Odabent a gyér világításban először csak azt tudtam kivenni, hogy minden tele van papírokkal és könyvekkel. Egy nagy műanyag asztal körül székek álltak, az egyiken egy nő görnyedt egy lap fölé. Mellette gyertya égett, a táncoló lángja árnyékot vetett az arcára. Fiatalnak tűnt, de az utóbbi idő nyomot hagyott az arcán, gyanakvó és szigorú pillantással mért végig minket.

– Kit hoztál, Hale? – el tudtam volna képzelni egy katonai iskola tanáraként. Esetleg zord ügyészként, vagy mindkettőt csinálta egyszerre.

- Az erdőben bujkált. Egyedül volt – ott álltak mellettem, de nem néztek rám.

– Csakugyan? – nézett fel végre a nő is. – Ha beszéltem vele, kiküldöm majd a Kölyökhöz, ő körbevezetheti. – Beszéd közben felállt és odalépett Derek elé. Halvány mosollyal végigsimított a férfi arcán és halvány csókot nyomott a szájára. – Örülök, hogy visszaértetek.

Derek őszinte rajongással pillantott a nőre, majd felém intett és kilépett a kunyhóból. Döbbenten figyeltem a jelenetet. Úgy tűnt legalább annyi megmaradt az emberiségnek, hogy a világvége után is tudott szeretni. Biztosan nem volt egyszerű a jelenlegi helyzetben, de a tudat, hogy nem csupán számíthattál valakire, de még valakinek fontos is voltál neki, azért megérte. Kíváncsi voltam milyen érzés lehet tartozni valakihez, úgy igazán, mert már az angyalok alászállása előtt is magányosnak éreztem magam, Martin bácsi minden egyes próbálkozása ellenére, hogy többet legyünk együtt. Sosem voltam az a kimondottan barátkozós típus, akik pedig valami miatt közel kerültek hozzám, azokat ellöktem magamtól. Most mar bántam, de így legalább nem kellett a veszteségtudattal együtt élnem. 

- Szóval, hogy kerültél ide? - tette le a kezében levő ceruzát a nő.

Zavartan a fülem mögé tűrtem egy tincset. 

– A nagybátyám házába indultam vidékre. Az erdőn vágtam át, nem akartam az úton menni.

Töprengő arckifejezést öltött. 

– Miért?

– Mert a városban már nem lehetett maradni? – vontam meg a vállam. Úgy éreztem magam, mintha az volt iskolám igazgatója előtt ülnék.

– Rendben van. Lisa Smith vagyok. – nyújtotta felém a kezét. Világoskék szeme hidegen csillogott. Nem értettem minek mondja meg a vezetéknevét, mert ebben a világban teljesen elvesztette a jelentőségét az, hogy ki kinek a rokona és menni pénze van.

– Georgina Lewis – ráztam meg. Ha már ő is a teljes nevet használta, ezért én is így tettem.

– Ha csatlakozni szeretnél hozzánk, tárt karokkal várunk – elállt a lélegzetem a szavai hallatán. Egyből a lényegre tért, ez tetszett.

– Köszönöm, de azt hiszem inkább indulnék tovább – pillantottam félre. Nem bírtam tovább a szemébe nézni. Olyan volt, mintha átlátott volna rajtam.

– Nem túl jó ötlet, ha éjszaka mész el. Maradj pár napig, utána meglátjuk, hogy mi mellett döntesz.

Nem kerülte el a figyelmemet a többes szám, amit használt. Kezdett elmenni a kedvem a maradástól. 

– Rendben van.

– Odakint Will megtalál majd, ő fog dönteni róla, hogy mit csinálj. Fogadj szót neki. Most elmehetsz, sok dolgom van – fordult el és ült vissza a székre.

Fintorogva hagytam el én is a kisházat. Nem szerettem, ha mások döntenek helyettem. Pláne, ha az a valaki olyan, akit nem ismertem még negyed órája se.

