A környező fák is lángra lobbantak, a házakról és egyéb kinti dolgokról már nem is beszélve. Nem tudtam elképzelni, hogy hogy volt az lehetséges, hogy a tűz ilyen gyorsan elterjedjen, de nem volt időm most ezen agyalni. Felkaptam a cuccom és tovább siettem.

Most jött el az idő a távozásra.

Megkerültem a raktárt, és átléptem pár száraz gallyat. Szinte éreztem, ahogy megcsap a ház ablakából áradó hőhullám. Már most is perzselt a levegő pedig messze voltam a tűztől. Ahogy elhaladtam mellette azonban egy pillanatra benéztem az üvegen, mert mintha még valami mást is hallani véltem volna odabentről nem csak a lángok ropogását. Hanem egy kiáltást. Egy nagyon ismerős kiáltást. Derek volt az.

Ledobtam a cuccom és egy kiselejtezett doboz tetejére állva hajoltam közelebb a forró üveghez. Tényleg volt odabent valaki.

A sok égő kacat és bútor mellett egy alak térdelt a földön és rám nézett. Odabent szinte szürke volt már a levegő a sok füsttől, ő is éppen egy köhögőrohamból tápászkodott fel. Segítenem kellett neki.

Megragadtam az első ágat, ami a kezem ügyébe került és az üveghez vágtam. A várt hatás azonban elmaradt. Még csak egy karcolás sem esett rajta.

– Lisa biztosan valamilyen golyóálló üveget építetett be. – bosszankodtam magamban. Ezt meg tudtam érteni, mert az angyalok ellen hasznos tudott lenni, de most csak hátrány volt.

Eszem ágában se volt megkerülni a házát, mert azt tisztán látni lehetett, hogy a bejáratot egy leomlott gerenda és a kis bárszekrény állta el, lehetetlen lett volna elmozdítani őket. Derek sem véletlenül ragadt bent.

Körbe néztem, hátha találok még valami mást, de semmi sem volt ott a mögöttem lévő kidőlt kerítés és egy fa ágain kívül. Fogcsikorgatva rohantam vissza a házak közé, ahol előbb még emberek voltak, de mostanra kiürült a tér. Egy-két ember rohangált még az égő romok között, de hiába kértem senki sem segített.

Sikertelenül megrángattam az épület kilincsét, de azon kívül, hogy jól megégettem magam, mert a fém teljesen át volt forrósodva, nem történt semmi.

Halkam szitkozódtam magamban és visszasiettem a hátsó ablakhoz, ahol azonban a nagy sietségben és a füsttől elvakulva nekirohantam valaminek. Illetve valakinek. Egy nagy, szárnyas alaknak.

Az angyalnak.

Hunyorogva néztem rá, mert az hittem, hogy csak a képzeletem játszik velem. Hiszen mit keresne itt?

De amint kinyitotta a száját, biztos lehettem abban, hogy tényleg ő az.

– Mire vársz? Menjünk! – szemei unottan csillogtak és mértek végig.

Megráztam a fejem, majd egy egyszerű mozdulattal arrébb löktem és elsétáltam mellette. Az ablaknál újra megragadtam az ágat és nekivágtam az üvegnek, megint sikertelenül. Nem kellett hallanom, tudtam, hogy az angyal ott áll mögöttem, de nem foglalkoztam vele.

– Mit csinálsz?

– Minek tűnik? – hátra se nézve kiáltottam vissza és letöröltem a könnyeimet, amik a füst miatt borították el az arcomat.

Aztán egy meleg kéz nehezedett a vállamra és finoman arrébb tessékelt. Már nyitottam is volna a számat, hogy kérdőre vonjam, de az amit csinált, elhallgattatott. A semmiből előkapott egy hosszú, fényesen ragyogó kardot és a markolattal betörte az üveget. A szilánkok mindent beterítettek körülöttünk.

Elképedt tekintetemet látva megvonta a vállát és előre mutatott. 

– Neked kell kihoznod, én nem férek be a szárnyaim miatt.

Nem engedhettem most meg magannak, hogy ámulatba essek vagy tágra nyílt szemmel bámuljam az angyalt a csillogó karddal a kezében, hanem a még mindig ott fekvő dobozra rálépve másztam be az épületbe. Vissza sem néztem, sietnem kellett.

A másik oldalon perzselő forróság fogadott, és égető fájdalom, amikor a térdemre esve értem földet.

