Ez a fejezet Akane-chan tiszteletére készült. Mert leszidott amiért elmaradtam a fejezetírásban.... két hónappal... Még egyszer Bocsi érte! Remélem tetszeni fog!

Akane_Kimura

---------------------------------------------------

Todoroki átölet és megkönnyebbülten sóhajtott fel. Majd, mikor leesett neki, hogy mit is tesz, hirtelen elengedett, tett egy lépést hátra, kezeit a magasba emelte. Kerülte a szemkontaktust és el volt pirulva. Az, ahogyan ott állt nagyon aranyos volt, nem tudtam nem mosolyogni még akkor is, ha az előbbi miatt, én is pirossággal küzdöttem.

- Go-gomenne... - mondta halkan és láttam rajta, hogy szeretné folytatni a beszélgetést, csak nem tudja, hogyan tegye meg.

- N-nee~ ... Todoroki... - próbáltam oldani a feszült légkört – Ha jól értettem, nincs programod a délutánra.

Csak bólintott. És lopott felem egy kíváncsi pillantást, ami kicsit bátorítóan hatott rám. Ez meglátszott kívülről is. Ugyanis, amíg ideges vagyok, olyankor össze-vissza kalimpálok a farkincámmal a levegőben és a füleim is hátracsapódnak. Magyarán, nehezen tudom elrejteni az ilyen jellegű megnyilvánulásaimat. De azzal, hogy a pillantása miatt összeszedtem magam, a füleim visszabillentek az alaphelyzetbe.

- Nem ülünk be valahova enni egy ráment? - kérdeztem végül.

De a szervezetem besegített, mert amint kimondtam a kaja nevét, egyből megmordult a hasam jelezve, hogy ő benne van a tervben. Ezen a felemás elvigyorodott és kicsit ki is nevetett. Leengedte kezeit. A hangulat végre feloldódott. Bólogatott egy párat, hogy szívesen csatlakozik hozzám. Kicsit zavarban voltam, de ettől még elindultunk. Az idegességem onnan adódott, hogy még nem csináltam ilyet. Mármint nem hívtam el eddig senkit sem sehova.... Csak Izuku-t, de vele amióta az eszemet tudom, együtt vagyunk. Plusz, ha már a zöldinél járok, úgy volt, hogy a délutánt vele töltöm... De végül is, olyan jót elbeszélgettünk Todoroki –val, hogy ki is ment a fejemből a negatív érzés. Kiderült, hogy a felemáshajú imádja a soba-t. Ez meglepett, én maradtam a jól bevált csípős Tamuki ramen tálnál. Olyan volt a délután, mintha egy régi ismerőssel futottam volna össze, és jó pár év után kibeszélhettük volna a másiknak, hogy mi volt velünk az elmúlt időben. Persze nem ez volt a téma, de a hangulat igen. Szöget is ütött bennem ez az érzés. Nem emlékszem, hogy korábban ismertem volna Todoroki -t. És ő sem viselkedett úgy velem. De akkor is birizgálta a tudatalattimat. Viszont nem akartam szólni róla neki.

Késő délután volt már, mikor különválva hazaindultunk. Én még megcsináltam az aznapi kötelező dolgaimat (edzés, tabulás, fürdés) utána, hullaként dőltem be az ágyba és húztam a fejemre a paplant. Jó nap volt a mai, csak baromi hosszú és annyi minden történt, hogy nekem is össze kellett raknom őket. Végiggondoltam a gyakorlatot. Azt ahogy Izuku-val beszélgettünk ma a gyengélkedőn. A helyzetjelentést Nezu-sannak. Aztán a délutánt a felemással. Sok kérdésem is lett. De nem tudtam mindre választ találni.

- „Jó hős fog belőlem válni? Többen is úgy gondoljak, hogy igen. Hisznek bennem. Nekem is hinnem kéne magamban. És abban, ahogy ők hisznek bennem.... Meg Bakugou is "fenyegetésnek" tekint. Ami azért valahol megtisztelő. Nezu san is büszke rám. Bár kezd, egyre jobban, úgy viselkedni velem, mintha tényleg a bácsikám lenne. De nem zavar. Elkezdtem ragaszkodni hozzá. Talán mert egy apafigura. És én meg évek óta egyedül vagyok. Izuku az egyetlen, aki még nem hagyott el. Vele viszont sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, mint korábban. Mikor történt ez? Nem emlékszem, csak megtörtént. Pont úgy, ahogy minden kezdődött. Ha megpróbálom felidézni a legkorábbi emlékképeimet, azokon Izuku, már rajta van. És ennyi idő elég volt ahhoz, hogy szorosabbra fűződjön barátságnál az, ami köztünk van. Ő biztosan így gondolja. De én? Nem tudom... Fontos nekem a kis brokkoli. ... Majd idővel úgy is kiderül mi lesz a kapcsolatunkból. De nem akarom elveszíteni. Ő az egyetlen, aki itt maradt velem. De erről a témáról sosem beszéltünk. Pedig tudja. Ismeri a múltamat. Talán jobban, is mint én. Mert nekem már kezd elhomályosodni a miért és a hogyan. Sok a kimaradt jelenet. Vajon egyikben ott van a heterokrómiás fiú is? Vajon ő emlékszik rám? Már ha hihetek a megérzésemnek, és tényleg nem most találkoztunk először... Kíváncsi vagyok az elveszett részletekre. Még akkor is ha tudom mennyi szörnyűség közé van temetve."