A házból kilépve pár lépést tehettem csak meg, amikor valaki hirtelen átkarolt és a vállamra nehezedett. Fejét a vállamra döntötte és végigsimított a kulcscsontomon. Egy másodperc töredékéig azt hittem az angyal tért vissza, de tévedtem. Ösztönösen elkaptam a karját, majd hátracsavartam és a gyomrába könyököltem, úgy löktem el magamtól. A hosszú évek során kifejlesztett ösztönös reflex volt, köszönhetően egy rakás edzésnek. Akkor vettem csak észre, hogy az idegen nem akar rosszat, amikor nem támadt újra nekem. Most már volt időm megnézni, hogy ki lehet az. Nálam pár évvel idősebb éjfekete hajú fiú nézett rám megrökönyödve, a karját masszírozva ott, ahol megcsavartam. Nem úgy nézett ki, mint aki ártani akarna nekem vagy egyáltalán valakinek a világon.

– Will? - tippeltem.

– Pontosan – húzta ki magát. – Derek elfelejtette mondani, hogy rám fogsz támadni.

– Én támadtam rád?!

Megvonta a vállát és pimaszul rám kacsintott. 

– Az Ellenállásnál senki se szokott tiltakozni, ha valaki, aki úgy néz ki, mint én és... – mutatott végig magán. – Átkarolja.

Undorodva bámúltam bele a halványkék íriszébe. Akaratlanul is az jutott eszembe, hogy az angyaléban mennyivel több melegség és intelligencia csillogott. 

– Nem kérek a ti kis szokásaitokból. És jobban jársz, ha tartod a három lépést.

Beletúrt a hajába és legyintett egyet. 

– Hamarosan belátod, hogy a világ végén már nem lehetsz válogatós.

– Köszi, de passzolok. Inkább vezess körbe.

– Felőlem. Akkor kövess, de ha mégis...

– Nem! – hagytam ott és indultam el az egyik irányban. Most már teljesen el is ment a kedvem ettől. Egyre csak az angyal hülye terve járt a fejemben. Hol lehet? És miért hagyott itt egy rakás idiótával?

Azonban nagyon úgy tűnt az angyal meglépett és engem itt hagyott.

* * *

Két nappal később nagyokat ásítva cammogtam ki az egyik közös bádogházból és indultam el a szabadtéri zuhanyhoz. Gyorsan megmosakodtam a jéghideg vízben és magamra kaptam a meleg termo pulcsit, amit még Will adott az első nap. Valamilyen véletlen folyamán egy olyat sikerült kiválasztania nekem, amin egy pelyhes szárny és egy félreérthető felirat volt. Nem vagyok válogatós ruhák terén, de "Az angyalokkal vagyok" szöveg kihozott a sodromból. Végül mégis ezt vettem fel, más nem volt ami jó lenne rám, de csak kifordítva hordtam. Már csak az hiányozna, ha valaki nekem jönne, mert elhinné a bugyuta feliratot.

Kifésültem a bozontos hajamat és elindultam megkeresni Dereket. Azalatt a két nap alatt, amit itt töltöttem megismertem a tábort és bár volt pár olyan személy, akit próbáltam messze elkerülni, élveztem a társaságot. Kedvesek és segítőkészek voltak az emberek.

Minden tennivaló fel volt osztva, így nem ütköztünk olyan problémákba, amit ne tudtunk volna közösen megoldani. Általában délelőtt és délután is a mosókonyhául szolgáló helyiségbe voltam beosztva pár másik nővel, míg a férfiak többsége őrködött, latrinát ásott vagy éppen dobozokat pakolt, ezért nem álltam neki reklamálni, hogy hol van ott az egyenlőség, ahol a nőket gondolkodás nélkül házimunkába osztják be.

Esténként a többiek elmesélték, hogy hogyan kerültek ide, és, hogy mivel foglalkoztak az angyalok előtt. Magáról az Ellenállásról is megtudtam egy csomó dolgot Derektől és Will-től. Mint kiderült az egészet egy Obi nevű fazon vezeti, aki Lisa régi barátja valahonnan, és a legtöbb ehhez hasonló tábor kapcsolatban áll. Kis bázisokat működtetnek országszerte és a megfelelő pillanatra várnak, hogy lecsaphassanak. Egy rajtaütés itt, egy felrobbantott ház ott, és hullanak az angyalok. Fantasztikus dolognak tartottam, hogy voltak olyanok akik nem adták fel, hanem egyenesen harcoltak, de nem tudtam velük együtt felelőtlenül örülni. Szélmalomharcot vívtak, az angyalok lemostak minket a pályáról, ezen pedig semmilyen partizán akció nem fog változtatni. 

