(Sajnálom, valószínűleg nem lesz folytatva, de azért megosztom az első fejezetet.)

1

2016. február 22.

Csukd le a szemed! Ne gondolj semmire! Meg se próbálj megmozdulni! Ne vegyél kis levegőket, csak mélyeket! Ne csinálj semmit! Ne grimaszolj! Csak aludj el! Gyerünk! Csináld már, a fenébe is! – Ezek a mondatok ringattak álomba nap, mint nap. Néha azzal játszadoztam, hogy felcseréltem a sorrendjüket, vagy másképp fogalmaztam meg őket. Eleinte mókás volt, de aztán egyre unalmasabbá vált. Egy idő után, már nem kezdtem grimaszolni, mielőtt megtiltottam volna magamnak. Nem is vettem kis levegőket, sőt volt, hogy a szememet sem csuktam le. Egyszerűen feküdtem az ágyon, akár egy hulla. Néztem, ahogy az autók bevillanó fénye, apró pöttyöket hagyva suhan el a plafonon, aztán megint. Néha még tűzoltó, vagy rendőr is elhúzott az ablakom előtt, és olyankor kicsit megörültem. Talán végre engem visznek el? Vagy valami változás jön? Az autókra mostantól kötelező villogókat szerelni? Nem. Mindig kivertem a hülye gondolatokat a fejemből.

Minden tökéletes így, ahogy most van. Jól érzem magam a bőrömben. Én vagyok az iskola legjobb tanulója. Akár kormányzó is lehetne belőlem, bármi, amit csak akarok. Tökéletes vagyok – nyugtatgattam magam, de legbelül mégsem hittem el. Mégis mindennél jobban igyekeztem a kétségeimet elfojtani. Nem törődtem a lényemet fenyegető hangok sikolyával. Éltem az életem minden napját ugyanúgy, mint azelőtt.

Mikor reggelente felébredtem nem éreztem fáradtságot, még a napi négy óra alvás után sem. A szervezetem szinte hozzászokott a kialvatlansághoz, ami nem is kimondottan zavart. Így legalább több időm maradt tanulni. Ez maradt az oltalom, ami a délutáni, asztal előtti gubbasztásokat mégis szertartássá emelte. Meg akartam tudni mindent a világról, amiben élünk, és az érdektelen dolgokat pedig, kötelességtudóan bemagoltam, "Ami kell, az kell" alapon.

Tartottam magam a törvényeimhez. A magam köré szabott korlátaim erősebbek voltak mindennél, amit el tudtam képzelni. Nem volt szükségem senkire. Se tanárokra, akik megmondják, mit tanuljak meg, és mit ne, sem istenre, aki megmondja mi a jó, és mi a rossz, sem az anyámra.

Ami őt illeti, nem is nagyon láttam, talán kétszer egy héten. Nem mintha az ő hiánya bármi bánatot is okozott volna. Legbelül még örültem is neki, hogy elkerült. Belevetette magát a munkába, amint a világrajöttöm után fel tudott állni. Már csecsemőkoromban sem láttam túl sokat, inkább nevelőket hívott, aztán ahogy lehet, már be is dugott egy bentlakásos iskolába. Ezért is lepett meg pár éve, hogy nem egy újabb kollégiumba száműzött távol magától. Valószínűleg rájött, hogy én is felfogtam, nem akar látni. Ezért nyugodt szívvel hagyott itthon, tudta, nem fogom a problémáimmal zaklatni.

Őszintén szólva, senkit sem traktáltam a bajaimmal. Nem is igazán voltak, ha mégis, akkor csak felületes kellemetlenségek. Nem volt ma nyitva a könyvtár, elfogyott a tollam, vagy csak egy újabb természettudományos könyvet szerettem volna, esetleg önéletrajzot. Sőt az utóbbiakat sokkal jobban is szerettem.

