Ezt a fejezetet dorex_-nek ajánlom. 

Hogy ne járjon úgy mint tegnap, hogy hajnali 4-kor még fent volt és nem tudott elaludni :D

Remélem tetszeni fog!

------------------------------------------------

Robbanás után szőkével az oldalamon haladtunk előre. De, amikor megláttam egy csapat gonosztevőt, azonnal földbe gyökerezett a lábam, amitől Bakugou is megállt mellettem.

- Mi bajod van?

- Azok ott szerintem még minket keresnek! –mutattam rájuk – Lehet, hogy vannak ott még közülünk!

- És akkor megoldják! Ahogyan mi is tettük!

- Én megyek, segítek az ottaniaknak és elintézem őket. Addig te menj tovább és keresd meg Izuku-t helyettem is!

- Majd biztos én fogom megkeresni azt a gyökeret.

- Légy szíves – emeltem a hangomon - tedd meg a kedvemért!

- Ne hidd, hogy miattad teszem! – kapta félre a tekintetét - Még csak véletlenül sem azért!

- Köszönöm. – mosolyogtam rá - Ott találkozunk. Vigyázz magadra.

- Te is... - suttogta még mielőtt tovább rohant volna.

Én pedig az ellenség közé vetettem magam és elbántam velük. Mázli hogy nem voltak erősek és pluszba gyenge képességét is voltak. Szerencsére tévesen gondoltam és nem voltak közelemben osztálytársunk így én is folytathattam az utamat miután mindenkit a földre küldtem. Mikor odaértem a központi harc helyszínére már a végjáték zajlott. Mert közben már All Might is ideért. A közelében megláttam Izu-t is és szerencsére neki sem esett baja. Rajta kívül még Todoroki-t láttam meg és a szőke is ott volt még. Az első számú hős pedig pont előttünk harcolt. Egy furcsa ijesztő behemót szörnnyel. Amikor legyőzte az ellenség vezetője visszavonulót rendelt el. A fekete-lila köd, akit a szőke olyan alaposan elvert. Mert Bakugou természetesen egy megfoghatatlan ködöt is képes földre küldeni. Meghallotta azt a parancsot, így elmenekült a szőke közeléből és elkezdte kimenekíteni a kezes csávót. Shigaraki Tomura-t. De még mielőtt bezárta volna a portált, kiáltást hallott. Valamivel nagyobbra nyitotta az átjárót, így a két jövevény még pont elérte. Mindkét szülőm megint a szemem előtt állt. Mikor anyám belépett volna egy pillanatra oldalra nézett. Találkozott a szeme az enyémmel. De nem ismert fel, gyűlöletet láttam a szemében, ami nem feltétlenül felém irányult, hanem csak a helyzet irányt. De egy pillanattal később már hűlt helyük volt.

Elmenekültek. Mire felfogtam a helyzetet, már megérkeztek a profi hősök is és a segítségünkre siettek. Vagyis szemüveges osztályelnökünknek sikerült elhozni őket ide. Most már oda akartam futni Izukuhoz aki All Might közelében próbálta összeszedni magát. Mellette akartam lenni. Megölelni. Megnézni nem esett e baja. De még mielőtt odaértem volna az utolsó pillanatban Cementos sensei felhúzott egy betonfalat közém és Izuku meg All Might közé. Furcsa volt a helyzet, és zavart, hogy elválasztották tőlem Izut. Mivel nem figyeltek rám, fogtam magam és gyorsan megkerültem a falat. Láttam mindkét személyt a túloldalon. Viszont még mindig alaposabban szemügyre vehettem volna, hogy mi folyik még ott a szőke hangját hallottam meg, engem keresett. Úgyhogy muszáj volt vele foglalkoznom ahelyett, hogy odafutottam volna a számomra nagyon fontos fiúhoz.

- Jól vagy.

- Nocsak? – lepett meg a kérdése – Katsuki kivételesen aggódsz értem?

- Eszemben sincs! Csak megkérdeztem...

- Jól vagyok. Nagyon béna ellenfelek voltak azok. De láttam te elbántál rendesen azzal a fura ködszerű lénnyel.

- Nem volt nagy cucc. –vont vállat és kihúzta magát, fitogtatva erejét. - Elvégre találtam olyan pontot a testén ahol őt is meg lehetett robbantani.

