Az ajtó hangosan csapódott be a hátam mögött miután átléptem a küszöbön. Az első, amit megláttam, Hoseok kobakja volt és a fülein elhelyezkedő fülhallgató, valamint a monitoron lejátszódó hőkép. Fogadni mernék rá, hogy megint zenét hallgat, ugyanis tudomásom szerint a hőkameránk nincs megtoldva hangterjedelemmel. Megforgatva szemeimet, lepakoltam az asztalomra és mielőtt még bekapcsolhattam volna a számítógépem, a kávémat a kezembe véve huppantam le Seokjin mellé. Szokásosan a reggeliét ette, és Namjoon kihallható telefonbeszélgetését figyelte. Megböktem a vállát, mire felém fordulva rám vicsorgott, szinte láttam az apróbb salátadarabokat a fogai között. Grimaszolva fordítottam el a fejem, van nekem most gyomrom a kávéhoz?

- Értem, ne aggódjon asszonyom, még ma este kimegyünk a házához - tekintetem Namjoonra kaptam, összevont szemöldökkel mutogattam Hoseok felé, aki még mindig az előző, lezáratlan ügyünket elemezte. Csak megrázta a fejét és felemelte a mutatóujját jelezve, hogy ez most fontos. Mondott még pár nyugtató szót a vonal túlsó végén lévőnek, majd egy sóhaj kíséretében letette a mobilt.

"A hatalmas ház előtt állva figyeltem őt, ahogy gyönyörű, ám ismeretlen mosolyával rám néz, int egyet, én pedig mindenféle habozás nélkül indulok meg felé, hogy a karjaimba zárhassam."

- Nam, még Minjae ügyét sem fejeztük be - dorgáltam meg szinte azonnal, tudomásul sem véve hirtelen szédületem.

- Hoseok már az utolsó simításokat végzi, Jungkook. A nő, akivel az előbb beszéltem, HaNeul, teljesen meg van rémülve. Szinte sírva könyörgött, hogy még ma este menjünk ki a házához, mert különben megőrül - magyarázta miközben mellém ült. - Istenem, hogy tudsz ennyire gusztustalanul enni? - szörnyedt el mikor Seokjinre nézett, aki fújtatva ráncolta össze a homlokát. Csak nevetni tudtam rajta, szegényt folyton ezzel cukkoljuk.

- Miért nem költözik el, ha ennyire durva a helyzet? - kérdeztem lényegre törően.

- Elvileg a húgáé volt a ház, de a lány palija pontosan az ő lakása mellett lakott, így csere történt. Hát, szépen át lett vágva az asszony, az biztos. Szegény, nem is sejthette, hogy a húga talán azért ragaszkodott annyira a cseréhez, mert ő sem bírt egy kísértetekkel lakott házban élni. Most meg rémült, mert pénze nincs arra, hogy máshova költözzön - ekkora egy álszent testvért. Cserével adta át a félelmet a nővérének, mikor saját magán is segíthetett volna. Már csak az érdekelne, hogy miért is olyan félelmetes az a ház.

- Seokjinnel kimegyünk az asszonyhoz, te és Hoseok addig keressetek a házról és annak összes lakójáról infókat, meg hogy volt e bármi baleset - adtam ki a parancsot és már húztam magamra vissza a kabátom. Még egyszer Hoseokra néztem, aki önmagát nem meghazudtolva, tényleg zenét hallgatott ugyanis még a fejét is rázta a kemény rockra. Bezzeg a munkával nem halad és még nekem is csak egy elhanyagolt intést szán. Az a szerencséje, hogy jó haverom, és hogy piszok jól végzi amúgy a munka gyakorlati részét.

Jinnel beültünk a kisbuszba, aminek mindkét oldalán fel volt tüntetve az SRT, azaz a SpiritResearchTeam rövidítése, amit ugyan rengeteg ember ítél el, sokan hisznek abban, hogy van is értelme a munkánknak. A szerencse az, hogy az állam bebiztosít nekünk mindent, tehát a nagyobb fejek mellettünk állnak, nem pedig ellenünk. A GPS segítségével találtunk el a házhoz, aminek a címét Namjoon firkantotta le egy kis cetlire. Hatalmas, szürke falakkal lefestett ház, régiesnek tűnt, talán az örökség miatt nem újították fel.

- Te is érzed? - Jinre néztem, aki árgus szemekkel figyelte a felső ablakokat, teljesen lefehéredett és mintha földbe gyökerezett volna a talpa.

- Tuti hogy van itt valami - bólintottam.

Vállon veregettem és egy kicsit meglöktem, hogy tudja, ideje tovább mennünk. A poros faajtón kopogtattunk, beletelt pár perc míg az ki is nyílt előttünk, egy fület sértő nyikorgás kíséretében.

- Jó napot! Az SRT-től érkeztünk, mivel kevesebb, mint fél órával ezelőtt bejelentést kaptunk magától - mosolyogtam a lehető legkedvesebben a kívülről totálisan őrültnek látszó nőre.

- Ó, istenem! Köszönöm, hogy eljöttek! - a nő azonnal fogadott minket, én pedig összeszorítva a fogaimat léptem be a hűvös házba. - Sajnálom, be van kapcsolva a fűtés, fogalmam sincs miért van ilyen hideg, mikor a csövek is forróak... - magyarázkodott, de egy elnéző intéssel elhallgattam. Azt már tudtuk, ez nem az ő hibája.