Imádtam belenézni egy ember életébe. Miken mehetett keresztül, és végül mit ért el. Ahogy elég idős lettem a városi könyvtár használatához, alig lehetett kivonszolni onnan, főleg könyv nélkül nem. Egy új világ tárult ki előttem. Megértettem, hogy akár mindent megtudhatok a földről. Minden történelmi eseményt, minden kémiai reakciót, és minden híres ember életét. Azóta is a felismerés mámorában égetem. Meg akartam tudni mindent, és tisztában voltam vele, hogy ezt senki nem tilthatja meg nekem. Én akartam lenni a világ legtájékozottabb embere.

Az iskolai tanulmányokkal kezdtem, és a bentlakásos iskola második évére sikerült is mindent megtanulnom a gimnáziumi szintig. Nem is esett nehezemre. Kétszer elolvastam a könyveket, néha előadtam magamnak, vagy leírtam, és már az enyém is volt. Egy tankönyv körülbelül kéthétig tartott átlagosságban, de volt, amit kimondottan megszerettem, azért inkább lassítottam a tempón.

Az iskola persze mindebből semmit sem vett észre. A dolgozatokon mindig az elvártat teljesítettem, kiválót. Nem híreszteltem el, hogy én már az egész anyagot tudom. Nem is nagyon tudtam volna bárkinek is elmondani. Már akkor sem voltak barátaim. Ez természetesen senkit sem lepett meg.

Mivel nem volt testvérem, és a szeretetnek semmilyen formáját sem tapasztaltam, nem is értettem mi az. Amíg a százéves háborút kívülről fújtam, azok a fogalmak ismeretlenek maradtak számomra, mint a Barátság, Szerelem, Család. Egészen, amíg az irodalomig nem jutottam.

A kötelezőolvasmányok tele voltak tömény szentimentalizmussal, amiről azt sem tudtam fogni, vagy szagolni kell. A racionalizmus, amiből akkor szinte táplálkoztam, hirtelen nem volt elég. Amint megismertem az érzelmek hosszas színskáláját, már nem elégedtem meg a száraz tényekkel. Szükségem volt valamire, amit nem lehetett néhány ócska képlettel leírni.

Próbáltam megismerni a testiség, és az érzelem fogalmát, ahogyan csak tudtam. Ez volt a fő oka annak, hogy a gimnáziumi tananyagba nem kezdtem bele. Ugyan még csak tizenkét éves voltam, de már felvételizhettem volna bármelyik középiskolába, ezzel szemben viszont, a csók, mint olyan, értelmezhetetlen maradt. Elkezdtem erről olvasni, és megismertem a világot, amit szemmel már nem lehet látni. Ez sokkal nehezebb tanulmánynak bizonyult, mint az eddigiek. Nem lehetett meghatározni, vagy korlátozni. Senkiről sem tudtam ránézésre megmondani, hogy éppen szerelmes-e, vagy csak bambul, még magamról sem.

Úgy tekintettem a világnak ezen részére, amit nehezen ugyan, de meg lehet tanulni. Azóta is csak próbálkoztam. Már tizenhét éves voltam, de lehetetlennek bizonyult, mégsem adtam fel. Amikor már az egyetemi könyvek többségét is végigvettem, elkezdtem kételkedni 2016 februárjában.

Már az egész év is a maga melankóliájával kezdődött, hogy ismét több hónapra falak közé szorultam. Nem mellesleg ezen év nyarán váltottam le az alvási szokásaimat, amiket fél év alatt sem tudtam újra az iskolarendhez egyeztetni. Ez a tény különleges problémákat vetett fel. Elkezdődtek a hallucinációim.

Persze, már évek óta észrevettem ezeket, hiszen olvastam is már róluk, de most elteljesedett rajtam. Megelőzően csak apróságokat láttam, mint furcsa rezgéseket, a sötétben megbúvó alakokat, mozgó földet, esetleg foltokat. Ezúttal mégis, különböző halott emberek járkáltak körülöttem, beszéltek hozzám, a szokásoson felül.