- Valahogy éreztem, hogy megoldod a helyzetet, jöjjön szembe bármilyen ellenfél.

- Én szerintem... te se voltál semmi. – még mielőtt bóknak tűnhetett volna gyorsan hozzátette - Ahhoz képest, hogy kezdő vagy.

- Azért valld be, hogy még mielőtt felébredt volna a képességem akkor is megnehezítettem az életedet. – hajoltam közelebb hozzá mire ő tett egy lépést hátra

- Sose fogod ezt hallani tőlem.

- Ezt igennek vettem. – vigyorogtam

Katsuki egy pár szemforgatás után otthagyott. Követtem, de nem azért hogy folytassam a beszélgetést. Hanem azért mert összegyűjtöttek minket. Majd a rendőrség kikérdezett elmondtuk, hogy mi történt. Vagyis majdnem. Azt a részletet csupán 2 emberrel mertem volna megosztani. Viszont egyikük sem volt a környéken. Mivel az egyiket elvitték ápolni, hiszen megint sikerült eltörnie valamilyen csontját. Nem láthattam, amikor elvitték, így nem is tudtam beszélni vele. De már nagyon fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mikor szaladhatok végre a gyengélkedőre Izukuhoz. A másik személy pedig Nezu san volt neki mindenképpen be akartam számolni erről az információról. És csak reméltem, hogy nem lesz rám irtó dühös, amiért elhallgattam korábban azt a tényezők, hogy bűnözők gyerekéknek születtem.

Befejeződtek kihallgatások, végre elengedtek minket. Én már ott sem voltam, rohantam, ahogy tudtam a gyengélkedőre. Benyitva azonban nem várt látvány fogadott Izu is ott feküdt ugyan az egyik ágyon. De láttam, hogy a másik is foglalt mellette. Viszont mielőtt még mielőtt alaposabban be bírta volna azonosítani, hogy ki van ott a másik ágyon Recovery Girl azonnal kizavart. Mondván Midoriya-nak pihenni kell, nem szabad most zavarnom őket. Megértettem ezt, viszont mégis kicsit elszontyolodtam, majd elültem a folyosó hideg kövére. Ekkor kezdett el csörögni a táskámban a telefonom. Elővettem és meglepetten láttam, hogy Nezu san hívott, de gyorsan felvettem.

- [Név] jól vagy? – hallottam a hangján, hogy valóban aggódik értem – Hallottam a történtekről! Mond, hogy nem esett bajod!

- Jól vagyok. – próbáltam megnyugtatni - Beszélhetnénk most négyszemközt?

- Igen persze, gyere az irodámban, amilyen gyorsan csak tudsz!

- Máris ott vagyok. - felpattantam és futottam

A gyors események között nem volt időm átöltözni. De az iroda felé vezető úton legalább a mancsaimat levettem. Nem akartam tejeden beöltözve megjelenni az igazgató előtt. Nem mintha az összes tanár nem lenne folyton abban. Eltettem a táskámba őket és éppen, akkor értem fel az ajtóhoz. Bekopogtam és hamar meghallottam az engedélyező „Tessék" kifejezést bentről és egyből benyitottam.

- Itt is vagyok.

- Gyorsan ide értél. Szerencsére. Részleteket kérek [Név], bármilyen infó segítséggel szolgálhat.

Elmondtam neki is, amit a rendőröknek, majd ahogy történet miután gondolkodva elmélyült kivártam. Amikor észrevettem, hogy befejezte, jeleztem, hogy még van mondanivalóm.

- Még van egy fontos információ, amiről szeretném, hogyha minél bizalmasabban intézkedne.

- Na, mi ez a hirtelen váltás [Név]? Már rég nem beszéltünk ennyire hivatalosan.

- De sajnos ez az, tényező túl kellemetlen ahhoz, hogy könnyebben kijöjjön belőlem... - hajtottam le a fejemet.

- [Név] miről beszélsz?

- Az események közben a szedett-vedett bűnözők között volt kettő. Kettő, akit ismertem. sajnos túlságosan is. Ismerem a kinézetüket, a viselkedésüket, az erejüket, a személyiségüket, a nevüket a múltjukat...

