyvert.-Egy ilyet? 

-Kérem tegye le. Ez nem egy gyerek kezébe való. 

-Miért hiszel ilyen ostobának? Azt hiszed nem tudok bá-

Sebastian elém került, államat felemelte kesztyűs ujjaival. 

-Miért viselkedik így? Úgy érzem, én csak megajándékoztam azzal a luxussal, hogy nem érzi azt a lelki háborút, amit a szülei elvesztése okoztak. De úgy látom nem értékeli. 

Mi? Ezt meg hogy érti? 

Vér, égett hús, szenvedés és tűz. Miért? Miért pereg le az egész előttem? A belső szenvedés és gyötrődés...

-Most már érti? Ön több, mint egy ember.-mosolygott a démon. 

-Mégis miért? Miért nem hagyod, hogy-

-Ezt érezné folyamatosan. Nem tudna megszabadulni a lelki kíntól, ami mindennap olyannyira nyomja. 

-Ha..Hagyd abba! Most! 

-Ugyan Bocchan. Higgye el, hogy az én megoldásom könnyebb lenne.