Az éjszaka egyre sötétebb és hűvösebb lett, a nap már teljesen lebukott a látóhatár alatt. Dideregve húztam össze magamon a kabátom a sziklafalnak lapulva és ültem le a tövében. Az idő már rég elveszette a jelentőségét ebben a világban, mégis aggódni kezdtem, amikor már vagy két órája eltűnt az angyal.

Újra és újra végigvettem magamban a lehetőségeket, hogy mi történhetett vele, de egyik forgatókönyvem sem ért véget Happy End-del. Hogyan is érhetett volna, ha ott voltak az angyalok, akik közül jobb esetben csak ketten estek neki és az egyikük akkora mint egy valóságos óriás, a másik oldalon pedig vagy egy tucat állig felfegyverzett ember, akik angyalvért akarnak látni. Vagyis nem indult valami szép esélyekkel az angyalom, még ha akkora harcos is volt, aminek vallotta magát.

Összerezzentem, amikor közvetlenül felettem megroppant egy gally és felhuhogott egy bagoly. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, nem bírtam tovább tétlenül ülni a sziklapárkányon a vaksötétben. Felpattantam és a balesetveszélyesnek kinéző keskeny szerpentin úton indultam el fölfelé, ami pár méterrel arrébb kezdődött. Egyedül a hold és a csillagok adtak némi fényt, amitől nem ez a kis éjszakai hegymászás volt a legbiztonságosabb ötletem.

Nem ember vájta ki az utat, ahhoz túl szűk és meredek volt, sokkal inkább egy sziklaomlás következménye lehetett, ami nem hatott rám megnyugtatóan. Az első pár métert meg egyenes háttal tettem meg, de minél feljebb értem, annál lejebb görnyedtem, a végén már négykézláb haladtam. Nem volt valami kellemes élmény az éles kövekben megkapaszkodni és attól rettegni folyamatosan, hogy a következő szikla magadja magát a súlyom alatt és lezuhanok, esetleg megcsúszik a kezem, ami ugyanezzel az eredménnyel járna.

Óráknak tűnt mire felértem a hegyoldal következő párkányára, ami szélesebb és hosszabb is volt, mint ahol az angyal kitett, de még messze voltam a csúcstól. A levegőt szaporán kapkodva rogytam le a fal tövében és pásztáztam a távolban a rengeteget, hátha meglátok az égen egy magányos angyalt, aki erre tart.

- Hol késlekedsz már? - motyogtam halkan miközben kifújtam magam. Folytatnom kellett az utamat felfelé, de már annyira besötétedett, hogy lassan az utat is alig láttam, a stabilnak látszó kövekről nem is beszélve ezért fontolóra kellett vennem, hogy ezen a párkányon töltöm az éjszakát és csak hajnalban indulok el újra, ha addig nem érkezne vissza az angyal. Nem várhattam örökre rá itt a vadonban, hiszen korábban kész tervem volt arra, hogy melyik városba látogatok el. Most azonban teljesen tanácstalan voltam és nem azért mert nem tudtam volna visszatalálni a civilizációba, hanem mert úgy éreztem nekem az angyalhoz kell vissszatalálnom. Mellette volt a helyem, annak ellenére, hogy mi volt a helyes és bölcs döntés ebben a helyzetben.

Aztán pár apró kavics és törmelék potyogott rám hirtelen, mire nagyot ugrottam ijedtemben és a fentről érkező betolakodó irányába fordultam. Nem hittem a szememnek elsőre, annyira hihetetlennek tűnt a látvány. Michael és a barna szemű társa szállt le fentről mellém olyan hangtalanul, hogy észre sem vettem őket. Azt azonban ki tudtam venni, hogy mindketten csurom véresek és sebek borítják a testüket, de mind csupán felszíni sérülés. A kardjuk az oldalukon lógott, úgy tűnt használták őket.

- Én nem késtem - ért földet előbb a bronz és arany tollakkal rendelkező angyal, amiknek a csillogása beleveszett az éjszakába. - Te érkeztél korán. Ráadásul - nézett körbe - nem itt hagytalak.

- Miért maradtam volna egy helyben? - Tettem csípőre a kezem.

- Mert megkértelek rá? - utánozta ő is a mozdulatomat.

Idegesen felnevettem és megcsóváltam a fejem. Ha a stílusa a régi volt, akkor nem eshetett semmi baja. A mellette álló barátja is ezt bizonyította, ugyanis érdeklődve méregetett. Ő volt az aki korábban megmentett minket és aki elvileg Michael régi barátja volt, azonban ettől valahogy nem nyugodtam meg. Elvégre hiába nézett úgy ki mint egy gyámolatlan kölyök kutya, mégiscsak egy gyilkos angyal volt, aki hidegvérrel rontott az emberiségnek egy karddal a kezében a barátja oldalán. Ezt a tényt hiába próbáltam elfelejteni, nem tehettem.