- Egyedül él itt? - kérdezte Seokjin miközben beljebb sétált és körbenézett a nappaliban, majd a konyhában. Úgy tűnt, a ház csak kívülről látszik régiesnek, mert amint beléptünk egy modern kinézet tárult elénk.

- Nem, dehogy. A férjem üzleti úton van, sajnos csak hónapok múlva tér haza - rázta a fejét.

- Akkor kérem, meséljen nekünk az itt történtekről, amiért úgy vélte ki kell hívnia minket - leültünk az asztalhoz és ameddig HaNeul teát készített mindkettőnknek, mesélésbe kezdett.

"Káprázatosan festett az új ruhájában, szőke tincsei arca elé hullottak ahogy lehajtotta a fejét.
- Istenem, de gyönyörű vagy! - nyögtem fel ámulatosan. Mosolya körbeérte az egész arcát, leérve a lépcsőn pedig egy puszit nyomott az arcomra."

- Pár napja hoztam át a dobozaimat az előző lakásomból. Tetszett a ház, és már tervbe vettük a férjemmel azt is, hogy miképpen fogjuk felújítani. Éppen a hálószobáról beszéltem, hogy nagyobb helyre lenne szükség és még arrébb is tettem az ismeretlen vázát az útból, mikor a laptopom bekrepált. Úgy ahogy mondom, és talán ha nem figyelek, megcsap az áram - hirtelen néztem Jinre, aki szintúgy nézett vissza rám, ám én letaglózva, nagyokat pislogtam, hogy elmúljon a folytonos szédülésem és kitisztuljon a fejem. Valami nincs rendben velem... Napok óta látomások kínoznak. - Az egész házban elment az áram, és csak akkor jött vissza, mikor ugyanoda tettem vissza a vázát. Az egész hátborzongató volt, tudják, egy ekkora házban egyedül voltam, és elment az áram, tehát még sötétben is maradtam. Azon az éjjelen nem aludtam, nem is tudtam volna, hiszen a kettővel mellettem lévő szobából érdekes hangokat hallottam. Mintha... Mintha valaki nyöszörögne és fájdalmasan sóhajtozna.

- Mutassa meg nekünk azt a szobát - szinte azonnal felálltam, nem törődve a teával, amit elém rakott.

Bólogatva húzta ki magát és az emeletre indult, mi pedig követtük őt. A hosszú folyosó két oldalán ajtók álltak, gondolom mindegyik mögött más-más alkalomra illő szoba volt, vagy talán vendégszobák. A nő megállt az egyik előtt és előre engedett minket. Úgy láttam, már attól nyugodtabb hogy mi itt vagyunk, hogy nincs egyedül. Belépve a szobába rögtön észrevettem a fehér, piszkos falak előtt álló régi ágyat, aminek néhány rugója kiugrott, és jobban hasonlított egy katonai ágyra. Barna szekrény állt a másik oldalon, az ajtajai nyitva voltak.

- A nyöszörgések után, pár nappal később dobbantást, majd ajtó csapódást hallottam. A húgom figyelmeztetett, hogy ez a szoba érdekes, és ő sosem volt bent, de nem gondoltam arra, hogy ő így képzelte... Mindenesetre én sem tettem be ide a lábam, kivéve akkor, mikor bejöttem, hogy kimossam a függönyt. Nézzék csak a vádlim, látják ezt? - a nő hangja hirtelen hisztérikussá vált miközben felhúzta a nadrágját, így rálátást kaptunk egy jókora lila foltra a bőrén. - Még csak el sem jutottam az ablakig, mikor akkorát estem, hogy félő volt, még a karomat is eltörtem. Valami megfogta a lábam, és ott tartott a földön miközben annyira szorított, hogy aztán ez lett belőle - trappolt egyet.

- Csak ebben a szobában észlelt ilyen jeleket? - kérdeztem kíváncsian.

Az a szellem, amelyik képes látható nyomot hagyni, mérhetetlenül erős és talán még arra is képes lenne, hogy megjelenjen számunkra. Ha ez megtörténne, a pályám során végzett munkám egyik legtekintélyesebb része lehetne. Mivel eddig csak hangokat, elmozdulásokat véltem felfedezni, egy álmom válna valóra ha most majd talán egy árnyat is láthatnék.

- A lépcsőn néha lábdobogást hallok, és egyszer mikor éjszaka nyugovóra szerettem volna térni, felfelé menet a lépcsőn mintha egy árnyat láttam volna - bingó!

- Szóval megmagyarázhatatlan hűvös levegő, nyöszörgések, sóhajok és ajtócsapkodások, látható testi nyom... - soroltam fel a tényeket már újra a kisbuszban ülve.

- Ne felejtsük el az áramkimaradást, ami azért elég érdekes ha jobban belegondolunk. HaNeul a ház feljavításáról beszélt, és egy számára idegen vázát tett arrébb, mire hirtelen elment az áram? Mit keresett a házban egy olyan tárgy, ami nem is az övé volt? És amikor visszatette a helyére, hirtelen minden visszaállt a rendes kerékvágásba. Jungkook, emellett sem mehetünk el, még akkor sem ha ennek lehet csupán technikai oka is - igaza volt Seokjinnek, itt minden apró részletet figyelembe kell venni.