Kiléptem a hűvös reggelbe és elindultam megkeresni Dereket. Megkedveltem a férfit, jó társaságnak bizonyult a tegnap délutáni hosszas raktárpakolás alatt. Estére annyira kimerülten, hogy szinte visszasírtam azt, amikor mosnom kellett. Először még egy tűt és némi cérnát is adtak a kezembe, hogy foltozzak meg egy inget, de hamar rájöttek, hogy én életében egyszer és nagy eséllyel utoljára egy technika órán fogtam tűt a kezemben. Amíg a többi lány ruhákat tervezett, meg varrogatott én vagy olvastam vagy bele kezdtem egy új harcművészeti kurzusba, ezért sose volt idom elsajátítani ilyen lányos dolgokat. 

– Jó reggelt, Georgie! – hallottam egy ismerős hangot tőlem jobbról és igyekeztem rendezni az arcvonásaimat, mielőtt megláttam volna a hang tulajdonosát. 

– Szia, Will.

– Hová hová? – vigyorgott rám a fiú. Nagy kék szemei csillogtak, szája örökösen felfelé görbült. Kellemetlen elő benyomásom lassan átalakult róla. Sőt, már már kezdtem megkedvelni, amikor tegnap este újra előjött a világvégés szövegével, szó nélkül hagytam ott.

– Derekhez. Együtt osztottak be megint pakolni – azt nem tettem hozzá, hogy szerintem ez nem véletlen mert a beosztást nem más,  mint Lisa csinálta. Nyilván azt akarta, hogy a kedves vőlegénye rajtam tartsa a szemét.

– Micsoda meglepetés! Ma én is veletek tarok – lökött meg a vállával. Nem folytattunk azalatt a kis idő alatt komoly beszélgetéseket a fiúval, amióta itt voltam, de nem volt nehéz kiismerni. Átlagos, humorérzékkel rendelkező kissé naiv és komolytalan alak volt, akinek ha éppen más nem jutott az eszébe felöltötte a nyomulós formáját. A legtöbben levegőnek nézték ilyenkor, mindenki, talán még maga Will is tudta, hogy senkinél sem fog célt érni. Még a beceneve is erről árulkodott. Ő volt Kölyök, az Ellenállás itteni mókamestere, aki ha zavarban volt, végigsimított a jobb szemöldöke fölött lévő halvány hegen. Nem kérdeztem, hogy hogyan szerezte, de nem volt ez olyan szokatlan. Mindenkinek voltak sebei. Némelyeknek megfogható, parányi kis karcolások vagy rosszul összeforrt vágások, másoknak ki nem mondott szavak, vagy rossz döntések okozta megbánt gondolatok.

Ezért együtt indultunk a 2-es számú raktár felé, ahol már javában folyt a dobozok rendezgetése. Lisa ötlete volt, hogy nézzük át a készleteket és számoljunk össze mindent rendszeresen, nehogy nyoma vesszen valaminek. Nem panaszkodtam, jobb volt itt pakolászni, mintha újra mosnom kellett volna. 

– Derek? – kapott fel Will egy dobozt és vett ki belőle két müzliszeletet, az egyiket odaadta nekem.

– Erre – jött a hang a rögtönzött, bádoglapokból és deszkákból felállított raktár végéből, majd előbukkant ő maga is. Szürke szemei vidáman csillogtak, a ruháját és a haját azonban pókhálók borították. Kezében egy csiptetős mappát tartott, amire egy lista volt tűzve. – Kezdjétek el átnézni a dobozokat és kipipálni azokat a dolgokat, amik megvannak. Ha valami hiányzik, írjátok fel. – mutatott két az övéhez hasonló papírra pár méterrel arrébb. – Jó munkát!

Megettem a meggyes szeletet, majd a papírját a zsebembe gyűrve indultam el a listáért. Élveztem, hogy van dolgom, de állandóan csak az angyal járt a fejemben és kezdtem kiábrándulni belőle. Talán végig az volt a terve, hogy valahol leráz és egyedül veszi birtokba a házat. Én meg ostoba módon pontosan azt csináltam, amit szeretett volna. Sőt, még kezdtem is megkedvelni, ő meg végig kihasznált. De akkor mi elől menekülhetett? Miért kellett neki egy rejtett ház?

