Fejemet leszegve, se jobbra, se balra még csak nem is pislantva, mindennemű feltűnést kerülve, a lehető leggyorsabban szedtem a lépcsőfokokat az osztálytermem felé igyekezve, életemben most először azt kívánva, bárcsak láthatatlan lennék, miközben éreztem, ahogy a megvető pillantások és felém küldött fintorok, szinte lyukat perzselnek a hátamba, az újjal mutogatásról és sugdolózásról már nem is beszélve. Ám aki kicsit is ismer, az tudja, hogy ez a fajta viselkedés abszolút nem vall rám, sőt. Mi tagadás, szinte nincs olyan az iskolában, aki ne tudná, ki vagyok, s az igazat megvallva szeretek is a figyelem középpontjában lenni, de nem ilyen módon. Csakis a tegnap történtek fényében kényszerültem ebbe az istenverte állapotba, amelynek köszönhetően legszívesebben eltűntem volna a Föld színéről...

Amikor nagy hévvel bevágódtam a terembe, egy pillanatra fellélegeztem, de rögvest realizáltam, hogy itt is ugyanaz a lenéző közeg fogadott. Szinte mindenkiből sütött egyfajta meghökkentség, bíráskodás vagy épp megbotránkozás, s csak néhány kósza, alig hallható köszönés érkezett felém. Nem tehettem róla, hogy ennyire unalmas az életük, hogy mindenáron az enyémmel kell foglalkozniuk, ezért a szokásos módon próbáltam figyelmen kívül hagyni őket. Mikor azonban tüzetesebben végig siklott tekintetem az osztályon, egyből feltűnt egy bizonyos személy hiánya, amit más esetben kissé csalódottan konstatáltam volna, jelenleg viszont nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy nincs jelen. Bevallom, azért némileg érdekel, vajon mi van vele, hiszen mégiscsak a legjobb barátom, legalábbis eddig az volt... Talán szégyell mutatkozni ezek után. Mondjuk azt nem is csodálom, hiszen én sem szívesen vagyok itt, de nekem legalább volt annyi vér a pucámban, hogy mindennek ellenére betoljam a képem, pedig már most rosszul vagyok ettől a "negatív" figyelemtől. De mindegy, tényleg jobb is, hogy nem jött. Egy gonddal kevesebb. Elvégre fogalmam sincs, mit kéne kezdenem ezzel az egész szituációval. Vegyes érzelmekkel teli gondolataim közepette rájöttem, hogy az a legésszerűbb, ha személyiségemhez hűen egy csepp gyengeséget sem mutatok és a jól megszokott magabiztosságot és közönyösséget sugárzom. Így egy lélekkel sem törődve foglaltam helyet a padomban, s fejemet tenyeremben megtámasztva meredtem hűvös, komoly tekintettel magam elé, arra várva, hogy elkezdődjön az első óra, illetve, hogy minél előbb vége legyen ennek az átkozott napnak, legalábbis annak a részének, amit ebben az épületben kell eltöltenem.

A "mindent és mindenkit leszarok" hadművelet tökéletesen is működött egészen addig, míg az osztály egyik nagypofájú, önjelölt alfahímje ki mem nyitotta a hatalmas lepénylesőjét.

- Na mi van Barbie, hol hagytad Kent?

Az iménti hozzáállásomnak eleget téve úgy döntöttem tűrtőztetni fogom magam és nem hagyom, hogy ez a beképzelt kis senki felhergeljen, ám túl feszült voltam ahhoz, hogy ez az ezt következő beszólása után is sikerüljön.

- Vajon sikerült Minsoo-nak felolvasztania a jégkirálynőt? - vigyorgott idétlenül és önelégülten a viccesnek hitt dumáján néhány idióta haverjával karöltve, amikoris én higgadtnak tűnően, hangos csikorgással "kitolattam" a székemmel, majd lassan felemelkedve ültemből, az említett gyerek elé sétáltam, aki csak úgy fürdőzött az egoizmusában és amolyan "mit akarsz te tőlem" arckifejezéssel kezdett méregetni.

- Mégegy kibaszott szó és... - kezdtem jelenlegi vérmérsékletemet meghazudtolóan nyugodt hangvételben, de rögvest közbe is vágott.