Egyetértve bólintottam és izgatottan parkoltam le az autóval. Annyira érdekelt mit gyűjtöttek össze Namjoonék, hogy hiába akartam nyugodt ábrázatot mutatni, a lábaim fénysebességgel vittek be az épületbe. Imádom a kihívásokat, és amit HaNeul mesélt, nem éppen árulkodik egy rendes kísértetről. Már ha van ott kísértet, vagy egyáltalán bármi, ami paranormális.

- Mondjátok! - tártam ki magam előtt az ajtót, levágtam a kabátomat a fogasra és Hoseok mellé ültem, aki egy papírhalmaz felé görnyedt.

- A ház 1850-ben épült, Park DongHae építette tizenkét éven keresztül, ahova aztán a feleségével költöztek be. Azóta egészen pontosan harmincnégy lakója volt a háznak, de azok közül egyik sem szenvedett balesetet, vagy halt meg házon belül, kivéve egy embert. De ez.. Kook, ez brutál... - szusszantott egyet Nam, hogy egy újabb adag levegőt gyűjtsön és folytassa, de helyette aztán Hoseok szólalt meg.

- DongHaenak és feleségének 1856-ban született egy fiúk, akit Park Jiminnek neveztek el. A feleség minden vagyonát Jiminre költötte, a fiú mindent megkapott amire szüksége volt, az apja pedig természetesen rossz szemmel nézte hogyan kényeztetik el egyszem fiát. A nő rajongása a fiáért odáig fajult, hogy a Park család csődbe ment. DongHae hiába próbált tenni, sokkal többet dolgozni, az anya akkor is mindent elköltött. Ennek következtében DongHae kikészült. Sokat verte a gyereket, akiről aztán a szolgálók gondoskodtak, az anyja bérelte fel őket. 1874 februárjában, pontosan a fia születésnapján bezárta őt a szobájába. Az anya végig a születésnapi bált szervezhette, ugyanis ekkor nem volt jelen, legalábbis erről a napról róla nincs információnk. DongHae ivott, rengeteget, a maradék pénzét italra költötte, és este tért vissza lakájos házukba, ahol aztán a fiára tört. A Park fiú testén hat helyen vágást találtak, amiket elviekben hatalmas fájdalmakkal ugyan, de túlélt volna, de a nyakán elszíneződött rész megmagyarázott mindent. Tehát, hogy összevessünk mindent; 1874-ben Park Jimint, a tizennyolc éves fiút az apja kegyetlenül megkínozta, majd egy drót kötéllel megfojtotta. Mindez után pedig DongHae és felesége elhagyták a házat, úgy gondolom a további információk kevésbé fontosak... - fejezte be a beszámolót Hoseok. Az agyam ezerrel pörgött az imént hallottakon és hirtelen világossá vált minden. A nyöszörgések, az ajtócsapkodás, a fájdalmas sóhajtás, amikor HaNeul ezekről beszélt, elképzelni még nem tudtam, mi történhetett ott, abban a házban.

- Ma este odamegyünk, bekamerázzuk a házat és megpróbálunk felvenni valamit. Most menjetek haza, pihenjétek ki magatokat - bólintottam és saját parancsomnak eleget téve én is haza indultam.

"- Gyere - intettem és az ágyra ültem. Kezét az arcának jobb oldalára szorítva, halkan szipogva ült le mellém. Óvatosan húztam el a kezeit, hogy megnézzem mekkora sérülést szenvedett, majd hideg, vizes ronggyal és egy nyugtató krémmel kezdtem leápolni a vörös, vérző sebet.
- Fáj... - nyöszörögte halkan. A lelkem belesajdult, lassan már őrültté tett, hogy nem először látom őt így."

- És most? - meredt rám Namjoon mikor már vagy tíz perce bénáztam, az EMF mérőt valamiért a ház közelében nem tudtam beállítani a megfelelő frekvenciára, így muszáj voltam két utcát lejjebb sétálni. Idegesített, mert nehogy pont most menjen ez is tönkre...

- Felszereltétek a kamerát? - kérdeztem kíváncsian és a kisbuszba szálltam, hogy lecsekkoljam minden kamera pontosan be van állítva, vagy csak feles munkát csináltak. Minden a legnagyobb rendben volt.

- Rendben, Hoseok és Seokjin, ti a kocsiban maradtok figyelni a monitorokat és felügyeltek. Namjoon, mi pedig megyünk - a vállamra vettem a táskám, amiben a hőkamerát és a többi eszközt tároltam amíg még idekint voltunk.

Már rendesen beesteledett, így két zseblámpát is a kezünkbe fogtunk. Az ajtón belépve már nem lepett meg a szokatlan hideg, fel voltunk rá készülve. A hőkamerát magam előtt tartva sétáltam fel a lépcsőn, hátha látok valamit, Namjoon pedig mögöttem jött a zseblámpát tartva.

- Átkozott sötét... - morogta mikor véletlenül belerúgott egy feljebb álló lépcsőfokba. Halványan elmosolyodva, a kamerát figyelve tartottam a szoba felé, aminek direkt nyitva hagytuk az ajtaját, de most majd bezárjuk magunk után.

