Egy kis extra rész.:)

~ • ~ • ~ • ~ • ~

Michael sosem gondolta volna, hogy így ér véget az egész. 

Sokszor eljátszott már azzal a gondolattal, hogy hogyan alakul majd a búcsújuk az Ember lányával, most mégis hiányérzete támadt. Nem így képzelte el ezt az egészet, még csak nem is így kellett volna történnie.

Ahogy maguk mögött hagyták El Paso-t, újra és újra felidézte magában Georgina arcát, ahogy elváltak egymástól. Az ugyan sértette a büszkeségét, hogy nem tört ki könnyekben a lány és könyörgött neki zokogva, hogy ne hagyja el, de legbelül sejtette, hogy így lesz, hiszen emberhez képest erős volt. Ő pedig... ő pedig az utolsó közös pillanatukban olyan gyenge volt akár egy ember. Fel nem bírta fogni épp ésszel, hogy hogy csúszhatott ki az a száján, hogy tartson velük a lány, aztán kezdett el amellett érvelni, hogy Georgina helye ott van mellette és érte megéri vállalni a kockázatot, ráadásul mindezt a csapata előtt. Ostoba volt, meggondolatlan és nem látott tisztán attól a pillanattól kezdve, hogy egy napon pár héttel korábban alkonyatkor meghallotta, hogy valaki mögé lopózik a tetőn és nem tett ez ellen semmit. 

Attól a naptól kezdve pedig csak sorra halmozta a hibákat és közelebb jutott ahhoz, hogy örökre kitagadják a testvérei. Egy idő után ugyan elégedettséggel töltötte el az a tudat, hogy amíg ennyit időzik egy ember közelében az bűnös dolog, őt pedig már nem érdeklik többé a szabályok, majd rájött, hogy nem csak emiatt kedveli, ha ott van a közelében. Bosszantotta, megvetette és egyszerre csodálta is, ehhez foghatót pedig korábban még nem érzett és soha nem is akarta újra érezni. 

Hiszen hányszor ellökte magától a lányt, ő mégsem lépett le! Borzalmasan bánta azt a napot, amikor Georgina képes volt levetni magát egy szikláról, csak hogy igazolja a feltevését, ő pedig a tette következményeivel nem számolva ugrott utána és ölelte magához úgy, mintha soha nem szerette volna újra elengedni. Pedig azokban a másodpercekben hatalmas döntést kellett meghoznia. Hagyhatta volna az egészet, az lett volna talán a legegyszerűbb megoldás. Elfordulni és vissza sem nézni, mégis képtelen volt rá, pont úgy, ahogy elhagyni sem tudta, amikor egy csapat ember magával rángatta a hevenyészett táborukba. Képtelen volt távol tartani magát tőle, ez pedig hatalmas hiba volt.

Valamennyire ugyan rendbe hozta a dolgokat azzal, hogy közölte vele, csupán az emberi test gyarló vágyai vezényelték abban - finoman megfogalmazva -, hogy közelebb kerültek egymáshoz, mégis látva a lány arcát tudta, hogy hatalmas hibát vétett. Az pedig, hogy utána mennyire utálta magát érte, azt bizonyította, hogy elkésett azzal, hogy ellökje őt magától. Mindketten sérülni fognak, de akkor úgy határozott megéri vállalni ezt az árat, ha utána mindketten szabadon távozhatnak. 

Neki pedig ott volt Basil. A testvéreként tekintett rá, olyan volt a hirtelen felbukkanása, mint valami csoda, ő pedig balga módon bele se gondolt abba, hogy csodák márpedig nem léteznek. Csak örült, hogy a régi harcostársa ott van mellette, nem ítéli el a tetteiért és még mindig a parancsnokaként tekint rá. Újra volt értelme annak, hogy az volt, aki. Hadvezér volt, nem egy szökevény, akinek mások segítségére volt szüksége az életben maradáshoz. 

Még mindig látta maga előtt, hogy az alig pár óráig tartó felderítése után, mi történt, amikor visszatért a sziklához. Elég ideje volt, hogy jól átgondolja a történteket, ráadásul nem kellett közben a szeme sarkából az ember lányát is figyelnie, így helyes döntést tudott volna hozni. Esze ágában sem volt visszatérni a Fészekbe, de azzal, hogy még egyszer utoljára ellökte magától a lányt, meghozott egy döntést. Majd, amikor visszatért, Georgina nem volt ott.