Gondolataimból a telefonom csengése szakított ki. Kinyúltam a takaró alól és kerestem az eszközt, amikor meglelték az ujjaim én is kibújtattam fejemet a puhaságból. Szememet szúrta kicsit a fénye a képernyőnek. De aztán megláttam, hogy még csak fel 9 van. A faradság miatt sokkal többnek tűnt. És bár nem illik ilyenkor felhívni valakit, a kijelzőn szereplő névre nem tudtam haragudni.

- Szia Izuku - vettem fel kicsit álmos hangon

- Nem akartalak felejteni [Név] gomenne! - vette észre a hangomon.

- Még nem aludtam. Csak sűrű volt ez a nap, de te is biztos így vagy ezzel.

- Igen hasonló... - nevetett

- És egyébként is, nekem kellene bocsánatot kérnem. Úgy volt, hogy együtt töltjük a délutánt.

- Erről akartam beszelni veled. Úgy eltűntél. Aggódtam miattad!

- Ez jól esik tőled! – „És sikerült bűntudatot keltened bennem, amiért Nezu sannál aztán meg Todoroki -val voltam..." - Diákmunka ügyben kellett intéznem pár dolgot... – „Utálok hazudni neki!"

- Még mindig vállalsz részmunkát?

- Nem már nem. Éppen ezt kellett a foglalkoztatóimmal lebeszélnem.

- Ja értem... - megnyugodott, de meg beszélgetne velem, csak nem tudja folytatni.

- Nee Izuku...

- Igen?

- Kárpótolhatlak azzal, hogy holnap elmegyünk együtt valahova? – „Na, ez most iszonyúan randirahívás feelinggel volt megpakolva...."

Amíg vártam a válaszára éreztem, hogy elpirulok. Idegesen csapkodtam farkincámat, füleim a hajamra simulva lapultak el...

- P-persze! Miért is ne? H-hova szeretnél menni?

- Nem tudom. Hirtelen ötlet volt.... Holnap a suliban megbeszéljük. Oké?

- Rendben - vágta rá szinte egyből

- Nagyon fellelkesültél. - nevettem

- Csak mert már olyan régen voltunk ilyen kettes programon.

És ebben igaza volt. Amióta a képességem előjött nem voltunk sehol, főleg nem ketten... Ennek pedig már több hónapja. Előtte minden délutánt együtt töltöttük. Így már nekem is hiányoztak azok a napok.

- Akkor meg inkább újra szokást kell csinálnunk belőle

- Benne vagyok! – mondta kellemesen felsóhajtva – „Ő is erre gondolt."

- De, most már te is menj aludni és pihentesd a karodat!

- Köszönöm, hogy aggódsz értem! Szép álmokat!

- Neked is jó éjszakát!

Letettük a telefont. Én pedig mosolyogva és nyugodt lelkiismerettel, vártam a holnapot és bújtam vissza a takaróm alá, ahol hamar el is nyomott az álom.

Reggel, mikor kileptem az ajtón Izuku ott állt a kapuban.

- Jó reggelt! - kiáltotta jókedvűen.

- Szia! Hogy van a karod? - leptem mellé

- Sokkal jobban. De azért remélem, egy darabig nem kell megint összemérnem az erőmet Kacchannal...

- Ezt én is. Tegnap rettenetes hangulatban volt miután nyertél. Most nem ajánlanám senkinek sem, hogy kerüljön az útjába... - gondolkodtam hangosan

- Van már ötleted a délutánra?

- Reggeli közben tálaltam valamit. De még nem olvastam végig a cikket. Ha megvagyok vele és továbbra is érdekesnek ígérkezik, akkor elmondom, de addig legyen meglepetés

- Kíváncsi vagyok...

- Elhiszem. De ez most egy fontos alkalom. Ide illő programot akarok tálalni.

- Miért fontos?

- Meg kell ünnepelnünk, hogy így alakultak a dolgok.