- [Név]? – Nezu san hangja furcsán hitetlenkedő volt.

- Az édesanyám és az édesapám is ott volt köztük. Valamint azon négy személy közé tartoznak, akiknek sikerült elmenekülnie.

- Erről az információról én miért nem tudok?

- Nem gondoltam, hogy valaha is beléjük botlok. 9 éve hagytak el, amikor kiderült, hogy nem vagyok jó semmire. Legalábbis ők így fogalmaztak akkor. „Selejt gyermek" így neveztek. De már akkor sem akartam mellettük lenni. Örültem, amikor ott hagytak engem egy szó egy levél vagy bármi nélkül. Elhagytak remélve, hogy meghalok. Hiszen úgy tudták nincs képességem. Akkor nem vagyok a hasznukra így eldobtak. De pont így adtak nekem egy esélyt arra, hogy normális életet élhessek. És kaptam még egy második esélyt tőled Nezu san!

Láttam az előttem ülő személyen, hogy igen csak meglepték a hallottak. Nem felelt. Becsukta a szemeit. Gondolkodott. Én pedig némán vártam mi az ítélet, azért amiért ezt eltitkoltam előle. Viszont sokkal jobban fogadta, mint azt én elsőre gondoltam.

- Örülök, hogy elmondtad ezt nekem [Név]! Jól esik, hogy már ennyire elnyertem a bizalmadat hogy ezt is megoszd velem. Megértem, miért hallgattál róla.

- Nem akarok többé hallgatni! Olyan vagy nekem Nezu san mintha kaptam volna egy rég elveszett családtagot.

- Megtiszteltetés hogy így gondolsz rám. De most segítened kell nekem.

- Hogyan? Megteszek bármit!

- Mesélj a szüleidről!

- Micsoda?

- Te ismered őket a legjobban. Bármilyen részlet elég lehet ahhoz, hogy megtaláljuk általad és általuk, a gonosztevők szövetségét.

És én kinyitottam a számat és elmondtam. Mindent. Az összes emlékemet róluk, ami hasznos lehet. Nezu san figyelmesen hallgatott végig, és le is írt pár dolgot. A képessége miatt jobban meg tudta állapítani mely dolgok használhatóak. Mindeközben én egy csepp bűntudat nélkül árultam el a szüleimet. Mintha nem is tartoztak volna hozzám. Ezt a felismerést láttam az előttem ülő fekete gomb szempárban is. Kíváncsian fordította oldalra a fejét.

- Szívesen segítek! – feleltem fel sem tett kérdésére - Már kicsiként sem tekintettem őket a szüleimnek. Ahhoz túl gonoszak voltak velem. És miután elhagytak, már jogosan nevezhettem magamat árvának. Csupán egyvalaki tud még erről a titokról. De ő jelenleg a gyengélkedőn fekszik.

- Ha Midoriya-ra gondolsz, akkor jelentem már nem tartózkodik ott, hanem ide felé tart. Hiszen neki is el kell mondania, hogy mit látott.

Ebben a pillanatban kopogott az ajtón valószínűleg az említett személy. Megkapta a belépési engedélyt így benyitott. Hát nem mondom felszaladt a szemöldöke a homlokán mikor megpillantott.

- [Név] te mit keresel itt.

- Én is kérdezhetném tőled, ha nem tudnám a választ. Nezu sannal éppen megbeszéltünk valamit... – elfogyott a lendületem, de tudtam, hogy folytatnom kell – Izuku... Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek azt, amit hallani fogsz tőlem!

- Nem ez az első alkalom, amikor ígértet teszek neked. Megígértem azokat is. Ahogyan most is megteszem! Ami ebben a szobában elhangzik, senkinek sem adom tovább! Ígérem!

- Megint láttam őket Izuku... Anyát és Apát. Itt voltak ők is ma. És elmenekültek amikor All Might győzött.

- [Név]-chan... - lépett mellém és ölelt át – Mond, hogy ők nem láttak meg téged!

