-Gyere segítek.-szólt Evvie mikor a bejárat előtti lépcsőn mentünk le.

-Tudom, hogy segíteni akarsz, de nem támaszkodhatok rád mindig mindenben. Meg kell tanulnom egyedül, saját magam is lejutni innen.
-mutattam az egészen apró és meredek, cseppetsem hivogató lépcsőfokokra.

-Igazad van, ne haragudj csak nagyon féltelek...-láttam Evvie szemében az aggodalmat, azt az igazi őszinte aggodalmat, amit a legjobb barátja sőt nem is, a "testvére" felé mutat.

Ezért hálás leszek mindig is. De nem támaszkodhatok az örökké valóságig másokra, ezt meg kell értenie anyának is, és mindenki másnak aki törődik velem.
Fokozatosan, szép lassan lelépkedtem azokon a borzasztóan nagy létszámú lépcsőfokokon.

-Most már mehetünk !-mosolyogtam rá, a legesleghálásabb tekintetemmel.

Elindultunk a buszmegállóba, és Evvie csak mesélt és mesélt mindd azokról a dolgokról, amikről lemaradtam persze ezek többségét hallottam, de most belekezdett a részletes kivesézésükbe. Épp azt a sztorit mesélte hogyan ismerkedett meg az új fiúval, mikor megláttam a buszmegálló padjának végében, egy számomra még ismeretlen arcot.

-Ő ki, ismered azt a srácot ott ?-böktem a fejemmel felé. Nem láttam egyszersem mióta ebbe az iskolába járok. Jó hivatalosan kemény egy évet jártam rendesen a balesetem miatt, viszont Evvie nem mesélt róla, és eléggé egy feltűnő jelenség.

-Ő Daren Born. Kerüld el ha nem akarsz bajba keveredni. Komolyan !
-egy apró sóhajt hallatott a fiú neve után. És csak a fejét rázta.

-Daren.

Ízlelgettem a nevét, nagyon is illett rá. Az ahogyan sodorta a cigit egy régi szakadt újság papír felett görnyedve, minnél mohóbban, és gyorsabban, kíváncsivá tett.