Időugrás.

Hogy mi történt?

Megtudtam, hogy All Might néha leereszt, és hogy ő edzi Izuku-t hogy ő legyen a következő, No.1 Hero. Teljesen lesokkolt, hiszen eszembe sem jutott ez a forgatókönyv, ezért miután elmondták nekem, eltelt egy pár nap, hogy komolyan fel tudjam dolgozni ezt a tényt. De belül kicsit megnyugodtam. Elvégre így kiderült, hogy Izu sem éppen tiszta lapokkal jutott be az akadémiára. Még aznap este a lakásomon átbeszéltük a dolgokat. Már nem voltak titkaink egymás előtt. Ez valahogy könnyített a lelkemen. De mellette az életünk ment tovább, ugyanúgy mint eddig. Engem néha Nezu san behívott akkor elmondtam neki, hogy mik történtek. De aztán érkezett egy új esemény, ami minden más kivert az osztály és köztük az én fejemből is. Ez pedig az akadémia híres sportfesztiválja volt. Ha egy pár szóban lehetne összefoglalom, akkor azt mondanám, hogy iszonyúan izgalmas és lélegzetelállító esemény volt. Sajnos én nem vettem részt rajta, amit nagyon bántam. De megfogadtam, hogy jövőre nem hagyom ki és feljutok a dobogóra, vagy legalább annak közelében.

Hogy miért nem vettem részt ezen? Hát azért mert nekem előtte is, és utána is más munkám volt.

Nezu san ugyanis kitalálta, hogy előnyére fordítja a tényt, amit megtudod tőlem. Azaz azt, hogy a szüleim is tagjai a gonosztevők szövetségének. Így nekem egy titkos zártkörű nyomozáson kellett részt vennem. Egyetlen külsős tudott róla csupán ez pedig Izuku volt. De ez érthető, hiszen nem titkoltam előtte már semmit. Valamivel több, mint két tucat ember tudott az egész szervezkedésről és csak ennyien is dolgoztak rajta. Arról, hogy milyen kapcsolat van köztem és a keresett személyek között még ennél is kevesebb ember lett felvilágosítva, hiszen Nezu san tiszteletben tartotta, hogy mit kértem tőle. Feladatunk az volt, hogy elkapjuk a Szüleimet és általuk meglegyen a gonosztevők szövetségének rejtekhelye is. Az előbbi feladaton dolgoztam én is. Olyan voltam a csapatban, mint tulajdonképpen egy specialista. Friss bűncselekményeket kellett megvizsgálnunk és megmondanom, hogy a szüleimnek volt e köztük a dologhoz.

Hogy miért pont én?

Azért mert én ismerem, azt a hogyan dolgoznak. Felismerem a tetthelyen a nyomokat, képesség utóhatásait, ilyeneket, amiket ők hagyhatnak hátra. Ismerem a módszereket, amikkel dolgoznak. Úgy látszott ennyi év alatt nem sokat változtak. Valamint arra is rájöttem, hogy Shigaraki Tomura nem tudja, őket kordában tartani, vagy éppen direkt nem akarja. De egyre több dolgot tudtam a számlájukra írni. De Tomura-nak csak annyi nyoma volt az egészben, hogy a köd menekítették ki anyámékat a bajból. Vagyis még mindig egy csapatban játszanak. Csak éppen Shigaraki valahova elrejtőzött, ahova a szüleim képesek eljuttatni minket. Sokáig gyűltek a nyomok már lassan kezdett egy terv is megfogalmazódni a társaságban.