Szorosan ölelt tudta jól mit jelent nekem megint találkozni az őseimmel. Izuku-t az óta ismerem, amióta az eszemet tudom. Tud rólam mindent. Ő mentett meg többször mikor a szüleim megvertek és elmenekültem otthonról. Meghalhattam volna az egyik árok partján, ha ő nem szed össze és nem látja el a sebeimet. Ő volt a gyógyír a lelki sérülésekre is. Miatta éreztem azt, hogy életben kell maradnom. Hiába mondták otthon, hogy értéktelen selejtes szemét vagyok. Hiába kívánták a halálomat... Be akartam bizonyítani a világnak, hogy képes vagyok az életre. Meg tudom védeni azokat, akiket szeretek. És már nem csak Izu és az anyukája tartozik ez alá a kifejezés alá. Már egyre többen vannak, akik fontosak nekem. Én pedig elég erős voltam eddig, hogy védelmezzem őket. De most, hogy megint láttam őket, úgy érzem, veszélyesen közel vagyok, ahhoz a szakadékhoz, amiből anno Deku húzott ki, miután a tulajdon szüleim taszítottak le bele.

Én is szorosan fogtam magamhoz a páromat. Erőt gyűjtve a közelségéből. És kapaszkodtam belé, hogy ne kelljen megint kihúznia olyan mélyről. Csak ezek után válaszoltam neki.

- Igen láttak... De nem ismertek fel. Inkább csak azt a gyűlöletet láttam anyám szemében, amely a sikertelen küldetésük okaként gyűlt össze benne.

- Biztos vagy benne?

- Igen. Egészen. Szerintem már arra sem emlékeznek, hogy volt anno egy lányuk.

- Legalább ennek tudok örülni. És ezek szerint az igazgatóban is bízol annyira, hogy elmondtad neki a múltadat.

- Igen... hát...

Óvatosan az igazgatója pillantottam. Nezu san bólintott egyet, úgy, mint aki tudja... pontosan tudja, mit akarok Dekunak elmondani.

- Az a helyzet Izuku – fogtam meg a kezét - hogy tulajdonképpen nem úgy jutottam be ide ahogy mondtam...

- Ezt hogy érted?

- én Nezu sannak dolgozok. Egy kém vagyok...

És elkezdtem mesélni, elmondtam neki hogyan találkoztam az igazgatóval azon a délutánon, amikor előjött a képességem telje formája. Mit ajánlott fel nekem. Mi mindent tett meg értem és hogyan segítette az utamat idáig. Nehezen indult meg a nyelvem. De lassan belejöttem. Nem akartam többet titkolózni előtte. Deku végighallgatott. Nem vágott közbe egyszer sem ez megnyugtatott. Amin meglepődtem, hogy nem esett kétségbe. Ez nem az az Izuku, akit én védelmeztem. Aki olyan kis dolgokon is pánikolt gyerekként. Nem. Már ő is, velem együtt felnőtt. Mindkettőnknek ideje volt továbblépni a múltamon és nem titkolózni. Nem is tudnék tovább.

- Izuku... meg tudsz nekem bocsátani annyiért hazudtam?

- Persze előfordul mindenkivel és legalább így mellettem maradtál. Amire szükségem volt. Szükségem van rád [Név].

- Nekem is rád Izuku.

- Most hogy ezt megbeszéltük gondolkozzunk el azon, hogy legyen a következő lépés. – törte meg köztünk a pillanatot az igazgató.

- Mire gondolsz Nezu san?

- Arra hogy mindenképpen biztonságban tudjak titeket, diákokat és hogy ne ismétlődjön meg még egyszer a mai incidens! Rád pedig különösképpen szeretnék figyelni mostantól!- mutatott felém

- Rám? – pislogtam

- Nem tudhatjuk, mit akarhatnak még ezek és te potenciális indok vagy a támadásra! De nem akarom, hogy megszerezzenek [Név]! Fontos vagy nekem! Szinte már a lányom vagy! Midoriya!

- Hai? – vágta vigyázba magát.

- Kötelező megvédened [Név]-et! Világos?

- Igen Nezu igazgató!

Ezen úgy meglepődtem, hogy mire felfogtam mi történt már teljesen más témánál jártunk és megkaptuk a feladatainkat. Megbeszéltük, hogy ezek után mindenképpen meg kell nyugtatnunk a társainkat. Valamint el kell terelnünk a figyelmüket erről a dologról. Fontos még hogy fel kell készíteni őket. Arra hogy a sajtónak nem szabad megtudnia a dolgokat. Csak olyan információkat kaphatnak amennyit a rendőrség is jónak lát. Természetesen mindenbe bementünk, és kijelentettük, hogy segítünk. Innentől kezdve úgy tűnik az igazgatónak két beépített embere van az osztályba.

