A gondolataimba merülve figyeltem a fákat, és néha odapillantottam a szemem sarkából az angyalra. Láttam, hogy néha ő is felém fordul, majd visszagörnyed és a bokáját bámulja tovább. Nem tetszett, hogy megálltunk, de nem szerettem volna úgy tovább indulni, hogy nincs teljesen jól. 

– Hogy vagy?

– Jobban, már gyógyulok – vonta meg a vállát.

– Máris? Hogy lehetséges...

– Ne! – vágott közbe. Morcosan néztem rá, de az arcára nézve nyeltem egy nagyot. Riadtan, mondhatni ijedten nézett végig a körülöttünk lévő fákon. Megijedt valamitől, az idegessége pedig rám is átragadt.

– Mi az? – tátogtam anélkül, hogy akár egy kósza hang kijött volna a torkomon.

– Valaki van itt – súgta és megpróbált felállni. Most már én is meghallottam egy ág reccsenését. Idegesen pásztáztam én is a környezetünket. Na, pont ettől tartottam. 

– Nem lehet, hogy csak egy szarvas? – reménykedtem.

– Az előbb beszédet is hallottam. Legalább hárman vannak. – A kijelentésére halkan odaosontam hozzá és a karját átemeltem a vállam felett, hogy rám támaszkodhasson. Pár lépést tehettünk meg, mire megtorpant. – Van egy tervem – suttogta közel a fülemhez. Lehelete a nyakamat csiklandozta.

Kérdőn néztem rá, mire folytatta és közben leemelte a karját rólam. Pár lépést bicegve hátrált. - Maradj itt, és két perc múlva indulj el balra. 

– És?

– Ne félj – mondta búcsúzóan és eltűnt két fa között. 

– Hé! Hova mész? – szóltam utána. Odaléptem, ahol utoljára láttam, de csak bokrok voltak ott. Átmászott rajtuk? Fogcsikorgatva sétáltam vissza és vártam annyi ideig, ameddig ő akarta. Úgy döntöttem megfogadom a tanácsát. Vajon mit tervezhetett?

Pár perce mehettem csak, mire én is meghallottam a hangokat. Ráléptem egy apró gallyra, ami hangosan reccsent a cipőm alatt és a hangok elhallgattak. Ezek szerint nem csupán gyorsan gyógyult, de a hallása is jobb volt mint gondoltam. Sokkal jobb. 

– Állj, ki van ott? – hallatszott egy férfi hangja előlem nem sokkal. Szaporán kapkodni kezdtem a levegőt és azonnal lebuktam. Ki más ne ijedt volna meg a helyemben? Pár idegennel találkozik az erdő mélyén egy kamasz lány, egy olyan világban, ahol már nincsenek törvények. Ha kell, meg tudom védeni magam, de nem három emberrel szemben. Hallottam, ahogy felém tartanak és pillanatokkal később meg is pillantottam őket. Ösztönösen cselekedtem. Rohanni kezdtem, a sűrű erdőben szlalomozva.

Mögöttem ezt jelnek vehették, mert elindultak a nyomomban. Gyorsabb tempóra ösztökéltem magam. A pulzusszámom az egekben járhatott. Ügyesen kikerültem egy farönköt és átugrottam egy mélyedést. Tovább szaladtam. Egyszer még oldalra is vetődtem, és abba az irányba folytattam az utamat, de úgy tűnt még mindig a nyomomban voltak. Kiáltásokat és kutyaugatást véltem hallani, ezek szerint egyre kevesebb esélyem volt velük szemben. Magamban bosszankodva átmásztam egy kidőlt fatörzsön. Majdnem visszacsúsztam, de az utolsó pillanatban meg tudtam kapaszkodni egy kiálló ágban és visszahúzni magam. Villámgyorsan vetetettem át a lábam a rönkön és ugrottam le a túloldalon.

Utána egy keskeny az eső következtében lévő patak állta el az utamat. Nem nagyon szerettem volna át evickélni rajta, ezért pillanatnyi hezitálás után hátra léptem párat és elrugaszkodtam. Nem volt időm mérlegelni, azonnal cselekedtem. Ez nagy hiba volt tőlem.

Ugyan sikeresen vettem az akadályt és bőven a túloldalon landoltam, de az eső annyira fellazította a talajt, hogy a fű alatt csupán sár volt és átázott fallevelek. Ennek következtében megcsúsztam és az egyensúlyomat elvesztve gurultam vissza a patakba. Hiába próbáltam nem tudtam semmiben megkapaszkodni, minden egyes gyökér elszakadt, amit csak megragadtam. Arccal előre zuhantam bele a csermelybe, a világosbarna víz azonnal eláztatta a ruháimat és a hajamat. Négykézláb próbáltam kimászni belőle, mar most elkezdtem vacogni, de az adrenalintól nem fáztam pillanatnyilag. A hajam a szemembe lógott és alig láttam ki alóla, a vér a fülében dobogott. Persze azonnal megpróbáltam visszamászni a túloldalon, de kár volt tovább próbálkoznom. Utolértek.