- Mi lesz? Megversz, tündérke?

- Hát, ha ennyire vágysz rá... - küldtem felé szarkasztikus mosolyt, mire hangosan felhorkant.

- Majd pont te fogsz engem megverni... A buzik amúgy sem tudnak verekedni! - röhögött fel lekezelően, amit én egyelőre még mindig a bennem fortoygó, elfolytott agresszió bárminemű jele nélkül tűrtem.

- Azt mondod?

- Azt hát. Talán nem hallottad? Ja bocs, a szopás süketít.

És ekkor pattant el az a bizonyos ér az agyamban. Azzal már lendült is az öklöm, ami rögvest keményen és még számomra is kissé fájdalmasan csapódott az arcának, annyira megtántorítva őt, hogy a kicsivel mögötte lévő szekrénysornak esett, éktelen zörejt eredményezve, melynek következtében mindenki ilyedten bolydult fel és a közelebb ülők felpattanva hőköltek hátra a hirtelen csatatérré változott területtől.

- Ezt megkeserülöd te rohadék! - vicsorgott a srác, amint észhez tért a jól irányzott ütésemtől, s mint egy bika a vörös kendős matadornak, úgy rontott nekem. Szája egész látványosan felrepedt és az orrából is megeredt a vörös folyadék, amit én - bár kissé morbidul hangzik, de - érthető módon élvezettel vettem szemügyre, noha még magam is meglepődtem saját „képességeimen". Átgondolatlan, dühtől elvakult támadását könnyűszerrel védtem ki és karomat magam elé emelve, mellkasának nyomva szegeztem őt a szekrénynek.

- Igazad van. A buzik tényleg nem tudnak verekedni. - köptem elégedetten, már-már gúnyosan a szavakat arcába, amikor hirtelen erőre kapott, s ellökve óvatlan lényemet magától, kigáncsolt, majd egy szempillantás alatt a földön köttöttem ki, ő pedig eszelős, bosszúvágyó tekintetével taposott kegyetlenül a gyomromba, mire fájdalmasan felkiáltva rándultam össze, de annyi lélekjelenlétem még maradt, hogy hasam felett lévő lábát elkapjam, míg, amelyikkel a talajon állt, sajátommal kirúgtam, így ő is egy hangos puffanással terült el, félig rám zuhanva, most pedig én voltam az, aki fölé kerekedett.

- Még mindig nem tanultál a hibádból? - kérdeztem tőle, újabb fölényemet kiélvezve. - Elég mazochista lehetsz, ha így élvezed, hogy elpüfölnek.

- Adok én neked mindjárt olyan...!

Egy újabb bravúros öklössel szakítottam félbe fenyegetőzését, amivel már lehet kissé túl lőttem a célon, de teljességgel megérdemelte, ahhoz kétség sem férhet.

- Gyerekek, mégis mi folyik itt!? - rontott be váratlanul kétségbeesett osztályfőnökünk, holtra vált arccal. - Oh Sehun, már megint te!? - rivallt rám dühösen, én pedig azonnal felpattantam meggyepált osztálytársamról, s az illemszabályoknak megfelelően egy gyors meghajlást intéztem a tanárnő felé, na nem, mintha ez most bármi módon is javítana a helyzeten.

- Mi a fenét műveltél Jongyeol-al!? – vont kérdőre, amint végigmérte a feltápászkodott seggfej helyben hagyott arcát.

- Kiprovokálta. - vontam hetykén vállat.

- Hogyisne! Ez az idegbeteg nekemesett, ahogy már másnak is! - cáfolt egyből az a szemét, mire a középkorú nő hangos, flusztrált sóhajt hallatott.

- Tudjátok mit? Nem érdekel. Elegem van a folytonos csetepatékból. Az igazgatónak viszont elmesélhettek mindent töviről-hegyire. Tünés! - utasított minket, azzal jobb híján féloldalasan felkaptam a hátizsákom, és mintha csak valami kellemes kis helyre készülnék, megindultam az igazgatói iroda felé, nyomomban az orra alatt szitkozódó Jongyeol-al.