– Derek! – kiáltottam és odébb löktem egy széket, ami eredetileg fehér volt, de mostanra ellepte a fekete korom.

Elkeseredetten vágtam át a földön elterült cuccokon, abban a reményben, hogy a férfi még mindig ott van, ahol utoljára láttam, de hiába roskadtam le a bejárat előtt, nem volt ott. Csak a képzeletem játszott volna velem korábban?

A térdemre támaszkodva keltem föl, ezzel egy időben észrevettem két kormos bakancsot a földön, nem messze tőlem, amik egy tálaló asztal alól lógtak ki. Bele se mertem gondolni, miért mászott be a férfi az asztal alá, hanem csak megragadtam a fát és az összes izmomat megfeszítve löktem le róla. A nagy szürkeségben nem láttam semmit, ezért közelebb kellett, hogy hajoljak hozzá, majdnem elsírtam magam, amikor megláttam, hogy emelkedik és süllyed a mellkasa.

Már szinte minden lángokban állt odabent és a tetőszerkezet is ijesztő hangokat adott ki, ezért megragadtam a volt katonát és a karját a vállamon átvetve emeltem fel. Mintha ólomból lett volna. Össze sem tudtam számolni, hogy hány helyen égett meg a kezem, miközben az ablak felé tántorogtam a táborvezető férjével a vállamon, de csak az ajkamba haraptam, és folytattam az utat. A levegő egyre jobban égette a tüdőmet és a légszomjtól fulladozva értük el a kitört ablaküveget. Mivel nem értem fel a keretet, a félredobott fekete széket támasztottam a falhoz és léptem fel rá. Megreccsent a súlyom alatt, de ez hidegen hagyott.

Fogtam az ernyedt testet és a tőlem telhető legnagyobb lendülettel dobtam át az üveg helyén. Csodával határos módon sikerrel jártam, de ezzel egy időben a szék megadta magát és beszakadt alattam. Felsikoltottam és belekapaszkodtak az üres keretbe. Már megint szép kis kalamajkába kevertem magam.

Óráknak tűnő pillanatokig lógtam a szilánkokkal beborított fába kapaszkodva, amikor egy kar nyúlt be kintről és megragadta az enyémet. Szorosan összekulcsoltam az ujjainkat és megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor távolodni kezdtem a raktár padlójától. Az angyal volt az és éppen kifelé húzott. Amint megtámaszkodtam a párkányon a kezemmel segítve igyekeztem feljebb nyomni magam, majd megláttam őt is.

Odakint mindent szürke köd borított, de az angyal a naplemente és a színarany keverékű szárnyaival kitűnt a szürkületből. Szemei leginkább az olivaolajra emlékeztettek, amikor könnyedén a átkarolta a csípőmet és leemelt az épület ablakából. Most először voltam olyan közel hozzá, hogy még a szívverését is hallani véltem, de az övé korántsem vert olyan gyorsan, mint az enyém. A megannyi kétely, ami felgyülemlett bennem azóta, hogy eltünt akkor az erdőben, egyszerre tört utat magának.

A lábaim már régen földet értek, de valamiért még mindig ott pihentette a kezeit a karját én pedig a nyakát karoltam át szorosan és a fejem a vállába fúrtam. Nem nagyon tűnt úgy, mint aki el akarna engedni, de én máshogy voltam vele.

Hátrébb léptem és összefontam a mellkasom előtt a karom, azonban ő úgy maradt, ahogy volt. Farkasszemet nézett velem, a tekintete viszont nem olyan volt mint korábban. Semmi gőg, vagy lenézés nem látszott rajta. Csupán szelíden, már már mosolyogva nézett vissza rám, a szeme is boldogan csillogott. Mintha megfagyott volna körülöttünk az idő, úgy állt ott szótlanul és figyelt engem.

És nekem pont ezt a pillantott kellett választanom arra, hogy az indulattól vezérelve meglendítsem a kezem és egy határozott mozdulattal arcon vágjam. Igen, megütöttem a pár perccel korábban engem megmentő gyilkos angyalt.

Most az ő szemei kerekedtek kistányér nagyságúra és bámúlt rám elképedten. A többi különös érzelem, ami az arcán látszódott az ütés előtt, azonnal eltűnt. A helyüket a mogorva és dühös maszk váltotta fel, de én se fogtam vissza magam.