Miután végeztünk odabent ketten léptünk ki a folyosóra. Egy darabig némán mentünk. Deku néha ránézett a telefonjára. És akkor valami érkezett rá, mert hirtelen torpant meg.

- Mi a baj? - kérdeztem.

- [Név] nekem... most mennem kell. Pedig nem szeretnélek magadra hagyni! Szükséged lehet rám.

- Hova kell menned?

- Sajnos hívat az edzőm sürgős ügy... legalább is azt írta... Én- gondolkodott magyarázaton

Én csak hallgattam, amíg barátom összeszedte magát. Csendben vártam, de talán pont ezt nem kellett volna. Ugyanis a csend alatt gondolkodtam végig, és sajnos összeállt egy olyan kép, amit nem jelentett jót. Annyira zavart, hogy mindenképpen be akartam bizonyítani, hogy hazugság az amit kitaláltam. De végül csak kicsúszott ajkaim közül a felismerés.

- Izu... az edződ az a kicsit ijesztő külsejű szőke hajú férfi... Miért volt most ott az incidensnél? És utána miért volt ott a gyengélkedőn? Miért hasonlít All Might-ra?

Deku elfehéredett, nem tudok megszólalni hosszú perceken keresztül. Majd lassan egy nagyot sóhajtott, megfogta a kezemet és húzni kezdett maga után. Nem szólt semmit, én sem kérdeztem. Láttam rajta, hogy nagyon komoly. Nagyon fontos dolgot akar mutatni nekem. Sokáig mentünk egy olyan részére az iskolának ahol én még nem is jártam. Viszont úgy tűnt Izu nagyon is ismeri a járást.

- Azért hoztalak ide [Név], mert nekem elmondtál két titkodat is. Így éppen ezért én is elmondom neked az én a legnagyobb titkomat. De ígérd meg, ahogy én is megígértem neked, hogy nem adott tovább senkinek.

- Ígérem Midoriya Izuku. Bízhatsz bennem, hisz eddig is megtartottuk egymás titkait.

- Valahogy éreztem, hogy ezt fogom mondani. Ez jólesik. - ezzel félrehúzta az ajtót odabent már ott volt az a személy, akit a mai napon másodszorra látok.

- Midoriya shonen? Miért hoztad ide ezt az ifjú hölgyet?

- Rájött... [Név] chan túl okos és nem is akarok többet titkolózni előtte.

- Vagy úgy... - sóhajtott – Rendben... de biztos vagy benne?

- Teljesen! Ő a legfontosabb személy nekem. Szeretem. Nem akarok titkolózni előtte többé.

Engem is meglepett és el is pirultam attól a szótól, amit kiejtett az imént. És attól, hogy én még mindig nem bírtam neki kimondani. Pedig egyre jobban éreztem, hogy én is szeretem őt.

- Rendben. Hiszek neked. Üljetek le, kérlek! – kínált hellyel minket, amit mindketten elfogadtunk.

Deku az illető mellé ült, míg én velük szembe. Innentől megint egy hosszabb hallgatás állt be közénk. Majd a beesett szemű férfi törte meg a csendet.

- Mond csak [Név] shojo... Mire jöttél rá.

- A-azt hiszem arra... hogy nagyon hasonlítasz az első számú hősre...

- Nos, ez azért van, mert..., én vagyok az.

Fel se fogta az agyam az infót, amit az imént kapott. Eltelt legalább öt perc mire egy épkézláb mondatot össze tudtam rakni a fejembe. Illetve ki bírtam úgy ejteni, hogy ne akadjon bele a nyelvem a szavak megformálásába.

- „Hogyan lehet, hogy tényleg ő az? Erre egyáltalán nem számítottam! De a valamiért nem tudom viccnek tekinteni."

Főleg azért ahogyan a mellette ülő zöldhajú párom ennyire komolyan néz rám. Nem akartam elhinni, hogy All Might ül velem szemben teljes valójában. De mégis minthogyha semmi köze se lett volna hozzá.