A szüleim után indult nyomozásunk kezdett a végéhez közeledni. Egyre több hibát követtek el, mert azt hitték olyan jók, hogy lehetetlen elkapni őket. De ez tényleg csak a látszat volt. A rendőrség, azért nem lépett, hogy így alakuljon a helyzet. Elhitettük velük, hogy tényleg annyira kivételesek hogy nem tudja megállítani senki sem őket. Hogy nincs olyan, amit ne tudnának megtenni és vagy ellopni. Már sikerül olyan nagyra növelnünk az egójukat, hogy elkövessék a legsúlyosabb hibát, amit ebben a „szakmában" és ilyen „baráti körrel" el lehetett. Anélkül raboltak, hogy Kurogirit maguk után hívták volna. Úgy érezték már, hogy anélkül is képesek elszökni. És amikor először megtették a rendőrség direkt rájátszott így még inkább megerősödött bennük a magabiztosság.

Amikor a harmadik ilyen alkalom is megtörtént a negyedikre támadtunk. Olyan csapdát állítottunk nekik, amit képtelenek lettek voltak kihagyni. Meg, ha tényleg hagyják elúszni, akkor még nagyobb ostobák, mint eddig gondoltuk. A terv nagyon egyszerű és tulajdonképpen régimódi volt, de bevált. Talán azért mert az elmúlt 30 évben nem volt rá példa, hiszen a modern bűnözőkre már nem hatott. De pont elegendő idő telt el hogy megint használható legyen. Még a hírek és a lapok is segítettek benne. Elhitették, hogy a városba érkezik egy nagyon sok karátos gyémánt a múzeumba. Még azt is bemondták, hogy milyen útvonalon fogják majd a városon belül szállítani. Ők pedig lecsaptak a szállítóautóra. Tényleg együgyűek. Valószínűnek tartom, hogy ha vannak olyan jóban a társaikkal, hogy megemlítsék, a tervüket nekik, akkor azok lehet, hogy szóltak, hogy ez talán túl gyanús... De nem lehet tudni mennyire, folynak bele egymás ügyeibe. Shiaraki nem olyan figura, aki pitiáner kis ügyekbe bonyolódik. Ő ilyen mindig nagy hatást keltő valaki akar lenni. Legalább is ilyennek mutatja magát...

De visszatérve az ügyre: Aizawa sensei is ott volt és azonnal hatástalanította a képességüket Amint belenéztem a páncélautóba. Nagyon meglepődhettek. De ekkor még nem láthattam az arcukat. Csak egy pár pillanattal később. Őrjöngtek mind a ketten. Hiszen az egójuk továbbra is dolgozott bennük. Középszerű bűnözők voltak, mégis úgy tekintettek magukra, mintha profik lettek volna. Nem is értem, hogy Shigaraki minek tartotta meg őket akkor. Bár a gyerekes viselkedése alapján nem valami jó emberismerő.

Az egész jelenetet kamerák közvetítették egy megfigyelő szobába, ami a parancsnokságon volt. Ott figyeltük mi is Nezu sannal. Anyám úgy üvöltött és vicsorgott, mint valami fogságba esett vadállat. Kifejezetten ijesztő volt. Amikor észrevette az egyik kamerát, direkt annak kezdett kiabálni. Feltörtek bennem a régi sebek. Velem is bánt így, és akkor is rettegtem és sírtam. Most hiába tudtam, hogy nem lát engem mégis reszketni kezdtem. Nezu azonnal észrevette és megfogta a kezemet. Nagyon örültem, hogy a másik nyomozó pont előtte ment ki a szobából. Így a beszélgetés csak kettőnk között zajlott le.

- Semmi baj [Név]! Ne gondolj rá úgy, hogy rád támadhat. Nem érhet hozzád, tudod.

- Igen. De valahogy... mégis úgy érzem lát engem. Pedig már nem tekintek, rá úgy mintha az anyám lenne. Sőt szerintem sosem gondoltam rá így. De akkor miért remegek úgy, mint a nyárfalevél?

- Mert azért mégis ő szült téged. Nem tudsz rá úgy tekinteni, mint egy közönséges bűnözőre. És a gyermekkori traumáid is tőle származnak. Így teljesen érthető a félelmed!

- Igen... lehetséges... - szorítottam meg apró szőrös mancsát - Köszönöm....

- Ez a legkevesebb.

Olyan jó, hogy Nezu san akkor megtalált. Mihez kezdtem volna nélküle? Elöntött ez a hálaérzet. Mire észrevettem volna magamat átöleltem őt.

- [Név]?

- Köszönöm! - suttogtam

Mindenre értettem. Mindenre, amit eddig tett értem. Nem szólt, de hallottam, hogy elégedetten felsóhajt és mosolyog. Viszonozta az ölelést és majd csak akkor engedett el, mikor megnyugodtam. Tényleg a bácsikámnak tekintem már.... de tényleg olyan. És nem ellenkezik ez ellen. Gondomat viseli. Bár még mindig inkább a főnököm. De nem zavar. Szeretek neki dolgozni.

Visszanéztem a képernyőre, ahol láttam, hogy a szüleimnek csúfolt embereket sikeresen letartóztatták. A hírekbe is bemondták, hogy sikeresen elfogták az ámokfutó házaspárt. Ahogyan azt is, hogy egy csapda volt. De több részletet nem közöltek. Ezt is csak azért, hogy más bűnözők ne ugorjanak rá a hamis gyémánt sztorira.