- Csak, hogy tudd, ezért még megfizetsz. - hallottam hátam mögül a vérig sértett, bosszús hangot, amin mindössze jót vigyorogtam magamban. Legalább most már ő is tudja, hogy nem éri meg velem baszakodni...

[...]

- Tehát Sehun, ha jól értem, azt állítod, hogy Jongyeol sértő megjegyzéseket tett rád? - vonta fel komolyan a szemöldökét a kissé kövérkés és szemüveges, igazgatói pozíciót betöltő, negyven körüli férfi, asztala felett fonva össze ujjait, miközben kérdőn rám pillantott.

- Mi az, hogy! - kértem ki magamnak, elvégre az említett személy jócskán elvetette a súlykot beszólások terén.

- Nem elég, hogy agresszív, még mindenfélét ki is talál, hogy legyen oka valakit megverni, és egy ilyennek hisz, igazgató úr!? - jött a következő hazugságával Jongyeol, amitől bennem rögtön felment a pumpa, de nem tudtam neki visszavágni, ugyanis az igazgatónk vette vissza a szót.

- Mivel nem voltam ott, így nem ítélkezhetek, ezért be kell hívatnom az osztálytársaitokat is. Azt viszont pontosan tudom, hogy Sehunnak ez már nem az első esete... - fordult a férfi ezúttal anyámhoz, aki teljes hitetlenséggel és megbotránkozással ült a mellettem lévő fotelszerű székben. - Folyton benne van a balhékban, visszaszól a tanároknak és a tanulmányi eredményei sem a legfényesebbek.

- Tisztában vagyok vele igazgató úr és rettentően sajnálom Sehun nevében is. Fogalmam sincs, mi ütött belé mostanában...

Persze, hogy nem tudja, hiszen rohadtul nem érdeklem őt, de mindegy is, ez most mellékes. Csak bökje már ki végre a diri, hogy milyen megrovást kapok és hadd mehessek végre haza ebből az átkozott kócerájból, minél meszebb ennek a mocsok, hazug nyálgépnek a közeléből. Ám, ekkor olyasvalami hagyta el a férfi száját, amire álmomban sem gondoltam volna, hogy idáig fajulnak a dolgok.

- Higgye el asszonyom, nekem is nehezemre esik ez most, de... Talán jobb lesz, ha egy időre felfüggesztem Sehunt...

[...]

- Tessék, megcsináltad, kirúgtak! Most boldog vagy!? – tajtékzott dühösen anya, miközben levágott elém az étkezőasztalra egy levesestálat.

- Csak felfüggesztettek. - forgattan meg szemeimet. Már megint túlreagálja.

- Az már majdnem ugyanaz! Miért kell neked folyton balhéznod, hm!? Miért nem tudsz nyugodtan megülni a seggeden és tenni a dolgod, mint a többi gyerek?

- Azért, hogy ne unatkozz... - kuncogtam fel, ám ezt anya egyáltalán nem értékelte.

- Oh Sehun! Elegem van belőled! Hol rontottalak el? - mérgelődött tovább fennhangon, amire én egy igen frappáns választ adtam.

- Ott, hogy megszültél...

Erre azonban nem reagált semmit, csupán lerakta a nagy, gőzölgő, levessel teli edényt is az asztalra.

- Inkább egyél.

Mivel valóban éhes voltam, így azonnal nekiláttam merni magamnak az ételből, amikor is apa sétált be a konyhába, telefonnal a fülén.

- Igen, rendben. Köszönöm. Viszont hallásra.

Ennyit hallottam csupán, mielőtt letette volna a készüléket.

- Kivel beszéltél, drágám? - érdeklődött anyám.

- Majd később elmondom. - közölte komoly ábrázattal másik szülőm.

- Rendben.

Ez viszont belőlem rögvest rossz előérzetet váltott ki. A titokzatoskodásnak sosincsen jó vége...

[...]