- Igaz. Annyi minden történt. Időnk sem volt arra, hogy ilyenen gondolkozzunk.

- Ugye? – helyeseltem - Szóval ennek a mainak nagyon jónak kell lennie

Ezen mindketten jót mosolyogtunk. Aztán a beszélgetés más vizekre evezett. Miután beértünk a terembe már volt társaság is hozzá. Mert Iida es Ochako chan is csatlakozott hozzánk. De nekik nem szóltunk a délutánról. Ennek az oka az volt, hogy csak ketten akartunk menni. És ha kiderül, akkor két lehetőség van. Az egyik, hogy ők is velünk jönnének. A másik és egyben ez a rosszabbik is. Elindulna a pletyka arról, hogy mi járunk. Ezen következmények miatt nem említettük meg inkább nekik.

A nap folyamán elolvastam a cikket, amit találtam. És nagyon megtetszett. A helyi akváriumba új jövevények érkeztek. Valami különlegesség. És emiatt nagy feneket kerítettek csomó rendezvénnyel, előadással, meg kedvezménnyel, hogy elég nagy híre legyen az újoncoknak. Ez tökéletes programnak ígérkezik egy randira.

.

.

.

...

.

.

.

- "VÁÁÁÁÁÁ~ Miket beszelek? Az előbb komolyan azt mondtam, hogy randi? Nem! Nem! Nem! Én nem randizok Izuku-val! Ez nem az! ...de... ettől... még.... elmehetnénk..... ide........együtt..........." fejemet rázva próbáltam visszafogni arcom színét, nem sok sikerrel.

Teljesen elpirult a fejem. Füleim lekonyultak farkincám lógott és a combom köré tekeredett. Kínosan éreztem magamat. És sajnos az osztályom nem lett abban a pillanatban vak. Ochako volt az első, aki megszólított érte.

- [Név] chan jól vagy? Nagyon vörös az arcod! Beteg vagy?

- J-jól vagyok...

- Ez nem volt meggyőző... - tette Izuku a homlokomra a kezét - Nincs lázad, de szerintem menjünk el Recoveri Girl-hez

- Deku kun odakíséred? Nekem el kell hozni egy csomó dobozt Kaminari kunnal.

- Rendben. Gyere [Név]

- Mondom, hogy nincs semmi bajom. Jól vagyok... - próbálkoztam még

- Lehet, de menjünk biztosra

Megfogta a csuklómat és kivezetett a teremből. A gyengélkedő felé haladtunk a feltűnően kihalt folyósokon. Bár ezt be lehetett tudni annak, hogy már volt jelzőcsengetés. Már csak két saroknyira voltunk a betegszobától, mikor megálltam. Ezzel Dekut is maradásra bírtam.

- Mi a baj név? – fordult hátra.

- Nincs semmi bajom Izuku.... Azért volt vörös az arcom, mert elképzeltem valami olyat, amit... nem kellett volna.

- M-micsodát? - dadogta idegességében, de a kíváncsisága győzött, ezért tette fel a kérdést.

- Megtaláltam hova megyünk délután. - vágtam ki magam

- Hová?

Gyorsan előkaptam a telefonomat és feloldottam odanyújtottam neki. Ő elvette így mellé álltam, hogy tudjam mutatni. Közben a vállához simultam, úgy mutattam a képernyőre

- Az akváriumba?

- Igen. Nézd most egy csomó érdekesség is van. Meg kedvezmény a pároknak

Ahogy kimondtam megbántam. Én elvörösödtem abban a minutumban, hogy kiejtettem a szót az ajkaimon. Izuku is lefagyott. A kifejezés eljutott az agyáig, csak még fel kellett dolgoznia. Pislogott egy párat, majd nagyon meglepő dolgot tett. Azt hittem, hogy majd felkiált, hogy „Hoeeee?" De ehelyett lassan és kicsit szakadozott mozgással zsebre tette a telefonomat. Majd felém fordult és a vállaimat megfogva nekidöntött a folyosó falának.

- I-izuku? - estem pánikba

- Ne üss meg! - hunyta be szemeit

Kikerekedtek a [szín] íriszeim. Mikor legutóbb ezt mondta kiszívta a nyakamat. Most pedig...

.

.

.

Megcsókolt!

.

.

.

Ledöbbentem. Nem tudtam megmozdulni annyira lesokkolt, hogy ajkait az enyémekre nyomta. Melegség fogott el. A szívem, majd kiugrott a helyéről. Olyan érzés kerített a hatalmába, aminek korábban még nem voltam a részese. Nem tudtam mit csinálni. Csak élveztem a hosszúra nyúlt pillanatot és az édes ízt, ami a csók miatt keletkezett ajkaink között.