Kicsit nagyobb lendülettel dobtam vissza egy kartont a helyére, mint terveztem, de csak a szárnyas alak járt a fejben. Egyre kétségbeesettebb lettem. Ostoba módon nem láttam, hogy a kezére játszottam az egyetlen helyet, ami biztonságos. És ha az Ellenállásnál valaki megtudná, hogy az ellenségükkel sétafikáltam az elmúlt napokban, valószínűleg élve megnyúznának. Nem ejetettem foglyul és nem is öltem meg, hanem egy igazi angyallal töltöttem az időmet. Együtt bujkáltam vele és még úgy ahogy meg is kedveltem. Elkezdtem szégyellni magamat.

Valamilyen furcsa módom, eddig úgy gondoltam a mi kis szövetségünkre, hogy kettőnk közt tűzszünet van és ő jó. Hiszen nem bántott és még a faházas napok előtt megmentett attól, hogy belesétáljak egy medvecsapda kellős közepébe. Nem akarhatott rosszat. Vagy mégis?

– Min gondolkozol? – zökkentett ki hirtelen Will hangja a szörnyű eszmefuttatásomból.

Megráztam a fejem. 

– Semmin.

Felvont szemöldökkel nézett rám. Erről újfent az angyal jutott eszembe, aki szintén ezt a jó szokást alkalmazta, jóformán mindig, amikor meglepte vagy furcsállott valamit. Nyilván látta rajtam, hogy most nem vagyok valami beszédes kedvemben, ezért nem szólalt meg többet.

Derek pár halom dobozzal arrébb rakosgatott valamit egy raklapon, amikor egy igen érdekes dolgon akadt meg a tekintetem. Még soha sem láttam ilyet, csak filmekben, de rögtön tudtam, hogy mi lehet az. Egy kis órát, amit színes drótok kötnek össze pár masszívnak látszó vöröses rúddal. A rajta lévő fekete dobozzal és a gombokról nem is beszélve. Egy igazi bomba volt.

Ám még mielőtt jobban szemügyre vehettem volna, Will odalépett és lecsukta a doboz fedelét. Nem szólt egy szót sem, ezért folytattam a pakolást, miközben ezernyi új kép lebegett be a szemem elé halott angyalokról és füstölgő romokról. Valami miatt az összes angyal pont úgy nézett ki, mint az én útitársam.

Tudtam, hogy nem békés eszközökkel harcolnak az angyalok ellen, de mégis mire kell nekik a szerkezet? Van a szárnyasoknak valamiféle bázisuk, vagy mi?

A nap további részében csendben meghúztam magam és figyeltem. Most, hogy tudtam, vannak komolyabb fegyvereik is, egészen más színben láttam a tábort. Vajon mindenki tudja ezt?

De mit is vártam? Nem hihettem eddig azt, hogy rozsdás kardokkal vagy ásókkal rontanak az ellenfelükre. Nyilván a drasztikusabb megoldást választották csak most, hogy láttam a másik úthoz tartozó dolgokat is, elbizonytalanodtam. Egy részem büszke volt, amiért voltak olyan emberek akik nem adtak fel, harcoltak és képesek voltak meg ilyen nyomorult körülmények ellenére is feltalálni magukat, míg a másik felém ettől undorodott. Fegyverek és meg több halál. Lehet valakinek a halála szükségszerű? Egyáltalán mennyit ér ég kitoltott élet egy mar eleve esélytelen harcban?

Elképzeltem egy teremnyi angyalt, ahogy éppen egy kerek asztalnál ücsörögnek és éppen valamin vitatkoznak, amikor a hely a levegőbe repül. Az egyik az az angyal volt, aki három napja az erdőben azt mondta nekem, hogy fussak, ő pedig köddé vált. Ő most melyil oldalon áll? És én melyiken?

Lehuppantam a kényelmetlen székre a sátorban és a kezemre temettem az arcom. Nincs olyan, hogy ki hol áll. Az angyalok lerombolták a Földet, és emberek ezreit ölték meg. Az, hogy van egy köztük, aki nem próbált meggyilkolni, nem jelenti azt, hogy ő jó.

– Minek keveredtem bele ebbe az egészbe? – keltem fel és indultam ki a sátorból. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene, hogy csináljak, de a helyzet döntött helyettem is.

Már az előtt megéreztem a füstöt és az égő műanyag szagát, mielőtt a szemem elé terült volna a kinti káosz, ami pár perccel ezelőtt még sehol sem volt.

Ugyanis odakint minden lángokban állt, a táborban lévők pedig össze- vissza rohangáltak.

Belevetettem magam a tömegbe.