Ebéd után egyből a szobámba "menekültem" és az ágyra ledobva magam próbáltam emésztgetni a felfüggesztésem tényét és azon agyaltam, mi mindent fogok majd csinálni a megnyert szabadidőmben. Bár a lehetőségek tárháza meglehetősen csekélynek bizonyult Minsoo nélkül, most azonban a legkevésbé sem akartam rá gondolni. Jobban mondva, végeztem vele. Hiszen, mint kiderült, számára több vagyok, mint egy barát, én ebből viszont köszönöm nem kérek, hiszen nem tudom viszonozni az érzéseit. Elvégre nem vonzódom a férfiakhoz, nem vagyok homokos, sőt taszít ez az egész fiú fiúval dolog, de szerintem ez teljesen normális és ezt meg kell értenie. Nem vagyok homofób, vagy ilyesmi, de akkor sem fekszik nekem ez a téma és kész. Engem hagyjanak ki ebből. Azt azért sajnálom, hogy így lett vége a barátságunknak, pontosabban, hogy egyáltalán vége lett, de ezek után képtelen lennék ugyanúgy nézni rá vagy egyáltalán kettesben maradni vele...

Nagy merengésemből egyszercsak a hálószobám ajtajának kivágódása zökkentett ki, mely mögött a bátyám idegesítően vigyorgó, tök feje bukkant fel.

- Szevasz öcskös!

- Csá! - böktem oda neki, elvégre nem vagyok épp társalgós kedvemben, főleg nem a gyökér bátyámmal való trécseléshez.

- Képzeld, azt csiripelték a madarak, hogy szabira küldött az igazgató... – somolygott eszelősen.

- Na és...!?

- Hát, azért ez nem semmi teljesítmény!

- Kössz a bókot...

- Mellesleg neked nem csomagolnod kéne?

- Már miért kéne? - néztem rá felvont szemöldökkel a szokásos "te meg mi a francról beszélsz" arckifejezéssemmel. - Ha valakinek költöznie kell, az te leszel, aki még huszonöt évesen is a szülei nyakán élősködik! - vágtam oda nem kímélve őt, mire nagy vidáman, ugyanakkor talán némi szarkazmussal a hangjában szólalt meg.

- Hm, biztos jó lesz a kolesz!

- Nem azért, de te mit szívtál?

Fogalmam sem volt, hogy miről dumál nekem, mint általában, ami nem is izgat különösebben, de ez az iménti kijelentése mondhatni szöget ütött a fejemben.

- Ja, hogy te még nem tudod a nagy újságot? - tátotta el csodálkozva a száját.

Ezt nem hiszem el. Milyen újság? Miről maradtam le már megint? Mindig mindenről én értesülök utóljára és ebből már kezd rohadtul elegem lenni. Komolyan, mintha nem is a családhoz tartoznék...

- Kinyögnéd végre!? - türelmetlenkedtem, mivel baromira furdalni kezdett a kíváncsiság, bár valami azt súgja, nem sok előnyöm fog származni a dologból.

- Azt hitted, hogy most akkor majd itthon lógatod a lábadat mi, töki? Apa már talált neked egy másik iskolát a szomszéd városban, úgyhogy kollégista leszel, drága Sehunnie...

[...]

- És ezt mégis ki döntötte el!? Velem mondjuk nem kellett volna megbeszélni!? - méltatlankodtam a nappaliban ücsörgő szüleim előtt, akik elől épp kitakartam a tv-t.

- Nincs ezen mit megbeszélni. Ne is álmodj róla, hogy majd itthon ülsz a babérjaidon! Inkább örülj, hogy átvettek egy jóhírű iskolába ilyen jegyekkel és adnak neked egy esélyt. - oktatott ki apa.

- Hát ez egyszerűen pompás, tényleg! Csak valamiért rohadtul nem tudok neki örülni, bocs...

- Sajnálom Sehun... Tudom, hogy nem egyszerű egy új helyen, de ahogy ismerlek, biztos megoldod majd a beilleszkedést. Csak arra kérlek, ezúttal tartózkodj a bunyóktól! - tettette anya az együttérzést, pedig tisztában vagyok vele, hogy pont leszarja mi van velem. Ráadásul le merném fogadni, hogy ezt az egészet azért találták ki, hogy megszabaduljanak tőlem és ne rontsam itt a levegőt.

- És megtudhatnám legalább, hogy mikor száműztök a kollégiumba?