- Na lássuk - leültem a régi ágyra és magam mellé tettem az EVP-t, ami a hangot és a mozgást érzékeli, amit egy átlagos emberi fül és szem nem hallhat, sem láthat. Kitettem az EMF-et is, ami egy nélkülözhetetlen műszer ha paranormális jelenségek után kutatunk. Az elektromágneses kibocsájtást méri, ami a kísértetekben magas számban jelen van, így ha itt van kísértet, a műszer ezt villogással jelzi.

- Van itt valaki? - tette fel az első kérdést Namjoon, míg én az EMF-et figyeltem árgus szemekkel. - Tudjuk, hogy itt vagy. Jobban tennéd, ha előbújnál - körbefordult egyszer a zseblámpájával, de én sem láttam semmit. Majd talán a kamera. Nam megállt és percek teltek el azzal, hogy vártunk valami jelre, mikor aztán a műszer villogni kezdett, bennem pedig megállt az ütő.

- Nam... - suttogtam. A hideg futkosott a hátamon a levegőtől, ami megcsapta a nyakamat. Hiába fordítottam a fejem jobbra-balra, semmit nem láttam, de éreztem. És ezt a műszer is kimutatja.

- Miért vagy itt? - tette fel a következő kérdést Namjoon, de aligha tudtam rá figyelni. Lágy szellő, mintha valaki a nyakamba fújná a levegőt. Oh, te jó ég, add, hogy mindent vegyen a kamera!

- Ez már nem a te házad - mondta Namjoon, mire a villogás abbamaradt és már a kellemes szellőt sem éreztem a nyakamnál, ami teljesen elbódított.

- Elment? - vontam össze a szemöldököm miközben még mindig az EMF-et néztem. Nem villogott többé, pedig vártunk rá. - Menjünk le és nézzük meg a felvételeket - javasoltam mikor láttam, fogytán van az aksi. Namjoon bólintott és nagy léptekkel indult az ajtó felé.

- Állj! - szóltam rá hirtelen, és ő azonnal meg is dermedt. - Hallod? - suttogtam újra, mert attól féltem ha hangosabban beszélnék, talán nem hallanánk azt a kis nyöszörgést, ami a sarokból hallatszik. Arra fordulva vettem elő a hőkamerám és lassan, óvatosan közelítettem meg a sarkot, de ahogy pár méterre álltam tőle, a nyöszörgés abbamaradt, és a hőkamera sem vett fel semmit.

Visszatérve Seokjinhez és Hoseokhoz még ott a helyszínen akartuk megnézni a felvételeket, és hogy mire is jutottunk pontosan. Személyes élményeim alapján tényleg van ott valami, azaz valaki, akinek nem ott lenne a helye.

- Mintha azt mondaná, hogy... Ne bánts. Vagy valami ilyesmi - próbálta kitalálni Hoseok azt, amit az EVP vett fel. Úgy tűnik sikerült valamit felvennünk.

- Igen, határozottan azt, mondja, hogy Ne bánts - bólintottam rá elégedetten. - Jin, add ide a hőkamerádat, visszamegyek - jelentettem ki határozottan és már nyúltam is felé. Muszáj találnom valamit...Valami árnyat...Bármit.

- Szerintem ez nem jó ötlet. Miért nem várunk egy kicsit? Hosszú még az éjszaka... - rövid gondolkozás után rábólintottam, mert igaza volt. És talán ha várunk egy kicsit, az eltűnt paranormális aktivitás szintje is újból emelkedik. Van egy olyan érzésem, hogy megijesztettük Jimint - már ha valóban Jimin van odabent. Pedig muszáj megtudnunk, miért ragadt itt és mi az, ami segítene neki oda kerülni, ahova való.

Éppen azon gondolkoztam, hogy ha valóban az a fiatal fiú az, akit az ütött-kopott képen láttunk, nehezebb dolgom lesz. Valamiért a szőke haja, a csillogó szeme és az a mosoly nem hagyott nyugodni.

- Jungkook? - rakta a kezét a vállamra Seokjin, és amint ráfigyeltem, a kamerakép felé mutatott. Összeszűkítve szemeimet dőltem előre, le sem véve a szemeimet a monitorról. A szobát öt szögből állítottuk be, a harmadik kamerakép pedig érdekes fordulatokat mutat. Már szedelődzködtem is mikor még csak az ajtó kicsapódását láttam, majd annak meglendülését. Talán feldühítettük a kicsikét? Amikor felértem már hallottam Namjoont a nyomomban, remek, legalább lesz ki fedez hátulról.

- Bezzeg ilyenkor nem csinálsz semmit! Megijedtél, mi? - emeltem fel a hangom mikor a szoba közepére álltam.

Azt akartam, hogy mutasson valamit úgy, hogy mi is itt vagyunk. Ne csak akkor legyen nagy merész amikor egyedül lehet, vagy amikor valaki olyan van a házban, akiben hemzseg a félelem.
- Berezeltél! - nevettem fel halkan, és talán lemondóan is egyben.
- Na jó, akkor ha nem jelensz meg nekünk, ne tedd. Kit érdekel?! - rántottam meg a vállam és az EMF-et a lábamhoz raktam miközben törökülésben ültem a szőnyegre. - Tudom, hogy képes vagy arra, hogy villogtass - vigyorodtam el a kifejezésre.