- Rendben van, angyalom - néztem rá szúrós szemmel. - Be sem mutatod az új barátodat? - Úgy döntöttem egy időre megpróbálok elfeledkezni a veszélyekről és élvezem, hogy visszatért hozzám az angyal, amikor már azt hittem, hogy sosem látjuk egymást.

Michael az égre emelte a tekintetét, azt üzenve, hogy ennél idegesítőbb már nem is lehetek. Tévedett. Tudtam én még ennél jobban is az idegeire menni, csupán pár perc kellett hozzá. - Basil - mutatott a másik angyalra - bemutatom Georgina-t. Ember lánya - fordult felém - ő itt Basil.

Összeszűkült szemmel néztem rá. Nem sokszor mondta ki az igazi nevem, de hogy ilyen ódivatú jelzővel mutasson be, az már sok volt. Úgy döntöttem, hogy majd később számolok ezért le csak vele, előtte valami sokkal fontosabb dolgom volt.

- Basil? - vigyorodtam el, amikor kezet ráztam az értetlen angyallal, akinek látszólag fogalma sem volt arról, hogy mit akarok a kezével. - Mondd, hogy nem Hallward a vezetékneved - kuncogtam fel. Nem bírtam ki, hogy ne tegyem fel ezt a kérdést.

A barna szemű angyal értetlenül pislogott rám. - Nincs vezetéknevem.

Ettől még hangosabban folytattam a kacagást, a térdemre kellett támaszkodnom, hogy ne essek össze a két angyal arca láttán. Basil összébb húzta magát és próbálta leplezni, hogy mennyire nem érti a jókedvem okát, Michael a szokásos lenéző arckifejezéssel nézett rám, amit akkor vetett be, ha túl emberiem viselkedtem. Kezdett értelmet nyerni az a teóriám, hogy néha elfelejtette, hogy én egy másik fajhoz tartozom, aztán amikor ezt újra felfedezte haragos volt saját magára, hogy ez kiment a fejéből és rám is, amiért az voltam aki. Illetve ami.

Végül nehezen összeszedtem magam és igyekeztem komolyan arcot vágni, amikor újra megszólaltam. - Az hogy lehet? És ha összekevernek egy másik Basillal?

- Nincs más Basil rajtam kívül - mért végig a nagy barna szemével kétkedve, úgy nézett ki, mint aki arra vár, hogy újra nevetésben török ki. - A teremtésem pillanatától kezdve én vagyok az első és egyben utolsó angyal akit Basilnak hívnak - húzta ki büszkén magát.

Megvontam a vállam. - Rendben van, legyen neked igazad. Viszont a Michael gyakori név. Tuti van egy rakás névrokonod - fordultam a másik angyal felé, aki eddig szótlanul figyelte a párbeszédünk.

- Nem igaz.

- És ha igen?

Michael megforgatta a szemét és fontosokodva fonta össze a kezét a mellkasa előtt. - Nincs más rajtam kívül ilyen névvel. Belőlem csak egyetlen egy van a világon.

- Hát persze - mormogtam. - Mert ha ketten lennétek valószínűleg az univerzum felrobbanna vagy kitaszítana magából, mert még ő sem bírna elviseli büszkeséget és megvetést mindenki más irányába - tettem hozzá halkan.

Bociszem halkan felnevetett, Michael csak lemondóan megcsóválta a fejét és arrébb lépett, ezért újra a barátjához hajoltam. - Ha le akarnád festeni a Mennyei Seregek Parancsnokát, miután felvette a Dorian nevet, azonnal hagyd el az országot - suttogtam lelkesen. Dorian Gray személyisége ugyanis elég sok hasonlóságot mutatott a bronz és arany tollal ékesített angyallal. Kivéve azt, hogy a lelkén hagyott foltok egy róla keszült festményen bukkantak fel, ezért a teste nem öregedett. Jobban belegondolva azonban ez még igaz is lehetett, hiszen nem erősítette meg egy korábbi kérdésem, miszerint öreg angyalok is élnek a világukban. Így Michael-ről simán mintázhatták a kezdetben olyan ártatlan és szép Mr Gray alakját.

- Nem tudlak követni - kerekedett el nagy barna szeme őszintén.

- Szokj hozzá - kotyogott közbe Michael pimaszul. - Az előtted álló ember lánya szeret össze-vissza locsogni.

Le se vettem a szemem az új csapattagról, úgy válaszoltam a réginek. - Mr Gray pedig néha túlságosan is fent hordja az orrát.