- Hol van? - szállt le a sziklaszirten és nézett körbe, hátha becsapta a saját szeme, de nem tévedett.

A lány és a cucca is eltűnt, egyedül Basil várt rá. Az arca valahogy furcsán nyugodtnak tűnt, de ezzel nem foglalkozott, ha képes lett volna ott és akkor átlátni rajta, talán minden máshogy alakul. De újfent megtévesztették.

- Elment.

- Miért?

- Azt mondta, ez már nem az ő útja és így lesz a legjobb. Fájó szívvel, de egyet kellett vele értenem, testvér. Bárhová is megyünk, ő nem tarthat velünk. Ő is tudta ezt.

Olyan éktelen harag költözött akkor belé, amihez foghatót még nem érzett hosszú élete során. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy az ember lánya, az útitársa, a szövetségese képes volt szó nélkül lelépni és itt hagyni őt. Törni-zúzni támadt kedve Georgina hálátlansága is pimaszsága miatt. 

- Tudod, elég bunkó voltál vele - folytatta Basil, amikor látta, hogy a parancsnoka csak ökölbe szorított kézzel mered maga elé pislogás nélkül és megjelenik két piros folt az arcán a harag jelenként. - Nagyon megbántottad.

Michael nem szólt semmit, csak vett egy nagy levegőt, aztán miközben azt kifújta, igyekezett valahogy lenyugodni. Még mindig piszok mérges volt, de igaza volt a barátjának, a szíve mélyén meg tudta érteni, hogy miért ment el akkor a lány, amikor ő mesze járt. Talán még útólérhetné, ha most azonnal felszállna és végigpásztázná a vidéket, de tudta, hogy nem fog így tenni. Az ember azt választotta, hogy nem köszön el tőle, azok után amiken együtt átestek, nem fogja hát követni, mint valamilyen szánalmas kisállat. Részéről lezártnak tekintette az ügyet.

- Nem számít.

- Merre induljunk tovább? Már elmondtam mindent, hogy miért lenne jó visszatérnünk, de ha nem tudlak meggyőzni, akkor...

- Meggyőztél - mormogta halkan. Így már semmi akadálya nem volt, hogy visszamenjen a társaihoz. Egyenesen gyűlölte a gondolatot, mégis azzal, hogy Georgina elhagyta, arra ösztönözte, hogy vegye a kezébe a saját életét. Elárulták, ármányt szőttek ellene és éppen a legnagyobb riválisa készült a helyére lépni. Kész lett volna vele itt helyben megküzdeni, mégis, amikor Basilra nézett, határozta csak el, hogy nem ellenkezik tovább. Addig, amíg vannak hozzá hűséges angyalok, nem hagyhatja el őket. - Irány Kalifornia.

Több napba is beletelt, mire rájött, hogy átvágták, de addigra már késő volt. A nap utolsó sugarai is alábukni készültek a horizonton, miközben ők a festői látványban gyönyörködtek, napokkal azután, hogy magukra maradtak. Út közben nem sokat beszéltek, a halandó hiánya miatt érzett űr kettőjükre telepedett és Basil bármennyire igyekezett, nem tudta a lányt pótolni. Egy idő után feladta és ő is némaságba burkolózott, Michaelt pedig egyre inkább kezdte el zavarni az a gondolat, hogy Georgina korábban kerek perec a szemébe mondta, ha baja volt vele, nem zárkózott be. Messze állt attól, hogy bármire vagy bárkire is gyanakodjon, pusztán ott motoszkált a fejében ez a gondolat és sehogy sem hagyta nyugodni. 

- Vajon miért nem köszönt el? - tűnődött el hangosan. 

Basil megmerevedett mellette, de nem vette le a szemét a nap utolsó narancssárga sugarairól, amik arany ragyogással burkolták be sápadt arcát.

- Így könnyebb lehetett.

- Kinek?

- Mindkettőtöknek. 

- Nem értem, hogy miért volt könnyebb így.

- Talán, mert... - kezdett bele Bociszem, aztán hagyta félbe a mondatot, ami percekig csak kettőjük között lebegett, mielőtt folytatta. - Mert félt tőled.