- Ha minden igaz, akkor a hét végéig elintézik az adminisztrációt az áthelyezéseddel kapcsolatban, úgyhogy vasárnap délután már a többi kollégistával együtt el is foglalhatod a szobádat.

Sejtettem, hogy nem fognak sokat várni vele, de nem aprózták el, annyi szent.

- Mindig is tudtam, hogy megakartok tőlem szabadulni, na de hogy ennyire... - csóváltam a fejem karbatett kézzel, már-már szánakozóan vigyorogva a velem szemben helyet foglaló két személyre.

- Dehogy akarunk megszabadulni tőled! Ne beszélj hülyeségeket Sehun! - tagadta rögvest a nyílvánvalót anya.

- Pontosan. Mi csak jót akarunk neked, de ezt te is tudhatnád és légy hálás. - kontrázott rá apa, mintha nem lennének vele tisztában, hogy ez az egész rámnézve a jónak szöges ellentéte.

- Akkor nagyon rossz helyen tapogatóztok! - s ezzel sarkon fordultam, majd a szobám ajtaját hangosan becsapva magam után a lehető legkevesebb életkedvvel terültem el ismét fekhelyemen. Per pillanat melegebb éghajlatra kívántam a szüleimet, mert egyszerűen fel nem fogtam, hogy mi szükség erre az egész iskolaváltósdira. Egy-két hétig itthonmaradtam volna, hogy kipihenjem az iskola fáradalmait aztán mehetett volna minden a régi kerégvágásban, persze lehetőleg úgy, hogy ez ne forduljon elő mégegyszer. De nem. Engem, Oh Sehunt rögtön át kell paterolni egy másik iskolába. Hol ebben a logika? S, hogy miért nem szegülök akkor ellen? Mert már jól tudom, hogy minden próbálkozásom hiábavaló lenne, csak az időmet és energiámat pazarolnám rá, hiszen számtalanszor bebizonyosodott, hogy bármit is mondok, vagy teszek, semmi esélyem az őseimmel szemben. Ha ők egyszer eldöntenek valamit, akkor nem tűrnek semmiféle ellenvetést, tehát így, vagy úgy, de mindenképpen bedugnak abba az átkozott koleszbe, akár akarom, akár nem...

Sanyarú sorsomba mondhatni beletörődve azon kezdtem el töprengeni, vajon milyen is lehet valójában az élet egy kollégiumban, hiszen már hallottam róla egysmást, ami nem éppen bíztató, így csak reménykedni tudok, hogy az én helyzetem más lesz. Miután bátyámtól kénytelen-kelletlen megtudakoltam az intézmény nevét, utána is kerestem az interneten, hogy felkészüljek lelkileg a rám váró helyszínre és azt kell, hogy mondjam, kellemes csalódás ért, ugyanis az állapota valamelyest kárpótol az oda való száműzetés miatt, elvégre elég pofás helynek tűnt és be kell valjam, egy kissé még jómagam is elcsodálkoztam, hogy hogy vehettek át engem éppen ide. Mindeközben pedig rájöttem, hogy egyetlen előnye azonban csak akad az iskolaváltásnak, ami valóban nagy pozitívum az itteni, pillanatok alatt porig rombolt népszerűségemre nézve. Elvégre, ott senki sem ismer, senki sem tudja, mi történt köztem és Minsoo között, nem fognak újjal mutogatni és nem kell szégyenkezve járkálnom, egy képzeletbeli „buzi" feliratú cetlivel a hátamon. Egyszóval tiszta lappal indulhatok, ami most már igazán rámférne, hogy teljes egészében visszatérhessen a régi Sehun.

[...]

Talán soha semmi nem érkezett még el ilyen hamar, mint a vasárnap, persze legnagyobb sajnálatomra. Hiába beszéltem meg magammal, hogy végtére is jó lesz ez nekem, túl gyorsan és hirtelen jött el ez a pillanat. A bőröndöm és többi táskám már ott sorakoztak a hálóm ajtaja mellett, s úgy éreztem, mintha a fél életemet becsomagoltam volna és örökre készülnék magam mögött hagyni ezt a házat. Ám annak ellenére, hogy mennyire nem volt felhőtlen a kapcsolatom a családommal, még is ott motoszkált bennem valami furcsa, nem túl kellemes érzés a távozással kapcsolatban, ahogy az általában a legtöbb embernél előfordul, amikor hátrahagy egy számára fontos, esetleg meghatározó helyet vagy éppen személyeket. És bármennyire is én voltam a kemény, érzelemmentes Oh Sehun, még belém is szorult egy kevés a ismeretlentől való, félelem-szerű érzésből, persze mindez csak a hűvös felszín alatt.