- Hogy? - nézett továbbra is értetlenül rám Basil. Olyan volt akár egy kis kölyökkutya, aki még nem találta meg a helyét a nagyvilágban.

- Ez csak egy kifejezés - legyintettem. - Sokat kell még tanulnod - vigyorodtam el ördögien, aztán folytattam. - Ifjú padawanom.

A mai napon úgy tűnt nem fogok kifogyni a könyves és filmes utalásokból, rég éreztem magam ilyen gondtalannak és viccelődtem ennyit. Az új angyal nem csak Michaelre, hanem rám is jó hatással volt, újra az a lány voltam, aki egykor gondtalanul élte az életét és csak úgy falta a könyveket és filmeket. Újra rátaláltam az igazi Georginára, mégha csupán egy kis időre és két harcos angyal kellett is hozzá.

Ezek után Michael egyszerűen átnézett rajtam és a társával elvonult a sziklapárkány ellentétes oldalára halkan megvitatni valamit, anélkül hogy én tudomást szerezzek róla, miközben jobban felmértem az éjszakai szállásunkat, ami lehetett volna rosszabb is. Nem volt szembetűnő helyen és még egy kis hasadék része is volt a falban, ami ugyan nem volt egy igazi barlang, de a szél és a hideg ellen be lehetett oda húzódni, ha úgy hozta a helyzet. Aztán megakadt a szemem egy a földön lévő kupacon, ami eddig fel sem tűnt, annyira lekötötték a figyelmem az angyalok. A hátizsákom volt az és még pár kapkodva összeszedett holmi, amit ezek szerint ők cipeltek el idáig a csata után. Nem állt szándékomban hálát adni ezért nekik, helyette gyorsan kipakoltam a zsákokat és felmértem a készleteinket. Nem volt túl rózsás a helyzet, de kifejezetten rossz sem.

Azonban nem hagyott nyugodni, hogy mit sutyorognak kettesben, ezért észrevétlennek szánt mozdulatokkal lassan közelebb és közelebb araszoltam hozzájuk úgy, mintha nem őket figyelném. Halkak voltak, de az éjszaka csendes volt, így pár szó kivételével mindent hallottam.

- Ez volt a terved? - kérdezte értetlenül Basil, amikor hallótávolságba értem.

Michael megrázta a fejét. - Eredetileg. Azonban a dolgok megváltoztak - sóhajtott fel. Sosem láttam még ennyire elkeseredettnek, előttem félt kimutatni az érzéseit, a barátja előtt azonban nem. Ő benne volt a bizalmi körében, én pedig hiába töltöttem vele el pár kellemes napot, mentette meg többször is az életem és csókolt meg, csupán egy idegesítő ember voltam. Nem valami régi angyal harcos pajti.

A barátja erre felém pillantott, mire lehajtottam a fejem és úgy tettem, mintha nagyon lekötné a figyelmem a vázlatfüzetem, amire az egyik táskában bukkantam rá. Ezek szerint tényleg megtartotta, de csak azért, hogy utána visszaadja nekem. Szép kis búcsú ajándék volt akkor.

Amikor Bociszem meggyőzött róla, hogy nem figyelek folytatta csak. - Nem az ember lánya miatt változtak meg a te nagy terveid?

- Ne légy nevetséges - torkolta le a társa. - Ehhez neki semmi köze. Az aggaszt, amit elmondtál.

- Rafael tud magára vigyázni.

- Egyedül van ki tudja hol, amíg Uriel learatja a babérokat. Nem tetszik ez nekem.

- Maradtak hozzád és Rafihoz hűséges angyalok. Uriel meg az egyik híres koktélpartyjával sem tudta magához csábítani az Őrzőket.

- Már, aki még hűséges közülük.

- Mindannyian felesküdtünk neked! - kapta fel a fejét Basil. - Egyik testvérünk sem merne elárulni. Ilyet még csak nem is gondolhatsz!

Michael arcán megvetés tükröződött. - Márpedig Uriel emberei mellett, az egyik esküszegő testvérem tört az életemre - sziszegte indulatosan. - Nem mehetek vissza így.

- Ezért inkább egy emberrel rejtőzködsz.

- Őt hagyd ki ebből!

- Az előbb, mintha nem lett volna fontos - emelte fel a hangját Basil diadalmasan.

- Semmi közöd hozzá. A felettesedként pedig megtiltom, hogy újra szóbahozd ezt a témát! - csattant fel a másik angyal.

- Azzal, hogy eltűntél, lemondtál a rangodról és az azzal járó kiváltságokról - folytatta csacsogva Bociszem. - Új parancsnokunk is lett.