Michael erre már felkapta a fejét. - Ezt hogy érted?

Basil csak lazán megvonta a vállát, mogyoróbarna szeme azonban lázasan csillogott.

- Elvégre ő mégiscsak egy ember, két külön fajhoz tartoztok. Sokkal alacsonyabb rendű teremtmény, mint mi, ezt ő is tudja. Te pedig egy harcos vagy. Vezető és nagy eséllyel Hírvivő is. Nem lehetett könnyű dolga melletted.

- Igazad lehet - vizsgálta feltűnés nélkül a mellette ülő társát Michael, miközben úgy helyezkedett, hogy bármelyik pillanatban képes legyen előrántani a kardját.

Talán paranoiás volt és megsértette azzal a barátját, hogy kezdett kételkedni benne, de egyre biztosabb lett abban, hogy nem mond igazat. Sok mindent nem tudott az Ember lányáról, de abban az egy dologban határozottan biztos volt, hogy sosem félt tőle. Attól a perctől kezdve, hogy képes volt mellé ülni aznap a tetőn és megszólítani, addig, hogy átkarolta és úgy csókolta, mintha az lenne élete utolsó cselekedete, Georgina még csak a legkisebb jelét sem adta annak, hogy félne tőle. Pedig hányszor megpróbálta a tudtára adni, hogy mennyire veszélyes is ő, Michael az arkangyal. Tarthatott tőle a lány, de nem úgy, ahogy azt Basil lefestette.

- Csak egy dolgot nem értek.

- Mit?

- Hogy te, miért félsz tőlem? - rántotta el villámgyorsan a kardját, ugrott fel és szegezte a másik angyal torkának anélkül, hogy az moccanni tudott volna. 

- Nem félek - kerekedett el Basil szeme és kezdte el szaporán levegő után kapkodni, ahogy a hűvös penge a nyakának nyomódott. Esélye sem volt a saját kardjáért nyúlni, ha megpróbálná már azelőtt halott lenne, hogy a kezébe vehetné azt. Kiváló harcos volt, de Michael jobb. Talán egyenesen a legjobb.  

- Pedig kellene - sziszegte Michael. Ebben a pillanatban vált biztossá, hogy őt bizony szépen átverték. Basil valami miatt ellene fordult és ki tudja mit tett az ember lányával, abban a pár órában, amíg ő távol volt. Borzalmas képek ugrottak a szeme elé arról, hogy mi történhetett a tudta nélkül és öntötte el ezzel egy időben vörös köd az elméjét. - Sosem hagytad el Urielt, igaz? Ez az egész a terv része volt. 

Basil hosszú ideig várt a válasszal, végül aprót biccentett. Nem volt mit tenni, Michael már mindent tudott, amit tudnia kellett. Csodálkozott, hogy ennyi időbe telt a hajdani parancsnokának fényt deríteni az ügyre, ami a napnál is világosabb volt. Szerette is tisztelte az exvezetőjét, de elege volt már abból, hogy folyamatosan parancsokat kövessen. Régóta érlelődött már benne az a gondolat, hogy kiszáll az egészből és visszavonul, esetleg másnál próbál szerencsét. A bökkenő az volt, hogy az ő világukban nincsen olyan, hogy kiszállás.

- Mit tettél Georginával? - nyomta mérgében még jobban a penge élét Basil nyakához Michael, már annyira, hogy egy csepp bíborvörös vér kibuggyant a kard vége mentén. 

- Magad miatt kellene aggódnod - nézett fel rá Basil hűvösen, aztán húzta elégedett félmosolyra a száját, amikor meghallotta őket. Napok óta Uriel második csapatára várt, a lehető legjobbkor jöttek. 

Michael hiába gyógyult gyorsan, még mindig érezte, hogy azokat a sérüléseket, amiket az áruló angyaloktól szerzett, mégis bármit csináltak vele, az semmi nem volt ahhoz képest, mint amit akkor érzett, ha eszébe jutott az Ember lánya. Basil nem ejtett több szót róla, ő pedig nem kérdezett rá újra, nehogy akaratlanul is felhívja az angyalok figyelmét a különleges lányra.