Behozták a szüleimet a rendőrség főhadiszállására. Ott várt velem együtt egy másik UA-s diák a felsőbb évfolyamokról. Már máskor is segítette a rendőrséget. Gondolatolvasása van. És a támogató osztályok egyikében tanul. Így azokból a személyekből is egyszerűbben szednek ki infókat. Most a fő feladat Shigaraki Tomura rejtekhelyének megtalálása. Beszélgettem vele kicsit, bár hamar észrevette rajtam, hogy nagyon óvatos vagyok és talán kicsit ideges is. De mondta, hogy képes kikapcsolni az erejét, ami megnyugtatott. Csak akkor használja, ha tényleg szükséges, mert belefájdul a feje. És ha bekapcsolja a haja színe fehérre vált. Nagyon menő lehet... de nem láthattam... Így nem tudta meg, hogy apámékat akarom rács mögé dugni.

Úgy volt, hogy nem kellene a közelükbe mennem. De valahogy a kíváncsiság odahajtott. Amikor hoztak őket be, akkor én is a környéken voltam. Pontosabban a bejárat mellett, kívül. Kivették őket a kocsiból és elkezdték az ajtó felé kísérni. Anyám meg mindig küzdött. Apám, mint aki belenyugodott lehajtott fejjel sétált. De összeakadt a tekintete az enyémmel, mikor felnézett egy pillanatra. Tudtam, hogy baj lesz belőle. De már késő volt. Láttam, ahogy felcsillant benne valami. Az iskola elleni támadás idején nem nézett rám. Akkor csak anya látott. És gyűlölködött, ezét nem tudta meg ki vagyok. De apa nem látott. Ez volt talán eddig a szerencsém... de most? Felismert!

- [Név]? - kérdezte halkan, de a szájáról le tudtam olvasni.

Anyám is megtorpant a szó hallatán, és apámra kapta a tekintetét. Évek telhettek el, azóta, hogy utoljára kiejtettek szájukon a nevemet. De még jelentett nekik valamit. Apám szeme könnybe lábadt. Talán ő szeretett is egy kicsit valamikor. De nem törődhettem vele sokáig. Mert anyám ordítását hallottam meg. Felé néztem és a nevemet kiabálva feszengett a láncaiban. Hiába próbálták lefogni a rendőrök.

- [Név]! – elborult az agya ás vérben forogtak a szemei.

Megijedtem, mert kitépte magát a láncok közül. Felém rohant. Földbe gyökerezett a lábam. Pedig rohannom vagy ellentámadásba kellett volna kezdenem, de nem ment. Az a félelem tört rám, amit utoljára, akkor éreztem, mikor kicsiként egyszer meg akart késelni! Halálfélelmem volt ismét. Esélyem sem volt megmozdulni. Így, mikor megragadta a nyakamat és a falhoz csapott, torkomat szorítva azt megéreztem. Fel is sikítottam.

- Mit keresel itt te haszontalan, és-

Lassan mért végig, míg karmoltam a kezét, hogy tegyen le. Akkor jött rá! Addig talán észre sem vette a kinézetbeli változásomat.

- Neked van képességed? – megváltozott a hangja nem a jó irányba, és még jobban szorította a torkoma, már annyira hogy ne kapjak levegőt.

Ez volt a pillanat, amit nem bírtam tovább aktiváltam a körmeimet és mély sebet vágtam a karján így végre elengedett. A karmolás felszántotta a bőrét a felkarján és a szeme alatt állt meg. Addigra engedett el a saját fájdalmai miatt. Nem voltam biztos benne hogy megmaradt a látása arra a szemére.

Ekkor ugrottak volna rá a rendőrök, de feltűnt egy nagy fekete förgeteg. Kurogiri láthatta a híreket és most jött el értük. Nyitotta a portált, hogy elmenekülhessenek, de a nagy feketeségben valami elkapta a karomat. És magával rántott. Mikor a felfordulás végén Kurogiri eltűnt már csak a rendőrök álltak ott. És nekem is hűlt helyem volt. Elraboltak. Magukkal vittek.

...

Éreztem, hogy az oldalamra esek. Mert valaki odalökött. Hallottam a káromkodásokat, de mivel valamibe bevertem a fejemet ezért eléggé szédültem, sőt nem is láttam hiába éreztem, hogy nyitva van a szemem. Rettenetesen bevertem a fejem. Talán még vérem is folyt. Sőt már biztos voltam benne, mert annyit éreztem, hogy a homlokomon végigfolyik valami. Nem volt meleg ezért nem lehetett izzadság. Aztán ahogy az orrom hegyéhez ért megéreztem a szagát is. Vérzett a fejem. Körülöttem kiabáltak. De én csak a saját gondolataimat hallottam.

- „Elraboltak. Ott vagyok ahol apám, anyám és talán még Shigaraki Tomura is van. Nagyon nagy bajban vagyok! Magukkal hoztak. Meg akarnak ölni? Lehet. Nem... Akkor már megtették volna. Talán azon megy a vita, hogy megöljenek-e? Nem tudom kivenni a szavakat. Talán van egy kis agyrázkódásom is. Rosszul vagyok. Nem ájulhatok el! Nem szabad! Veszélyben vagy! Gondolkozz! Sebesült vagyok. Nem tudok felállni. Pedig menekülnék. Meg fogok halni? Nem! Túlélem! Megmenekülök és elfelejtem ezt a rémálmot!"

Ekkor nyilallt belém a fajdalom után a második dolog. És vele megszületett a túlélésem legvalószínűbb forgatókönyve is a fejemben.

- „Elfelejteni? Igen ezt fogom tenni! Bevertem a fejemet. Úgy teszek, mintha amnéziás lennék! Akkor talán nem ölnek meg! Igen! Ez a legjobb választásom! Úgy csinálok, mintha nem tudnék semmit. Ki kell húznom addig, amíg egyedül nem hagynak. Az sem baj, ha bezárnak valahova. Mert át tudok vágni szinte bármit a karmaimmal. Ki fogok jutni innen! Kevesebb, mint 24 óra múlva szabad leszek!"