– Ide! Megtaláltam! – hallatszott egy férfi hangja a hátam mögül, ijedten rezzentem össze.

Elkeseredetten próbáltam kimászni a mederből, de folyton vissza csúsztam. De, nem fogom olyan könnyen megadni magam! – határoztam el magam és feszítettem meg minden izmom a testemben. Ha közelebb jön, belekóstolhat a jóvoltomból a vízbe és bónuszként még egy orrbavágással is gazdagabb lehet.

– Hadd segítsek! – ereszkedett le a túlpartra és stabilan megtámaszkodott ott. Az egyik kezét felém nyújtotta. Valahogy nem erre a reakcióra számítottam tőle. 

Eljátszottam a gondolattal, hogy elfogadom és belerántom a vízbe, de ha kézitusára kerülne a sor könnyen lenyomna. Látta rajtam, hogy nem áll szándékomban megragadni a kezét ezért egy biztatónak szánt mosollyal nézett rám. 

– Derek Hale vagyok. Nem akarlak bántani.

– Örvendek. 

Ekkor befutott a két társa is, az egyik mellett egy megtermett kutya loholt. 

– Mi történt? – nézett az egyik hol rám, hol a Dereknek nevezettre. 

Ő megvonta a vállát, de nem vette le a szemét rólam. Egyik lábával lépett egyet előre.

– Ne gyere közelebb! – hördültem fel. A térdem megremegett és nem csak a hűvös víz miatt, ami a combom közepéig ért. 

– Ha bántani akarnánk, azt már megtehettük volna, nincs okod félni – szólalt meg újra. A társai fent szótlanul figyeltek minket. Logikusan hangzott, mégsem hittem neki.

Idegesen felkacagtam. Ez túl naiv kijelentés volt a mostani időkben. 

– Gyere velünk, nem messze van a táborunk ott biztonságban leszel – próbálkozott újra.

– Táborotok? – egy időre el is felejtettem a félelmeimet. Hogy üthettek tábort az erdő közepén?

– Igen, mostanra legyen elég annyi, hogy mi csak jót akarunk. Ha velünk jössz, elmondjuk a többit – a kezét még mindig felém nyújtotta.

Mélyen a velem szemben lévő szürke szempárba néztem. Nem tűnt hazugnak. Választhattam: Vagy itt maradok csurom vizesen az idő közben besötétedett erdőben és egész éjjel az angyalt keresem, aki az isten tudja hova tűnt, vagy velük tartok oda, ahol Derek szerint biztonságban leszek. Már, ha létezik egyáltalán az a hely.

Aprót bólintottam és átgázolva a medren megragadtam a kezét. Ha az angyal azt akarta, hogy arra induljak el és találkozzak velük, akkor biztosan ez is a különös terve része volt. Abba bele se mertem gondolni, hogy ő most hol járhat. A szövetségesem volt, nem hagyhatott hátra. Vagy igen?

A másik két férfi felhúzta a társukat és engem maguk közé, aztán sokat mondóan összenéztek. Mintha szavak nélküli párbeszédet folytattak volna, de semmit sem tudtam leolvasni az arcukról. Végül elindultak abba az irányba, ahonnan idefelé rohantam, Ők haladtak elől a kutyával, Derek pedig mellettem lépkedett a nyomukban. Még azt is felajánlotta, hogy nekem adja a kabátját, hogy ne fázzak meg, mert teljesen átázott a ruhám, amit kapásból elutasítottam, de alig bírtam felfogni, hogy önzetlenül ilyen kedves velem. Ez még a régi világban is szokatlan lett volna, pláne most. Egy ember sem olyan jószívű, hogy hátsó szándék nélkül kedves legyen egy idegennel. Még egy angyal sem.

Végül ő törte meg a csendet, láthatta rajtam, hogy én aztán nem fogom. 

– Én már bemutatkoztam. Téged hogy hívnak? – őszinte érdeklődéssel fordult felém.

– Georgina, de jobban szeretem a Georgie-t – válaszoltam halkan. A nagybátyám hívott mindig így, tudtam hogy soha többé nem fogom hallani, ahogy kimondja ezt a becenevet. – Miért itt táboroztatok le? Kik vagytok?