Ekkor kaptam pár nap szünetet fesztivál idejére, hogy a többieknek tudjak szurkolni. Mert a nyomozás minden szabadidőmet lefoglalta. Vagyis nem tudtam pluszban edzeni, hogy én is ringbe szállhassak, mint a többiek. De ott ültem a lelátón és szurkoltam Izuku-nak. Majd vele együtt a többieknek. De végül is Kacchan nyert. Bár én szívesebben láttam volna Izu után Shoto-t a dobogó tetején. Szegény felemás srácot még az apja is folyamatosan szívatja nem csoda, hogy így kikapott a Bakugou-tól. Megsajnáltam, mert a verseny közben az egyik szünetben én magam is össze találkoztam az idősebb Todoroki-val. És bár nem beszéltünk egyetlen szót sem látszott és éreztem az auráján, hogy megjegyzett magának valahonnan. Ha más nem akkor a felvételiről. Egyáltalán nem volt olyan az, ahogy rám nézett, mint aki örül annak, hogy összefutottam vele ismét. Utána hallottam, hogy hogyan beszélek. Képes lettem volna felképelni. Még akkor is, hogyha a második hős a sorban. De nagyon felhúzott, hogy úgy beszél Shoto-val. Mintha nem a fia lenne, hanem valami általa kreált gép, akinek minden utasítását követnie kellene.

Elhatároztam, hogy a későbbiekben majd meglátogatom a felemás hajút. Elvégre tudod milyen olyan szülőkkel együtt lakni, akik olyanra akarnak rávenni, amit nem akarsz. És így is tettem. A nyomozás alatt három szabadnapot kaptam. Egyet a fesztiválra. Egyet azért, hogy közösen tölthessem el Izukuval. Aki aznap elvitt egy romantikus vacsorára. És akkor este nálam is aludt összebújva döntöttük álomra a fejünket. Jó érzés volt a karjai között ébredni is.

És az utolsóra szántam a látogatást. Amiről előtte szóltam Izuku-nak is. Nem akartam, hogy baj legyen belőle. Nem ellenezte, hiszen ő is beszélt Todorokival. Mind a kettővel a fesztivál alatt. Megértette az álláspontomat. Sőt kifejezetten jó ötletnek találta. Mert azt is látta milyen hatással van a fiúra az apja. Eldöntöttük, hogy ha már Deku elkezdett elindítani benne valamit, amivel rávette, hogy használja a lángjait. Akkor én megpróbálom egy másik szemszögből is megtámogatni.

Korábban kikerestem Nezu papírjai közül azt, hogy hol lakik pontosan Todoroki és ellátogattam hozzá. Furcsa módon ismerős volt a környék, ahol laktak és a ház is, mikor odaértem. De úgy gondoltam biztos beképzeltem magamnak, amiért egy előző napi filmben szintén egy tradicionális stílusú házban történtek az események. Becsengettem és reménykedtem abban, hogy nem Endeavour nyit majd ajtót nekem. Mert be kell vallanom, félek kicsit attól az embertől. Valamiért, ha ránézek, olyan mintha máris le akarná harapni a fejemet, vagy legalább kiabálni kezdene velem. Furcsa, mert hozzám eddig még csak nem is szólt... Akkor vajon honnét a trauma. Shoto nyitott ajtót szerencsére, de meglepte, hogy én álltam a másik oldalán.

- Hát te mit keresel itt [Név]?

- Szia Shoto... Gomenne amiért hívatlanul érkeztem...

- Mit szeretnél?

- Igazából megnézni, hogy jól vagy e... Kacchan nem tett e benned túl nagy kárt. És hogy apád sem bántott utána...

- Nocsak, aggódsz értem?

- Tudom milyen együtt élni olyanokkal, akik másra akarnak rávenni mit amit nem akarsz...

- Komolyan?

- A szüleim nekem is pont ilyenek... De már nem élek velük...

- Hanem?

- Nem lehetne, hogy ezt nem itt az utcán beszéljük meg?

- Ja gomen! Milyen modortalan vagyok, gyere be. A többiek nincsenek itthon. Nem fogsz senkit se zavarni.

- Arigatou!

