Az elkövetkező napokban az az a gyakorlati időben megismerhettem a Nyomozó Iroda mindennapjaiba és az itt dolgozó különleges emberekkel. Akik olyan szinten kitűnnek az „átlag" képességgel rendelkezők közül, hogy szinte már nem is így kellene definiálni az erejüket. Hanem annál is egyedibb vagy különlegesebb kifejezéssel. Nem csoda hogy olyan fontos szerepük van Yokohama életében. Atsushi-nak igaza volt csak úgy tátottam a számat mikor bemutatkoztak és elmondták milyen erejük van. A gyakorlat alatt szinte végig Atsushi mellé voltam beosztva. Sok mindent eltanultam tőle, hiszen mondhatni hasonló jellege van az erőknek. Viszont az egyik nap Atsushi anyukájával voltam... vagyis... hát... Atsushi „kasan"-nak szólította, de egyébként Hanabi Sora-ként mutatkozott be és nem mellesleg Dazai san felesége. Viszont Dazai san a tigris fiút „Atsushi kun"-nak szólítja mindig, és a fiú is san-ozza a magas barnát. Szóval nem igazán sikerült kibogoznom, hogy hármójuk kapcsolata valójában hogy is néz ki. Az biztos, hogy Sora san hasonlít Atsushi-hoz... vagy inkább fordítva... a hajuk színe legalábbis megegyezik. De a képességük nagyon eltérő. Az ezüstös hajú ifjú hölgy nagyon kedves és sokat tanított ő is engem.

Azon a napon, amikor mellé voltam beosztva elvitt magával járőrözni. És megtapasztalhattam milyen hős is ő valójában. Beszélgetésünk közben, csak egyszerűen megfogta a kezemet és behúzott egy bankba. Nem értetted miért, de azt mondta maradjak csendben és figyeljek. Így tettem, három perc sem telt el, amikor bejött egy csapat maszkos férfi. Ki akarták rabolni a bankot. Sora san még odakint észrevette őket, az egyik autóban. Nagyon remek megfigyelő én semmit nem láttam a megérkezésükből. De ő tudta mit kell tennie. Azért mentünk be, hogy mikor lecsapnak azonnal a helyszínen legyünk és még a baj előtt elfogjuk őket. Sora san pillanatokon belül, minden rablót a padlóhoz fagyasztott.

A jég, amit használt, más volt, mint a Todoroki-é. Nem úgy fagyasztott mint a normális jég. Hanem körbeölelte, magába zárta az embert, mintha valami kristály lett volna. Máshogyan is csillogott nem úgy, mint más megfagyott dolog, sokkal szebben és mégis, valahogy áttetszően. Valamint nem volt hideg. Ami nagyon meglepett. Ahogyan a talajon végig futott jégvirágokat formált. Ami viszont a legjobban meglepett az az volt, hogy ahogyan irányította olyan volt mintha magának a jégnek is lelke lett volna. És a későbbi megolvasztásához sem kellett forróság. Visszahúzódott, amikor Sora san úgy irányította.

Mikor a rendőrök elvezették a rablókat az egyiknek sikerült kiszabadulnia. De hála a tanultaknak, csak két lépés tudott megtenni. Azután már a hátán térdeltem, lefegyvereztem és a kezét hátracsavartam. Azt mondták büszkék rám, hogy ilyen gyorsan elsajátítottam, azokat a technikákat, amiket megtanítottak nekem. Nagyon jól éreztem magam ezalatt az idő alatt.

Viszont amíg én jól szórakoztam a Nyomozó Irodánál, addig Izuku, Iida és Todoroki majdnem meghaltak, mivel megküzdöttek a hősgyilkossal. Mikor hazatérve megtudtam ezt majdnem elájultam. Első utam a kórházba vezetett és amilyen óvatosan csak tudtam ugrottam Izuku nyakába. Nem akartam még jobban összetörni, mint amennyire ő megtette magával. De amikor megláttam nem bírtam magammal. Könnyek között öleltem át a kedvesemet.