Michael szeme elkerekedett és szóhoz sem jutott. Nem kételkedtem benne, hogy hiába volt eddig egyedül, született vezető és harcos volt. Úgy tűnt nagyon a szívére vette, hogy új sheriff jött a városba, az ő helyére. - Kicsoda? - Olyan haraggal és ingerültséggel nyomta meg ezt az egy szót, hogy Basil hátrébb lépett párat ijedtében. Nem annak a típusnak tűnt, akit ne lehetne megijeszteni.

A szürkéskék szárnyú angyal nyelt egyet. - Nathaniel. Ő volt a helyettesed, övé lett automatikusan a tisztség. Sokáig tiltakozott, de aztán a többiek meggyőzték.

- Ez tisztességes tőle - válaszolt valamivel nyugodtabban az angyalom. - Az azonban nem, ha ilyen szemtelenül hallgatózol, Georgina - fordult meg hirtelen és nézett haragosan a szemembe.

A füzet kiesett a kezemből és összerezzentem. Eddig közvetlenül sosem szólított a keresztnevemen, vagy Ember lányának hívott, vagy leginkább sehogy. Hogy gondolhattam azt, hogy majd észrevétlenül kihallgatom őket egy alig tíz méter hosszú sziklapárkányon? A lehető legkifekezéstelenebb arccal viszonoztam a pillantását.

- Mit vársz tőlem, angyalom? - Maradtam én is a régi becenevénél, amit pár napja aggattam rá, mégis az a pár nap pár évnek tűnt. - Ha nem tűnt volna még fel, elég kilátástalan a helyzet, korábban arról volt szó, hogy elválnak az útjaink, most mégis itt vagy, ráadásul a kis barátoddal. Te mit tennél a helyemben?

- Befognám a szám.

Felpattantam és a vázlatfüzettel a kezemben masíroztam felé. Basil annyira hátrébb húzódott, hogy már szinte eggyé vált az árnyakkal. - Na, ide figyel, te Isten Hercege! Nem beszélhetsz ilyen hangon velem, azok után, amiken keresztül mentünk. És nincs jogod számonkérni rajtam azt, hogy megpróbálom megtudni, hogy mit tervezel a jövőben, aminek én is a része vagyok - hadonásztam előtte a füzettel mérgemben.

- Tévedsz.

- Hogy?

- Nem vagy a jövőm része - oktatott ki gúnyosan.

Döbbenten néztem rá. A csalódottság ami úrrá lett rajtam, sokkal nagyobb volt, mint annak lennie kellett volna. - Menj te a francba - nyögtem ki nagy nehezen, mert alig találtam meg a megfelelő szavakat. Nem hittem el, hogy tényleg ezt mondja. Mert már számtalanszor bizonyította, hogy nem csak megtűr maga mellett, hanem a barátjának, vagy legalábbis az útiársának tekint. Még a nyamvadt kardja is a bizalmába fogadott!

Basil szánakozva nézett rám a háta mögül, de nem szólt egy szót sem, úgy ahogy a barátja sem. Megráztam a fejem, mintha nem bírnám elfogadni azt, amit mondott aztán egy őrült gondolat ötlete fogalmazódott meg bennem. Hittem benne, hogy igazam volt, ezt pedig neki is be kellett bizonyítanom. Már csak össze kellett szednem minden bátorságom, hogy végre is hajtsam a tervet.

- Így gondolod? - néztem kétkedve rá.

Michael bólintott. - A kezdetektől fogva.

- Akkor soha nem volt jogom melletted lenni?

Megvonta a vállát. - Miért lett volna? Hiszen csak egy egyszerű ember vagy, senki több.

- Amikor pedig megmentettél azt szánalomból tetted és nem azért, mert egy kicsit is kedveltél volna? - tettem csípőre a kezem. Alakult a dolog, már csak egy kérdést kellett feltennem.

Az angyal mit sem sejtve folytatta a lenéző szónoklatát, azonban Basil szeme összeszűkült és kezdett leesni neki az, hogy mire akarok kilyukadni. - Ez egyértelmű. Nem lett volna valami szép látvány, ha összevérezed a házat. Csak addig volt rád szükségem, amíg a menedékhelyre nem értünk, aztán pedig nem hagyhattam, hogy egy csapat ember vagy angyal kezére kerülj, akiknek mindent elkotyognál rólam. Most már haszontalan és felesleges vagy.

Összeszorult a torkom a szavaitól és könnyek kezdték el szúrni a szemem. Imádkoztam magamban, hogy legyen igazam és csak megint játsza az agyát, ne gondolja komolyan a szavait. Ezt pedig egy módon deríthettem csak ki. - Akkor ég veled, angyalom - vettem egy mély levegőt és léptem kettőt hátra, aztán elfogyott a lábam alól a talaj. Az utolsó dolog, mielőtt zuhanni kezdtem volna, Michael ijedt tekintete volt.