Beengedett és bevezetett a házukba. Sosem jártam még ennyire tradicionális házban,. De mégis úgy viselkedtem mintha sokszor lettem volna ilyenben. Nagyon erős dejavu érzés fogott el minden lépésemnél, ami még inkább különössé tette a látogatásomat. Nem sokkal később már szobájában ültünk és beszélgettünk. Elmondtam neki nagyjából a történetemet. Kihagyva azt a részt belőle, hogy bűnözők a szüleim. És hogy most is őket akarom rács mögé juttatni, hiszen ott voltak a múltkori incidensnél. Tulajdonképpen csak annyit mondtam el, hogy mivel azt hitték képesség nélkül születtem így selejtként kezeltek és azt akarták, hogy valami alantas munkát végezzek, mert én csak arra vagyok jó. Nem gondoltak bele abba, hogy képesség nélkül is lehettem volna orvos, ügyvéd, rendőr, vagy bármi más olyan, aki segíthet az embereknek. Megdöbbenve hallgatta a történetemet. És láttam heterokrómiás szemeiben, hogy egyre inkább ugyan olyannak tekint, mint magát. Látszott a kisugárzásán hogy változik. Az hogy nem ő az egyetlen, akinek nehéz gyerekkor jutott továbbgördítette benne azt, amit Deku mondott neki a fesztiválon.

Aztán ő kiment a konyhába, hogy hozzon valami harapnivalót. Addig én körbenéztem a szobájában bár nem sok minden volt, hiszen eltért egy mostani középiskolás szobájától, ez is, mint minden a házban a régi korokat hozta vissza. Megnéztem az íróasztalát, a könyveket a polcon és találtam az egyikből kilógva egy fényképet. Tudom illetlenség, de kihúztam, hogy meg tudjam nézni. De nem hittem a szememnek a képen a kicsi Shoto volt még a sebhelye nélkül. Nagyon aranyos volt. Nem is ezen lepődtem meg. Hanem azon, hogy mellette állt egy másik gyerek és az a kislány én voltam. Csak bámultam a képet. Még akkor is mikor vendéglátóm visszatért.

- Miért kutakodsz a dolgaim között [Név]?

- Shoto ez a lányt én vagyok! – kaptam rá a tekintetemet.

- Mi? – letette az üdítőket és kivette a képet a kezemből - Ez hogy lehet?

- Fogalmam sincs! Add vissza egy kicsit! Had nézzem meg jobban!

Szó nélkül tette vissza felé nyújtott tenyerembe. Ahogy néztem kezdett valami felderengeni. Egy homályos kép elmém mélyéről. Ketten álltunk egymás mellett és velünk szemben egy fehér hajú kedves anyuka. Shoto édesanyja fogta a kamerát és készített rólunk pár képet.

Megrohamozták az emlékek egy rövid időről szóltak a gyerekkoromból. Amikor éppen nem kellett attól rettegnem, hogy anyámék bántanak engem. Felderengett egyház és az udvar és a fiú, akivel minden nap játszottam miután Izuku-t hazavitte az anyukája a játszótérről. Mikor elköszöntem tőlük mindig ebbe a házba jöttem. Azért hogy lássam azokat, akik foglalkoztak velem. Azért csináltam, hogy ne kelljen hazamennem. Ezért jöttem el éppen hozzájuk. Már emlékeztem tudtam már, hogy miért volt ismerős korábban. De mellette rosszul is éreztem magam, amiért ennyire elfelejtettem ezt. Be lehetett volna tudni annak a nagy traumának, amit az okozott, hogy anyámék elhagytad. De akkor is. Lehet, hogy Shoto akkor szomorú volt nagyon, amikor eltűntem egyik napról a másikra. Biztos vagyok benne hogy az anyukája aggódott értem. Hiszen mindig olyan kedves volt velem és egyként kezelt a sajátjaival.