- Hagyjuk már Jungkook...Talán csak a szél volt, kezdem azt hinni, hogy nincs is itt semmi - körözött mellettem Nam, és amit mondott, tökéletesen megadta a végső löketet. A műszer szélsebesen villogni kezdett, azt hittem talán ki is akadt. - Vagy mégis - csettintett a levegőben elégedetten. Áh, leesett a terve. Azt hittem tényleg feladta.

- Kommunikálsz velünk vagy megint megijedsz? - hergeltem. A műszer újra villant, így bátran fordultam felé újabb kérdéssel. - Park Jimin a neved? - és igen. Megvolt a válasz.

"Izgatottan rohantam fel a lépcsőn tudván, hogy most senki sincs itt olyan, aki zavarhatna minket. Még a szolgálók is az ünnepélyen vannak, amire Jimin betegségre hivatkozva nem ment el. Engem meg amúgy sem hiányolna senki sem onnan.
- Itt vagyok! - kiáltottam a levegőbe lendítve a kezem, és fél perc múlva már egy erős lökést éreztem, egy kicsit megtorpanva tartottam meg a rám csimpaszkodó szőke szerelmem."

Hulla fáradtan, két kávéspohárral a kezemben ültem be a buszba. Seokjinék felajánlották, hogy ne kelljen a központba is bekocsikáznom, eljönnek értem.

- Itt volt az egész délelőtt, hogy aludj - értetlenkedett Jin. Gyilkos tekintettel meredtem rá. Aludtam volna én, de valami állatira nem hagyott nyugodni, a szemeim pedig mindig éberen kutatták a falat, mintha az annyira érdekes lenne.

- Találtunk valami olyat, amitől tuti felébredsz - veregette meg a vállam Namjoon és előre adta az EVP-t. A műszerfalnak támasztva a poharakat emeltem a fülemhez az eszközt és vártam, de sokáig csak a csendet hallottam. Aztán a saját hangom, és...

- Bezzeg ilyenkor nem csinálsz semmit! Megijedtél, mi?
- Megijedtél, mi?
- Berezeltél!
- Én?
- Na jó, ha nem jelensz meg nekünk, ne tedd. Kit érdekel?!
- Ugyan már, Jungkook.
- Hagyjuk már Jungkook...Talán csak a szél volt, kezdem azt hinni, hogy nincs is itt semmi.
- MENJ INNEN!
- Vagy mégis.
- Kommunikálsz velünk vagy megint megijedsz?
- Csak veled.

Elkerekedett szemekkel néztem a srácokra, a pulzusom az egekbe szökött hirtelen, ó igen, igaza volt Namjoonnak, azonnal felébredtem!

- Mi a szar?! - újra végighallgattam a kis párbeszédet, amiben tisztán lehetett hallani a harmadik fél hangját is. - Megismételt... Visszakérdezett... Várjunk csak, honnan tudja a nevem? - értetlenkedtem. Talán Nam egyszer elejtette a nevem ott a házban, nem kéne nagyobb jelentőséget tulajdonítanom neki, de nem hagy nyugodni.

- Hoseokkal arra jutottunk, hogy nagyobb hatást érnénk el, ha csak te mennél fel ma éjjel - bökte ki Seokjin. Mintha én nem tudnám. Jimin tökéletesen kifejezte az undorát Nam felé. Talán ha én egyedül megyek oda, nyitottabb lesz, és ha megjelenik számomra akkor talán...

- Most elmegyünk HaNeulhoz, elmondjuk neki, hogy kérnénk még egy éjszakát a házában. Tök ciki! Eddig minden ügyünket lerendeztük egy éjszaka alatt, csak az utómunka tartott el pár napig, de a nagyja akkor is megvolt... - hadonászott a levegőben Hoseok.

- Fogd már be, ilyen erős jelenséggel még nem is volt dolgunk! - csitította őt Seokjin. Namjoon bedugta a fülesét, én pedig újra és újra lejátszottam a hangfelvételt.

***

Újra itt vagyok. Teljes sötétségben, bekamerázva a házban, ahol száznegyven évvel ezelőtt meggyilkoltak egy fiút, aki amúgy még mindig itt van. És egyedül vagyok. Csodás.

- Jimin, megint én vagyok - szólaltam meg nagy sokára, mikor már a falnak dőlve ültem a földön a szobában. Mellettem mindkét fontos műszer, körülöttem kamerák, a kezemben zseblámpa. Az EMF felvillant, én pedig megnyugodva mosolyodtam el. Kezdődhet!

- Tudom mi történt veled, Jimin - köszörültem meg a torkom. - És tudom, hogy néha még most is fáj. Hallottam, ahogy nyöszörögsz... - emlékeztem vissza tegnap éjjelre, mikor merészen akartam felvenni a hangjelenséget, de mire sikerült volna, elnémult.
- Most csak én vagyok itt. Megmutatod magad? - kérdeztem izgatottan, de nem kaptam választ, mire összevont szemöldökkel emeltem fel a fejem. - Zavarnak a kamerák? - villogás.
Sokáig vacilláltam mit tegyek, végül pedig feltápászkodtam és a fő kamerához léptem, amelyik az összes többit vezérelte.
- Srácok, ha fél órán belül nem jelentkeznék, gyertek fel - beszéltem a kamerába. El tudom képzelni Namjoon ijedt arckifejezését, Hoseok nemleges fejrázását és Seokjin elkerekedett szemeit a képernyőt bámulni. Egy kattintással elsötétítettem számukra a képet, majd egy remegős sóhajt hallatva fordultam vissza, ám alighogy felemeltem a fejem, kezemet a mellkasomhoz kaptam egy hangos sikítás következtében.