– Van fogalmad róla, hogy mit éltem át azóta, hogy te szépen leléptél? – rivalltam rá. – Aztán fogod magad és egyik pillanatról a másikra ide tévedsz, mintha nem történt volna semmi sem?

– Hálásnak kéne lenne, mert most mentettem meg a barátod és a te nyomorult kis életedet! – vágott vissza. A hátunk mögött lángoló épület narancssárga fényei visszatükröződtek a szemében, amitől úgy nézett ki, mint egy szörnyeteg. Szépséges szárnyai kormosak és a  törmeléktől voltak koszosak, ruhája saras volt és jó pár helyen elszakadt. Nem volt valami jó állapotban ő sem.

– Ha ennyire nem számít neked, akkor minek tetted? – emeltem fel a hangom. – Sőt, egyáltalán minek jöttél vissza?!

Erre válaszra nyitotta a száját, majd becsukta. 

– Fogalmam sincs. – nyúlt az arcához, ahol még mindig ki lehetett venni a tenyerem nyomát. Nem fogtam vissza magam. – Ezt nem kellett volna.

Elmosolyodtam, de semmi melegség se volt benne. 

– Nem kellett volna ott hagynod. – letöröltem a füsttől és könnyektől piszkos arcomat, és a földön fekvő Derekhez fordultam. Eddig nem is foglalkoztam vele, teljesen ki ment a fejemből minden az angyalon kívülről.

Könnyen ki lehetett tapintani, hogy van pulzusa, a légzése is egyenletesnek volt mondható, még a rázuhant asztaltól sem látszott sérültnek, biztos voltam benne, hogy rendben lesz. Kisöpörtem egy kósza az arcába hulló tincset, mire megrebbentek a szempillái. Szürke szeme zavarosan vándorolt körbe és állapodott végül meg rajtam.

– Georgie? – nem lehetett érteni azt, amit mondott a sok füsttől, amit nyelt, de tudtam, hogy mit akar mondani.

– Rendben leszel – most már azonban nem engem nézett, hanem a nem messze ácsorgó angyalt. Az arcán az iszonyat és az őszinte döbbenet váltotta egymást folyamatosan. Azonban ez még nem volt minden. A hátunk mögül ugyanis egy roppant ismerős hang szólalt meg.

– Mi a... – Will elborzadva kapkodva köztünk a fejét. A földön fekvő sérült Dereken, az angyalon, aki zsebre tett kézzel álldogált ott halál nyugodtan és rajtam, aki a kettő közt térdelt, megperzselődött ruhában.

– Ez nem az aminek tűnik! - tettem fel a kezem, és álltam fel.

Will megrázta a fejét, mint aki maga sem hiszi el azt, amit lát. Kék szemeit hitetlenkedve szegezte hol rám, hol a szárnyas idegenre. 

– Mi ez az egész?

Ám még mielőtt válaszolhattam volna, az angyal közbevágott. Az újonnan érkezettre rá se hederítve fordult felém. 

– Ideje eltűnni, már ha még akarsz.

A kijelentésére most már Derek és a kékszemű fiú is összeráncolta a homlokát. Egy pillanatig még mérlegeltem is magban a helyzetet. Ott maradok a táborban, az Ellenállásnál és legfeljebb közutálat tárgya leszek a mai nap után, vagy folytatom az utamat az angyallal, aki egyik pillanatban már- már barátságosan és bizalommal néz rám, a másikban pedig gyilkos tekintettel méreget. Will-re nézem. 

– Derek megsérült, vidd Lisához. Ha el akarod mondani neki, azt amit most láttál, ne habozz!

Az angyal ekkor gyorsan átlépett a kidőlt kerítésen, én pedig követtem. Vetettem egy utolsó pillantást még hátra. Will le sem véve a szemét rólam térdelt le a férfihoz és tapogatta meg, hátha van rajta valahol még valamilyen sérülés. Derek szintúgy engem vizslatott, de nem mondott semmit sem. Mintha mindketten csalódottak is lettek volna egy kicsit, de tudtam, hogy a férfi hamar átlátja majd a helyzetet. Hogy az erdőben talált furcsa lány nem mással, mint az ő ellenségükkel, egy angyallal utazgat.

Átléptem a kidőlt kerítését, majd az előttem haladót követve sétáltam be a fák közé, hogy így együtt hagyjuk hátra a romokban heverő tábort.