Derek előrenézett a társaira, de ők nem fordultak hátra. Bizalmas információról lehet szó, ami szokatlan volt. Manapság mindenki tudott mindenről. Nyelt egyet, de végül megszólalt. 

– Mi vagyunk az Ellenállás. És itt van az egyik bázisunk.

– Miféle Ellenállás? – úgy hangzott, mint egy újabb őrült banda neve. Reméltem, hogy nem abba futottam bele. 

– Maga a legelső szervezet. Felvesszük az angyalokkal a harcot és kiűzzük őket a világunkból. – úgy beszélt, mintha hatalmas közönség előtt állna, nem ég kihalt erdő közepén egy elázott kamasz mellett, akire ráhozta korábban a frászt. – Folyamatosan szervezkedünk és majd amikor a tollas idegenek azt hiszik, hogy az emberiség feladta, mi lecsapunk. Visszaszerezzük a bolygónkat a betolakodóktól – csillogó szemekkel nézett rám. Ha tippelnem kellene, akkor azt mondtam volna, hogy egy átlagos bankár volt, aki túl sok fantasyt és sci-fit nézett régebben esténként.

– Király.

– Majd meglátod, tetszeni fog! – hallgatott el. Néma csendben sétáltunk tovább. Úgy tűnt csalódott abban, ahogy reagáltam a hírre vagy inkább a reakcióm hiánya volt a hiba. 

                               
* * *

Háromnegyed órával később álltunk csak meg. Vékony drótkerítés zárta el az utunkat, amit csak közelébe érve láttam meg, annyira beleolvadt a sűrű növényzet közé. Derek bekiáltott, hogy visszaértek, mire egy nő lépett elő az egyik fa árnyékából, ahonnan korábban megesküdtem volna, hogy nincs ott semmi. Beengedett minket, de egy szót se szólt. A kerítésen belül fák magasodtak mögénk, de még a félhomályban is ki tudtam venni pár gyorsan összetákolt épület sziluettjét. Egyre több ember jött elő, kíváncsian méregettek minket, de senki nem kezdett el faggatózni.

Vacogva húztam össze a kabátomat magamon, erősen lehűlt a levegő. Derek észrevette a mozdulatomat és barátságosan az egyik épület irányába mutatott. 

– Bemutatunk a főnöknek, utána átöltözhetsz.

Szó nélkül követtem, de csak az angyal járt a fejemben. Vajon itt hagyott?

~ • ~ • ~ • ~ • ~

Amint elhalkult az üldözők hangja, az angyal kilépett a rejtekhelyéről. Lesöpörte a fenyőtűket és földet a szárnyairól, majd felsóhajtott. A szárnyaira már rá se lehetett ismerni, hajdani gyönyörű csillogásuk oda lett. Most sárosan összetapadva álltak az egykor bársonytapintású tollak, nem úgy nézett ki, mint egykor. Nem is érezte úgy magát. Talán már nem is ugyanaz volt. 

Megviselte a hosszas menetelés és az érzések, amik az idegen környezet hatására rohanták meg. A bokája már rendben is volt, tovább indulhatott volna. Sejtette, hogy merre kell keresnie a házat, így fogta a cuccát és elindult.

Hogy mi lesz az ember lányával? A hangokból ítélve már utolérték. Egy pillanatra szörnyű gondolatok jutottak eszébe, de elhessegette őket. A korábbi beszélgetés, ami az idegenek közt zajlott, arra utalt, hogy nem messze innen vertek tábort, nyilván oda viszik majd a lányt is.

Tett még egy lépést, majd megtorpant. Jól jött neki az, hogy szétváltak, így nem fog egy újabb ártatlan vére a kezéhez tapadni, ha megérkeztek volna a menedékbe. A lány nem fog róla szót ejteni, ahhoz túl hűséges típus, senki se fog rájönni, hogy itt bujkál a fajtájának egyik leghíresebb példánya. Tökéletesen alakult minden.

De egy szót nem tudott kiverni a fejéből. Hűséges. Hogy lehetne egy alacsonyabb rangú mihaszna kis emberi lény hűségesebb nála? Már a magában feltett kérdés is sértette, de legbelül tudta, hogy igaza van.

Az az ember kitartott mellette és szórakoztatta, ő küldte el, hogy csalja el a közeléből az idegeneket. Ha a lány nem engedelmeskedett volna, most éppen dulakodhatna velük és a vérebükkel.

Sima homloka ránca szaladt. Undorodott magától, de tudta, hogy az ő társai számíthattak rá mindig. Akkor a lány miért nem? A társa volt vagy sem?