Ott állt. Fél méterre tőlem, pontosan úgy festett, mint ahogy a képen volt. Nem láttam át rajta, mintha élő ember lenne, és... mosolygott. Mosolygott rám, majd körbenézett a szobában. Ajkai megrándultak, tiszta szemei könnybe lábadtak miközben leült a földre.

- Hogyan...? - hüledeztem még mindig teljes sokkban. Arról nem volt szó, hogy bármiféle kísértet teljes emberi alakot tud ölteni, még nem is hallottam ilyenről.

- Miért vagy itt? Valójában nem kéne itt lenned... Apám meglát és végünk van! - remegett az egész teste és ahogy felnézett, hirtelen alakult át. Az öltöny helyett egy szakadt póló volt rajta, kezeiből és combjaiból ömleni kezdett a vér és a nyakára fém színű kötél szorult, az arca pedig lassan vörösödni kezdett.

- Jimin! - kiáltottam fel kétségbeesetten.

Annyira élethű volt...Annyira félelmetes, hogy nem bírtam felé mozdulni, sőt. Semerre se mertem lépni. A nyakába vájt drótkötél izzani kezdett, ő pedig halk, fájdalmas sóhajokat hallatott. Ez az, amit nem mutat, mikor itt vannak, de a hangokat nem tudja elfedni.

- Állítsd meg! - kiáltottam újra. Ekkor nézett rám, elfeketedett szemei pedig egy másodperc alatt váltak újra rikítóvá. - Miért? - ziháltam. Úgy éreztem, kiszívták belőlem az életet, roppant mód elfáradtam. Jimin felállt, elém jött és megfogva a kezem húzott le maga mellé a földre.

- Hiányoztál, Jungkookie - vetette a hátát a falnak, mire én is így tettem.

- Hiányoztam? - ráncoltam a homlokom. A remegés még mindig felettem uralkodott, mégsem akartam kihúzni kezeimet Jiminé közül.

- Mintha száz év is eltelt volna mióta láttalak! - mosolyodott el és felém hajolva nyomott egy puszit az arcomra.

- M-mi...Én nem... Jimin, azt hiszem nem az vagyok, aki...Szóval... - hebegtem.

Valószínűleg összetéveszt valakivel az ő korából. Oh istenem, ennek az egésznek semmi valóság alapja nincs! Mi a szar van velem?!

- Fél óra alatt simán megölnélek - hagyott figyelmen kívül.

- Megtennéd? - vágtam vissza. Lehajtott fejjel nézett félre, mintha telibe találtam volna a dolgot. Figyeltem őt, ahogy arcának élét árnyékolja szőke haja, ami most inkább volt gubancos, mint elrendezett. Késztetést éreztem arra, hogy odanyúljak és tincseiközé túrva tegyem rendbe a haját, de még idejében megfékeztem magam. Még a végén megijedne tőlem, mondjuk nagyobb a valószínűsége, hogy előbb ijedek meg én tőle, mint fordítva.

- Fogalmad sincs róla mennyit szenvedtem... - suttogta megtörve a csendet.

Az ajtó kicsapódott, mire ijedten ugrottam fel, de Jimin továbbra is ott ült, mint egy elveszett kisgyerek. Persze, ez csak abban a pillanatban hatott úgy, mert a következőben már sötét szemekkel nézett fel rám. A lámpa villogni kezdett, ahogy az összes műszer is a szobában, az ajtó be és ki nyitódott fénysebességgel, Jimin arcára pedig valódi szenvedés ült ki. A ruhái maguktól szakadtak le róla, vágások jelentek meg a testén, ő pedig halkan nyöszörögni kezdett.

- Nem... - motyogtam rémülten. Hátrálva figyeltem, ahogyan Jimin teste megvonaglik, a feje pedig egy nagy roppanást hallatva teljesen hátra csuklik.
Felsikítva fordultam meg és igyekeztem az ajtó felé, de amint kiléptem volna rajta, egy erős kéz húzott vissza.
- Kérlek, Jimin! Ne! - könnyeim áztatták az arcom, a halál vasmarkában éreztem magam és soha, soha többé nem akartam ide visszatérni.

- Segíts, Jungkook... Segíts! - zokogta Jimin majd kilökött az ajtón, hangosan becsapva maga után azt. Nagyokat nyelve léptem hátra, jég hideg volt az előszobában, szinte látszott a leheletem. Nem tudtam volna tovább ott maradni, bármennyire is akartam segíteni, a félelmem bennem most hatalmasnak látszott.