- Légy jó Sehun és lehetőleg próbáld meg az igazgatói irodát messze ívben elkerülni! - intézte hozzám anya a bejáratnál állva elköszönésképp ezen szavait, amit én egy bólintással nyugtáztam, garantálni azonban nem tudtam semmit, hiszen még az is benne van a pakliban, hogy az ottani tanárok tízszer szigorúbbak és ha már nem úgy nézek rájuk, ahogy nekik tetszik, jön is a büntetés.

- Jössz már, fiam? - kiáltott apa a ház előtt parkoló autónk félig letekert ablakán keresztül, mire én felkaptam holmijaim, majd egy távolságtartó "sziát" intézve anya felé, ráérősen a járműhöz sétáltam és bepakoltam a csomagtartóba, végül pedig bevágtam magam apa mellé az anyósülésre.

Az út során szokás szerint nem igazán kommunikáltunk egymással. Apát lekötötte a vezetés, engem meg a gondolataim és az izgatottság, na meg a zene, ami egyik fülemben a fülhallgatóm jóvoltából dübörgött. Valamint most először fordult meg a fejemben, mióta megtudtam, hogy új iskolába fogok járni, hogy talán értesítenem kéne Minsoo-t is a fejleményekről, bár jobban belegondolva nem lenne sok értelme, mivel, úgy érzem nincs több mondanivalóm a számára és nem szeretném, ha ezt a kis üzenetet valamiféle folytatásnak, vagy újrakezdésnek venné, ezért minden egyes üzenetet, aminek nekikezdtem, végül visszatöröltem, sőt a számától is megszabadultam, majd eltettem a telefonom és igyekeztem kizárni őt a fejemből. Igen. Kegyetlen vagyok...

[...]

Nagyjából háromnegyed órányi autózás után érkeztünk meg ahhoz a bizonyos kollégiumhoz, ami a tanév további részében otthonomként fog szolgálni. Lassan kikászálódtam a kocsiból apával együtt, aki a csomagtartót felnyitva a kezembe nyomta a holmijaimat, majd a zsebéből előhúzott néhány iratot és arra kérve, hogy forduljak meg, betette őket a vállamon lévő hátizsákomba.

- Ezeket a papírokat elképzelhető, hogy kérni fogják a portán és a későbbiekben is, úgyhogy ne keverd el őket, ha lehet.

- Oké. - sóhajtottam egyet, miközben végigmértem az előttünk álló, meglehetősen nagy épületet.

- Innentől már boldogulsz, igaz?

- Persze. Hello. - intéztem újabb, nem valami bensőséges elköszönést apához, amit ő hasonlóképp viszonzott, de hát nem is nagyon számítottunk másra egymástól, hiszen már régóta ilyen volt a kapcsolatunk, így mielőtt még beszállt volna az autóba, már meg is céloztam a kollégiumot, hogy mielőbb az újdonsült szobámban lehessek és lepihenhessek, felkészítve magam a holnapi napra, közben pedig azon fohászkodtam, hogy egy épkézláb szobatársat kapjak.

Odabent a portán egy kedvesnek tűnő, idősebb nő ült, akihez már jóval magabiztosabb kiállást tanúsítva léptem oda.

- Jó napot. Az új kollégista vagyok, Oh Sehun.

- Köszöntelek itt nálunk! - mosolygott kedvesen a kissé öszülő hajú hölgy, majd a monitorra vetette a tekintetét.

- Máris nézem...

Ezalatt én előhalásztam a papírokat, hátha kérni fogja őket. - Áh, meg is van. Egy diákigazolványra és egy helyigénylési kérelemre lenne szükségem.