- [N-Név]? Te mit keresel itt?

- Szerinted? Baka! Annyira megijesztettél! Mikor Nezu san mondta, hogy mi történt majdnem összeestem! Hogy lehetsz ilyen mamlasz! Ne csinálj ilyen őrültségeket! Mellette persze iszonyúan büszke vagyok rád hogy megmentetted Iida-t... De akkor is! A szívbajt hozod rám!!

- Nagyon édes tőled hogy így aggódsz. Köszönöm [Név]

- Persze hogy aggódom! A barátnőd vagyok!

- Igen és ezért vagyok ennyire szerencsés...

Megcsókolt, gyengéden és elmélyítette azt, mikor viszonoztam tették. Hihetetlenül jól esett. És abban a csókban értettem, meg hogy mit is érzett harc közben. Izuku akkor félt. Félt attól, hogy ha ővele bármi történik, ha megsérül, vagy meghal, akkor ki marad majd nekem? Hiszen nekem már nincsen senkim. Az egyetlen, aki még a családom lehet az Izuku. Bár Nezu san tényleg kezd olyan lenni nekem, mint egy nagybácsi, de akkor sem olyan mintha lenne valódi családom. Akkor mikor az első könnycseppem kicsordult a szememből eszembe jutott, hogy mikor óvodások voltunk és Izuku először látta meg a zúzódásaimat a vállamon, amelyeket anyámtól szereztem megígért nekem valamit. Azt mondta meg fog tőlük menteni, és ha nagyok leszünk, elvesz majd feleségül. Teljesen elfelejtettem, hogy egyszer mondott nekem ilyet. Főleg azért, mert közvetlenül az ígérete után, Kacchan belerobbantott mindkettőnk arcába és azonnal kiütötte a fejünkből a történteket. De attól a csóktól ismét felelevenedett az az emlék. És úgy éreztem, hogy nem csak nekem jutott ez az eszembe. Hanem neki is. Hiszen mindketten könnyezünk mire elváltunk levegőjét. De folytattuk egymás ajkainak kényeztetését. Ezek az érzések csak még inkább erősítik a kapcsolatunkat és most már biztos, hogy nem akarok a másik fiút az életembe. Nem akarom Izuku-t elveszíteni, annyira szeretem őt.

Minden nap meglátogattam, amíg ki nem engedték őket a kórházból. Az egyik nap viszont mikor véget ért a látogatási idő nem várt ismerősbe botlottam. Kilépve az ajtón az épület előtti tér egyik díszbokrok mögött, megláttam egy ismerős szőke tüskés hajkoronát. De csak második pillantásra ismertem fel hogy A süni van ott. Oda sétáltam és mivel ő nem vett észre így ráköszöntem

- Szia Kacchan!

- Shit!! - ugrott fel ijedtében és miután felfogta, hogy én állok mellette, akkor még jobban rám mordult – Tudod, kit ijesztgess [Név]!!

- Nocsak! A nevemen szólítottál? És még meg is ijedtél tőlem?

- Egy frászt! - tagadta egyből

- Aha... Hát persze... - forgattam a szemem csípőre tett kézzel - Egyébként te miért vagy itt? A látogatási időnek már vége van...

- Nem azért jöttem! ... Csak... Erre jártam...

- Hát persze, én meg most jöttem le a falvédőről. Még véletlenül sem azért vagy itt, mert aggódsz Izuku-ért igazam van?

- Nem aggódok érte! Ki aggódik érte? Szerencsétlen! Dögöljön, meg ott ahol van!

- Sejtettem, hogy ezt válaszolod majd... (Hazudik... aggódik érte, csak nem vallja be...)

- A-amúgy hogy van?

- Hamarosan kiengedik. Már nem fájnak a sérülései és fájdalomcsillapító nélkül is megvan.

- Szerencsétlen... Így összetörni magát.

- De mégiscsak túlélte nem?

- Én jobban bírtam volna!