"- Shhh! - mutatóujját a szája elé emelte miközben megpróbált a lehető legkisebb helyre befurakodni. Feltett szándéka volt eltűnni, de az összes helyet elfoglaltam a pincelejáró hátsó részében, és hosszú lábaimat is kinyújtottam, így esélye se lett volna beférkőzni mellém. Nevettem rajta és a bénázásán, pedig pontosan tudtam ha meghallanak minket, soha többé nem találkozhatunk. Láttam, hogy meg akar ezért szidni, mikor lábdobogásokat hallottunk, így végső megoldásként egy hirtelen mozdulattal landolt az ölemben miközben maga után húzta a falépcső kiszakadt részét is.
- Helló, Chim! Hát te? - súgtam a fülébe miközben kezeimmel átfogtam a derekát és magamra vontam. Szemeit forgatva fordult meg karjaim között és, hogy határozottabb legyen, ajkait erősen az enyéimre nyomta. Nyelve befurakodást kért a számba, az eszem pedig vészcsengőért kapott mikor újra meghallottam a lábdobogást. Az apja minden bizonnyal őt keresi, hogy megpróbáljon rá sózni valamilyen feladatot, ami alól majd újra az anyja fogja kihúzni. Feltüzelt a tudat, hogy olyan dolgot teszünk, amit nem szabad ráadásul úgy, hogy az érintett nem sokkal távolabb van tőlünk. Ujjaimmal Jimin kusza tincsei közé túrtam és szemérmetlenül csókoltam. "

- Hé! Ébredj! - arcomat gyenge pofonok érték, puha ágyban feküdtem és úgy izzadtam, mintha a zuhany alól léptem volna ki pár perccel ezelőtt. Nem tudtam hol vagyok, és mi történt pontosan, a valóság és az álom összeverekedtek a fejemben és úgy gondolták ha egybeforrnak, attól kevésbé leszek beszarva.

- Fent vagyok! - nyögtem egy sóhaj kíséretében és a felettem térdelő Hoseokra néztem. Amikor rájött, hogy tényleg éber vagyok, leszállt rólam és Seokjin és Namjoon mellé lépett.

- Mi történt veled? - tért a lényegre Jin és egy pohár vizet nyomott a kezembe miközben felültem. Egy párnát gyömöszöltem a hátam mögé, így kényelmesen és legfőképpen kipihenten tudtam kortyolgatni a pohárból.

- Fogalmam sincs - tanácstalanul ráztam a fejem, mert már én sem voltam biztos magamban. Az, hogy mi történt, és mi nem, a vastagon meghúzott határvonalaimon kívül történt, így jóformán semmit sem tudok ép ésszel felfogni.

- Nam úgy visított mint egy csaj, amikor kivágódtál az ajtón szinte félholtan - bólogatott Hoseok, aki a következő másodpercben már a földön fetrengett Namjoon alatt, aki nagyban ütögette őt.

- Nem félholtan, de ájultan. Az ajtó kicsapódott, te pedig kidőltél rajta, mint egy zsák - magyarázta Seokjin, és a homlokát ráncolva figyelte a két birkózó fiút.

- Nem emlékszem - vonogattam a vállam. A mobilomat előkapva néztem meg az időt, és amikor megláttam a dátumot, hirtelen kifutott a vér az arcomból. - Mégis meddig voltam eszméletlen?!

- Majdnem tíz órát. De legalább kipihented magad, ha már mi nem - morogta Hoseok a haját igazgatva. Hát öregem, azon már nem segíthetsz.

- Akkor menjetek haza és aludjatok. Szerintem egy kicsit pihentetjük ezt a témát - köszörültem meg a torkom.

Miután mindegyik fiú lelépett, egy meleg zuhany után és egy forró fekete kávé társaságában ültem ki a teraszra. A nap már lemenőben volt, el sem hiszem, hogy végigaludtam az egész napot. Teljesen kiütött az, ami a Park-házban történt. Az agyamnak megterhelő volt felidézni mindent, ami akkor történt mikor abban a röpke fél órában esélyem akadt beszélni a fiatal fiúval, de már abban sem vagyok biztos, hogy az valós volt, vagy csak beképzeltem. Feladva a mihaszna próbálkozást, miszerint el is érjek valamit a műszerek és stabil elmeállapot nélkül, visszatértem a nyugalmas ágyba. Kipihent voltam, mégis magamra parancsoltam, hogy a következő éjszakát is végigaludjam, aztán új erővel vághassak bele újra a Park-ügybe.

"- Chim! - egy mosoly kúszott az arcomra mikor a szőke fiú kilesett az ablakán. Már mióta dobálom kavicsokkal az üveget, lassan feladtam volna ha nem vesz észre.

- Mit művelsz? - suttogta feszélyezve. Felugrottam a fa legalsó, biztonságosnak érezhető ágára és mászni kezdtem. Jimin kitárta az ablakát, amin végül egyszerűen bejutottam. Lent körbejártam a házat, a szülei már rég alszanak, ha nem tudom ezt a tényt, talán inkább hazarohannék. Nem jó dolog ujjat húzni Chim apjával, ő egy igazi vadállat. Abban leli örömét ha a fiát ütheti, de persze aztán nem is neki kell leápolni a nyílt sebeket, és szerintem azt sem tudja ki teszi ezt meg. Sokszor hallom, hogy az anyukája megköszöni az egyik szolgálónak, hogy kezelésbe vette a fiát, szegény kis csaj meg megszólalni nem tud a meglepődöttségtől, csak bólint egyet. Azt sem tudja mi történik Jiminnel néha.

- Helló, hercegem! - húztam magamhoz vékony derekát átfogva és lágyan csókoltam. Ez volt az, ami miatt nem tudtam aludni, túlságosan hiányzott már nekem. A tegnapi lovas verseny miatt aligha tudtunk volna találkozni, egy nap nélküle pedig maga volt a pokol.