Majd néhány órával korábban, amikor a fogságban meghallotta a puha emberi lépteket, egyből tudta, hogy kihez tartoznak. Ezer közül is felismerte volna a lépteit, volt  Még csak nem is próbálta álcázni magát a lány, úgy közeledett a ház felé, hogy Uriel mindegyik embere számára nyilvánvalóvá vált, ellenség közeledik. Aztán a másik oldal felől is megindult feléjük valami és Michael akkor már tudta, hogy nem viszik Uriel elé. Valami megmagyarázhatatlan dolog folytán ugyanis Georgina összeszedett két ismeretlent, akikkel valahogy megtalálták és megrohamozni készültek az elhagyatott parasztházat. 

Kis híján hagyta, hogy az érzelmei kiüljenek az arcára, amikor meghallotta, hogy odakint lángra lobban a növényzet és összecsapódik két angyalkard. Ez csakis azt jelenthette, hogy az Ember lányának sikerült valahogy összeszednie két másik angyalt és a hangokból ítélve már pontosan tudta, hogy melyik két angyalt. Nem kellett sokat várnia arra, hogy fény derüljön az egész turpisságra, mert nem sokkal később Georgina egyenesen az orruk elé pottyant a beszakadt tetőn keresztül. Michael sosem látta még olyan szépnek a horzsolások és kosz ellenére, ahogy ott ült, egy gerendával a lábán és gyilkos tekintettel méricskélte Basilt, miközben a kabátja ujjában valamit rejtegetett. 

A viszontlátás valósággal arcul csapta, úgy érezte, mintha most látná először a lányt. Úgy viselkedett akár egy harcos amazon és amikor újra a karjába vonta, a világ megint helyreállt. Nem hitte, hogy érezhet valaha újra akkora örömöt, mint abban a pillanatban, amikor magához szorította és a száját az övére nyomta. Bármit is gondolt róla Georgina, a cselekedetei magukért beszéltek, Michael keble dagadt a büszkeségtől, hogy valaki ekkora ragaszkodással és rajongással néz rá.

A kénytelen elválás után újult erővel vetette bele magát a harcba, abban a tudatban, hogy van valaki, akihez érdemes visszatérnie. Nem hitte egészen addig mennyire hiányoztak neki a harcostársai, amíg újra nem találkozott Nathaniel-lel és Bronn-nal, miközben együttes erővel elbántak két idegen és vérszomjas tárukkal. Úgy harcoltak egymás oldalán, mint a régi szép időkben, szinte hallották egymás gondolatait és egyszerre mozdultak, mintha csak tegnap váltak volna el. Michael akkor már tudta, hogy bármi is történt vagy éppen történhetne közte és Georgina között, az ő helye a társaival van.

Most pedig újra mellettük volt, mégis úgy érezte, hogy kétfelé húzza a szíve. Nathaniel, a legrégebbi és leghűségesebb barátja és fivére, Bronn, akivel egy harcot sem hagytak ki és gyakran egymással versenyeztek, hogy ki végez több ellenfelükkel. Zeke, a legjobb harcosa, akivel gyakran összekapott, de kölcsönösen tisztelték egymást, Lance, aki a legfiatalabb volt a seregében és úgy nézett fel rá, mint az apjára. Végezetül a gyönyörűséges, de halálos Neriah, aki sokszor hasznára volt azzal a képességével, hogy ki tudta szűrni, ha hazudtak neki és akivel egykor talán több volt közöttük, mint barátság, de ez már a múlté volt. Az oldalukon repülve elhatározta, hogy ezúttal eleget tesz vezetői képességeinek és nem hagyja őket cserben. 

Az a valami pedig, ami közte és Georgina között szövődött attól kezdve, hogy egyik éjszaka - amikor az esőzések miatt a vadőrházban voltak kénytelenek rostokolni -, a karjában vitte fel a szobájába és takargatta be, a múlté volt. Akkor látta meg először, hogy milyen gyönyörű és ártatlan is tud lenni egy emberi lény, ezt pedig tudta, hogy sosem felejti el. Mert tehettek akármit az emberek, Georgina meggyőzte róla, hogy egyenrangúak velük, nem azt érdemelték, ami történt. 

~ • ~ • ~ • ~ • ~

 VÉGE AZ ELSŐ KÖNYVNEK