- Nagy a szád... De tudtommal téged csak kikészített – agyilag - Best Jeanist...

- Rossz helyre jelentkeztem! Ennyi az egész! Az az ember egy-

- Fékezd a szádat! Mégiscsak a top 5 hős közül az egyik! Nem véletlenül van ott ahol!

- Tudom... nem kell emlékeztetni rá... és... Neked milyen volt a gyakorlatod?

- Csak egy pár bankrablót segítettem elfogni.

- Eh... nálad legalább volt némi akció.

- Ha te mondod... De az irodánál nagyon jól éreztem magam. Nagyon kedvesek és erősek!

- Amúgy az, hogy van, hogy te meg az a nyomorult mindig ilyen helyzetekben kerültök? Mármint az elrablásodra gondolok most...

- Passz... így alakul... De annyira ne irigyel minket. Nem olyan jó elrabolva lenni!

- Én a helyedben és sokkal hamarabb ki jutottam volna. Nem is színészkedtem volna!

- Honnan tudsz te ilyeneket? Hallgatózó mikor erről beszélek lányokkal, vagy Izukuval?

- Közöd? - fordult el, ami elnyomta bennem a pumpát.

- Igen is van hozzá közöm! Úgyhogy cseszd meg Bakugou Katsuki! Ez az én életem! Ne hallgatózz! Mert neked nincs közöd ahhoz, hogy mi történik velem! És ha már így megtetted, akkor válaszolj a kérdésemre!

Kikerekedtek a vörös szemek, amikor a galériát elkapva leordítottam a fejét. De utána láttam, hogy jogosnak tartja kirohanásomat. Majd megbánóan pillantott rám. Megfogta a kezemet, hogy engedjem el. Nagyon elképedtem, amikor közelebb lépett hozzám és a vállamra hajtotta a fejét.

- Aggódtam miattad te girhes dög. Nem egyértelmű?

- K-Katsuki?

Nem hittem a fülemnek komolyan aggódott? Ez valóság? Mi történt ezzel a fiúval? És most mit csinál? Á-átölel? Igen ezt teszi! A keze már a derekamon volt. Magához fogott, de nem szólt semmit. Nem értettem a teteit. Tényleg nagyon meglepett, hogy ennyire közel volt. Ugyanis mikor legutóbb ehhez hasonló pózban voltunk akkor nem éppen pozitív élményt szereztem. Éppen ezért mikor, már hosszú percek elteltek és már zavaróvá vált ez a helyzet akkor szólaltam csak meg. Nagyon óvatosan tettem, mert nem tudtam milyen lelkiállapotban van a dinamit fiú.

- K-Katsuki... meddig akarsz még így fogni?

- Nagyon zavar? - nem engedett a szorítása

- Hát... Mint azt tudod... nekem már van párom... Szóval igen! Zavar!

- El se hiszem, hogy te Deku-val jársz!

- Tudom, hogy féltékeny vagy rá Kacchan... De őt szeretem!

- Meg sem érdemel téged! – nézett megint a szemembe

- Ne kezdd ezt el! Te sosem voltál kedves velem, csak piszkáltál. Tudom, hogy a fiúk szokták így kifejezni, ha tetszik nekik egy lány. De én nem vagyok vevő az ilyesmire. Izuku nyerte el a szívemet. Fogadd el!

- Nem akarom elfogadni!

- Akkor fogj ezek Todoroki-val és én esetek magatoknak egy másik lányt! Pontosabban kettőt, mert még vele is összevesznél ezen... Én már foglalt vagyok! Fogadjátok el!

- Mi van abban a szerencsétlen kockában, ami bennem nincs?

- Például ért a szép szóból! Kedves, aranyos, gondoskodó, figyelmes. Nem egy agresszív bunkó dög, mint egyesek!

- Én is lehetek olyan, mint Deku!

- Nem Katsuki, nem tudsz olyan lenni, mint Izuku. Mert nem vagy Izuku. Te legyél továbbra is Bakugou Katsuki. És keress egy olyan lányt, akinek erre a robbanékony sündisznóra van szüksége! - tettem a kezemet a mellkasára.