- [Név]

- Már emlékszem Shoto... Emlékszem arra a rövid időre amikor itt játszottam veled és a tesóddal – az emlékektől előtörtek a könnyeim - Emlékszem arra amikor az első hóembert készítettük a parkban anyukáddal és amikor elhívott magatokhoz hogy ne legyek egyedül otthon. Mindenre emlékszem! Shoto! Annyira sajnálom, hogy szó nélkül eltűntem akkor! Én-

Nem tudtam folytatni, mert a felemás hajú fiú egyetlen szó nélkül ölelt magához. Karjai közé zárt. Nem tudom, hogy csak azért, mert sírni kezdtem, vagy azért mert neki is eszébe jutottak az emlékek. De nagyon jól esett, hogy akkor megölelt.

- Örülök, hogy megint láthatlak [Név]!

- Shoto?

- Nem kell bocsánatot kérned. – engedett el - Jobb is hogy utána nem láttál engem...

- Akkor szerezted azt a sebet igaz? – kockáztattam meg

- Igen... Apám hibájából történt... Az óta nem lakhat anya velünk...

- Hol van most?

- Egy kórházban. Nagyon legyengült...

- Egyszer meglátogathatom?

- Persze. Szerintem örülne, hogy láthat. Aggódott érted... - kerülte a szemkontaktust.

- Shoto?

- De én is aggódtam érted mikor eltűntél... - lassan nézett vissza rám - Mi történt?

- Új családhoz kerültem... Azok, akik miatt hozzátok menekültem elhagytak...

- Akkor, amit az előbb meséltél?

- Annak egy része igaz volt... De nem akartam mindent elmondani... hiszen azt hittem nem ismered az életemet...

- Most már nem kell tőlük félned [Név]...

- Talán ez volt a szerencsém... De akkor is írhattam volna egy levelet legalább, hogy jól vagyok... Sajnálom, hogy aggódnotok kellett miattam...

- A lényeg, hogy nem bántottak tovább... Emlékszem arra miket tettek veled és tudom milyen érzés...

- Ironikus, hogy pont ugyanazt mondod, amivel én jöttem be...

- Talán ez így volt elrendelve valahol...

Furcsán nézett rám. A mosolya igazi volt, de a tekintete más lett. Elvett tőlem a fotót majd letette az íróasztalára megint magához húzott és átölelt. Most erősebben fogott magához. Ez most más volt, mint a korábbi.

- Hiányoztál [Név] nagyon!

- Sh-Shoto... én... ne-nekem...

- Midoriya a barátod... Igaz? – húzódott el tőlem egy fájdalmas sóhajtással, de nem engedte el a derekamat.

- Igen... de ezt te honnan?

- Követelek egyszer a folyosón.

- Micsoda? Miért?

- Mert már akkor is tetszettél, amikor a felvételin beszéltünk egy pár szót...

- M-miket beszélsz, Sh-Shoto e-eresz el!

- Bocsájts meg [Név]! De most hogy tudom, hogy te vagy az valamit meg akarok tenni!

Gyors mozdulattal csókolt meg mielőtt komolyabban ellenkezhettem volna és mire reagáltam volna már vége is volt a rövid csóknak. Elengedett majd csak hátrált és próbált kitérni a felé irányuló támadásaim és szitkozódásaim elől.

- Az előbb mondtam, hogy van barátom! Ezt most minek kellett megtenned?

- Mondtam, hogy bocsájts meg!

- Baka Shoto!!!! – vágtam hozzá egy kezem ügyébe kerülő tárgyat, nevezetesen a táskáját – remélem felkészültél rá, hogy Izuku baromi pipa lesz, ha ezt megtudja!

- Mert arról tudott, hogy eljöttél hozzám?

- Igen! Nincs titkunk egymás előtt! Segíteni akartunk, mert láttuk milyen letört lettél a fesztivál végén!

- Midoriya segíteni akart nekem? – döbbent le

- Igen... - fújtam ki magamat – Éppen ezért kérlek, tartsd tiszteletben, hogy én Izuku-t szeretem! Még akkor is, ha téged is legalább olyan régről ismerlek, mint őt és Kacchan-t. Nem akarok vitát köztetek. Légy szíves, ne csinálj megint ilyet!

- Rendben [Név]... legyen ahogy szeretnéd...