- Hiányoztál - sóhajtotta a számba.

- Hiányoztam annyira, hogy most vissza tudd értem fogni a gyönyörű, dallamos nyögéseidet? - vigyorodtam el hirtelen miközben az ágy felé toltam. "

Az izzadtság patakokban folyt le rólam, mintha az elalvás előtti zuhany meg sem történt volna, a homlokomon gyöngyözött kitartóan mikor felriadtam. Szaporán vettem a levegőt, képek ugrottak be a szemeim elé, amitől hangosan felnyögtem és a takaró alá nyúlva fogtam marokra magam. Élesen szívtam a forró levegőből és egy pillanat alatt szabadultam meg az alsómtól, hogy könnyebben magamhoz érjek.

———

- Jimin? - a lépcsőn igyekeztem felfelé, hajnali három óra lehetett, még mindig sötét volt. Kitártam a szoba ajtaját, és ott volt ő. Az ablakpárkányon ült, fél lábát lelógatta és gyönyörű mosollyal nézett felém. - Chim! - sóhajtottam hatalmasat mire az arca teljesen megváltozott. Különböző érzések futottak át rajta, a következő pillanatban pedig már előttem állt, száját az enyémre tapasztva. Helytelen amit teszek, az isten szerelmére, most csókolózom egy kísértettel! Ennek ellenére élvezem, és mintha ujjaimnak ismerősek lennének a szőke tincsek, úgy túrnak közéjük.

- Hol vannak a barátaid? - kérdezte halkan a kamerákra mutatva, mire megvontam a vállam.

- Látni akartalak.

Mosolya szélesebb lett, azonban szemei mást tükröztek. Őszinte félelmet.

- Te voltál az, ugye? Te mutattad a képeket, a pillanatokat... a látomásokat - motyogtam megtörten félrenézve.

Tudnom kellett, hogy megőrültem, vagy tényleg megtörtént minden.

- Én - bólintott kis habozás után.

- Azt hittem megőrültem - ráztam a fejem hitetlenül, mire apró kuncogást váltottam ki belőle.

- Kookie, gyere velem - kérte miközben összekulcsolta az ujjainkat. - Gyere - ismételte magát, bennem pedig felötlött a kérdés, hogy hova?

- De én... - próbáltam kifogásokat keresni, de miért is? Miért keresnék bugyuta indokokat az ellen, hogy vele lehessek? Befogtam a számat és aprót bólintottam.

- A barátaid - sóhajtotta dühösen.

Értetlenül néztem rá, hogy jönnek most ide a barátaim. Jimin idegesen az ablak felé bökött, így odasietve láttam leparkolni a kisbuszt, ahonnan kiszállt a három fiú.

- Nem tudtam, hogy ide jönnek - emeltem fel a kezeimet. - Chim! - kiáltottam ijedten mikor a feje hátrabukott, félelmetes, torokból feltörő hangot hallatott.

- Jungkook?! - hallottam Namjoon hangját, és biztos voltam benne, hogyha most bejön ide, Jimin megöli őt. Gyorsan kellett cselekednem, nem hagyhattam, hogy bántsa a barátaimat. A lábaira meredve újabb vértócsa keletkezett, a szemeimet lehunytam és mikor újra felnéztem, egy kést tartott a kezében.

Véreres szemekkel meredt rám, nyakán egy éktelen vörös folt keletkezett a semmiből, de pontosan tudtam mi az. Lassan felém tartotta, a mellkasához emelte. Remegve szívtam be a levegőt, és még azelőtt Jimin karjaiba rohantam, mielőtt Namjoonék beléptek volna a szobába.

———

- Várj egy percet - kértem Jimint, aki egy fáradt mosoly kíséretében ült vissza a padra az idős nő mellé, aki zokogva szorított egy zsebkendőt. Nem láthatta Jimint, és nem is érezhette, de zokogása lassan alábbhagyott, mikor a szőke angyal óvatosan átölelte őt. Az anyukám volt. Megmelengette a szívemet a kép, és elképzeltem mennyire jól kijöttek volna egymással, ha életükben találkoztak volna. Hátat fordítva nekik a szépen faragott márványkőhöz sétáltam, ahol Namjoon, Seokjin és Hoseok álltak összeborulva. Nem lehetett volna megszámolni, kinek volt több könnye, és ez mosolygásra késztetett. Igaz barátok voltak. Arra gondoltam, mennyire humoros lenne itt maradni és kísérteni őket, de rájöttem, miután Jimin is csak kilencven évvel később lett olyan szinten erős, hogy megjelenjen, nem érne semmit. Mire újra láthatnának, már ők sem az élők sorában lennének. Így apró sugallatként megerőltettem a sírkőre emlékül rakott EMF-et, az pedig villogva vonzotta magára mindhárom fiú tekintetét. A könnyek között nevetésben törtek ki.

- Hiányozni fogsz Jungkook! - mosolygott Namjoon. Azt kívántam, bárcsak ne kellene őket itt hagynom, de ekkor megjelent mellettem Jimin, aki minden kételyemet elüldözte. Jó lenne itt maradni, de biztonságban tudom őket. Én pedig csupán boldog leszek, örökre, Jiminnel.