Gyorsabban vert a szíve, de mégis kezdett, valahogy megnyugodni a szavaimtól. Úgy tűnt elfogadta a tényt, hogy Izuku-é vagyok, és nem lehetek az övé. Sajnáltam egy kicsit, hogy összetörtem. De nem akarom elhagyni, az én kis brokkolimat. Ez már régóta világos nekem. Nem most fogok megváltozni miatta. Lassan eltoltam magamtól és ő engedett. Ellépett tőlem, lehajtotta a fejét. Még sose nem viselte ilyen jól a vereséget. Főleg nem a zöldi ellen. Jól esett, hogy ezt a változást én okoztam benne. De tényleg nem akartam megbántani. Azóta, hogy azon a bizonyos gyakorlati órán... amikor Shigaraki megtámadott minket reszkettem a karjai között... azóta nem akarom ellenségként kezelni. És végül is, ha ő nem lenne talán sose ébredt volna fel a képességem... És igazából még meg sem háláltam ezt neki. De nemigen tudtam mit tehetnék... Végül is adtam egy puszit az arcára. Amire felkapta a fejét.

- [N-Név]? E-ezt-

- Csak azért kapod, mert megsajnáltalak! – vágtam a szavába mielőtt befejezte volna a mondatod, vagy túl sok reményt keltett volna benne a tettem - És még egy régi dolgot nem háláltam meg. Ez kvittek vagyunk. Valamint szeretném, hogy összeszed magadat! Ne csüggedj! Ha egy kicsit teszel érte, olyan pasi leszel, aki hamar talán barátnőt magának. Jobbat is, mint én!

- És mi van, ha nekem nem kell jobb? - lépet felém egyet

- Ha csak egy centivel és közelebb mégy [Név]-hez, eltöröm a kezedet Kacchan! - mordult rá Izuku mögülem.

Nem tudom pontosan mikor kerülhetett oda, de egy pár perce már éreztem a jelenlétét. Vigyázott rám, ha mégse tudnám szép szavakkal meggyőzni a szőkét. És eddig tűrte a próbálkozásait. A keze már a hasamon volt, úgy ölelt át fél kézzel. Míg a másikkal a mankóján támaszkodott. Még nem gyógyult meg teljesen, de az volt ereje hogy pillanatok alatt védelme alá kerüljek. Megfogtam a kezét, összefontam az ujjaimat az övéivel, hogy tudassam veled, jól esik közelsége. Bakugou hátrált tőlem még egy pár lépést és nagyon szúrós szemmel nézett a páromra

- Te mikor kerültél ide Deku?

- Amióta átölelted a kedvesemet... Az ablakunk pont ebbe az irányba néz. Azt hitted nem veszem észre?

- Reméltem...

- Kérlek fiúk, ne kezdjétek el! Ne verekedjetek... megbeszéltük ezt a dolgot... Ne tegyetek kárt egymásban!

- Csak a te kedvedért nem ütöm meg ezt a nyomorékot [Név]... - morogta az orra alatt a szőke majd sarkon fordult és eltűnt az utca végén

- Jól vagy? - ölelt át még jobban Izuku

- Tudod jól, hogy igen. De neked még nem kellene elhagyni az épületet... - fordultam felé

- Bajban volt a szerelmem! Nem ülhettem odafent várva, hogy mi lesz!

- Az én édes hősöm jött és megmentett! - csókoltam meg

- Én mindig meg foglak védeni [Név]... ígérem neked!

Csókolóztunk egészen addig, amíg egy ápoló rajta nem kapott minket és le nem szidta Izuku-t, amiért kiment az épületből. Nagy nehezen vissza tessékelte. Nagyon nem akartunk még elválni egymástól. De tudta jól, másnap, amint lehet látogatni már, megyek is oda hozzá. Bár nehezen tudtam elaludni. Mert olyan üres volt az ágyam nélküle.