Az utóbbit rögtön a kezébe adtam, majd villámgyorsan a diákomat is előbányásztam a táskám egyik kisebb zsebéből, a pultra helyezve. Gondolom minden rendben volt, ugyanis bólogatva vizslatta a dokumentumokat, s rövidesen vissza is adta őket.

- Második emelet, jobb szárny, huszonhetes szoba, kedvesem. – tudatta velem új lakhelyem koordinátáit, majd egy kulcsot nyújtott át. - Ezt minden távozáskor le kell majd adnod és bármikor felveheted, amikor visszajössz. A kijárási idő tíz óráig van, ha valamilyen okból kifolyólag tovább szeretnél kint tartózkodni, akkor az az osztályfönököd általi engedéllyel lehetséges. Lényegében ennyi lenne. Remélem jól érzed majd magad itt és sok sikert az új iskolához. - ült végig mosoly az arcán, én pedig illedelmesen meghajoltam és további szép napot kívánva vettem célba az említett szobát.

Felbaktatva a másodikra, egész gyorsan meg is találtam amit kerestem. Mielőtt azonban a kulccsal babráltam volna, megnéztem nincs-e már esetleg nyitva az ajtó a szobatársam által, de ez a felvetésem megcáfolódott, amint megpróbáltam lenyomni a kilincset. Ezek szerint még nem érkezett vissza. Így hát a saját kulcsommal kinyitva az ajtót engedtem magam beljebb. Amint becsuktam az ajtót, az első dolgom az volt, hogy körülnézzek. Furcsa mód azonban a jobb oldalt elhelyezkedő ágy mellett már volt egy igen elegáns, látszólag valódi bőrből készült, mályvaszínű bőrönd, magán az ágyon pedig precízen összehajtott ruhadarabok feküdtek, jó pár plüssállat társaságában, míg a félig nyitott szekrényből szépen kivasalt ingek kandikáltak ki, ráadásul a szobát egy igen finom aroma lenggte be, ami gondolom az éjjeliszekrényen lévő kis fapálcikás illatosító hatásának volt betudható. Tehát ezek szerint a lakótársam már megérkezett, csupán jelenleg még valahol máshol igyekszik kihasználni a hétvégéből hátramaradt szabadidejét. Közben feltűnt, hogy nyílik mégegy helyiség a szobánkból, ami minden bizonnyal egy fürdő lesz és összetettem a két kezem, hogy nem közös fürdő van a folyosó végén. Belestem hát oda is, ami nagy meglepetést okozott, ugyanis a tükör alatti polc, illetve a falon elhelyezett kis szekrény tele volt mindenféle kozmetikai cuccal, smink- és egyéb pipereholmikkal, továbbá a fogason egy hajvasaló is lógott a zsinórjával felakasztva. S ekkor pattant ki az isteni szikra. Lehet akkora fenenagy mázlim, hogy egy lány a szobatársam!? Amit eddig a cuccaiból láttam, más nem is lehetne, de engedélyeznének egyáltalán ilyet? Talán épp álmaim kollégiumába csöppentem volna? Úgy érzem, mégiscsak megérte idejönni!

Ennek örömére gyorsan neki is láttam kipakolni, hogy mire a szobatársam visszaér, az övéhez hasonló rend legyen, mégha ez nem is igazán jellemző rám, de mint tudjuk, az első benyomás igen fontos. Miután ezzel végeztem, igazítottam egy kicsit a megjelenésemen, illetve előkaptam valami menőbb holmit a ruháim közül, ezzel is emelve saját színvonalamon, majd kényelmesen ledőltem az ágyra és a telefonommal kezdtem el szórakozni, egyre fokozódó izgatottsággal várva az eddig még ismeretlen kilétű személyt, úgy, mint talán már régóta semmit. Jó két óra is beletelt, amikor olyan este hét körül lépteket hallottam errefelé közeledni, melyek pont a szoba ajtaja előtt maradtak abba, s a szívem már a torkomban dobogott a kíváncsiságtól, amikor tekintetemet az ajtóra szegezve láttam lenyomódni annak kilincsét, s a nyílászáró pedig lassan, halk nyikordulással kezdett el kinyílni. Ám az elém táruló látvány cseppet sem tükrözte az elképzeléseimet...