Nem kimondottan zavart, mert legtöbbször figyelmen kívül hagytam őket. Mégis, ahogy előbb utóbb mindannyian eltűntek, helyet adva az újaknak, valamiért meginogtam. A dolgok bennem mélyen változni kezdtek. Nem lavinaként, hanem inkább egy komótos gleccser módjára. Egyre kevesebb szabadidőt hagytam magamnak, és beletemetkeztem a tanulásba, hogy ne is legyen lehetőségem gondolkozni. Magamról, és a világról. Nem is beszélve arról, hogy alig tudtam beletörődni anyám, felém mutatott érdektelenségébe. Az egyre többször olvasott szépirodalom egy más képet festett elém a család fogalmáról. Szeretetet, bizalmat, alázatot, amikhez nekem semmi közöm sem volt. Hiányolni kezdtem ezeket. Üresnek éreztem magamat, megfosztva valami fontostól. Ezért döntöttem egy új hobbi mellett, ami még jobban elvonja a szabadidőmet. Egy részletesen izgalmas Beethoven életrajz után, ez lett a zongorázás, és a zene. Egy még ismeretlenebb

világ, amit hasonlóan nehéz volt megértenem. Kiderült azonban, hogy ehhez jóval több érzékem van, mint a tanuláshoz.

Leültem a városi könyvtár zenetermeinek egyikébe, magányosan egy koromfeketére lakkozott „Ludwig" zongorával, és először csak néztem. Láttam, ahogy a fa simára csiszolt lapjai keresztben állnak egymással, míg a hófehér billentyűk határozott lezárást adnak az íves vonalaknak. Egy szobor szépségével kápráztatott el. Ez volt a legszebb hangszer, amit egész életemben láttam. Gyönyörű. Úgy éreztem, hogy az életem eddigi üres része feltöltődött, és eltűnt minden hiányérzetem, már csak a látványától.

Ezek után lassan leültem mellé, és egyesével minden hangot megszólaltattam, majd visszafelé is. A testem beleborzongott az egymás után olyan tökéletességgel felszólaló rezgésekbe. Libabőrözni kezdett a testem, míg az agyam egy őrült táncot járt. Nem figyeltem semmi másra, csak a fülemben csengő zenére. Nem érdekelt se a tanulás, se az iskola, se az anyám. A szerelem, a szenvedély ott volt előttem, néhány kopott billentyű képében. Minden érzésemet kifejezhettem néhány apró érintéssel. A zongora végre beszélt velem, és én nem voltam egyedül. A magány olyan kecsességgel szállt el az akkordok szárnyán, hogy egy mély mosoly ült az arcomra. Egy faburkolatú tárgy lett a legjobb barátom. Az egyetlen, aki nem hagy le, nem csal meg, nem néz le, nem hazudik. Erre, és semmi egyébre nem volt szükségem. Legalábbis ezt hittem.

A kísérőim -, mert így nevezem a hallucinációimat -, gyakran eljöttek velem, és csak hallgatták, ahogy napról, napra egyre jobban játszom. Nem kellett tanár, vagy bármi más hozzá, magamtól fedeztem fel a zene kényes tulajdonságait.

Egy új támasza lett az életemnek, és úgyszólván már kettő is volt belőle. A tanulás mámorító érzése, majd mellette a zene borzongató simogatása. Ez a kettő pedig, néhol könnyen kiegészítette egymást. Ebből adódóan végigvettem a híres zeneszerzők életét Haydn-től Jimy Hendrix-ig. Mondhatni a függőjévé váltam a különleges embereknek, akikből akadt bőven elég. A megszállottjuk lettem, olyannyira, hogy a mondataik a fülemben csengtek percről percre. Egy új álom, amibe oly sok szereplő került, és én csak csodáltam őket.

Körülbelül itt kapcsolódhatunk be a történetbe, ahol is aztán én voltam a főszereplő. Rólam szólt, ha csak pár napig is csupán.

A legtöbb ember élete nagy siker sztoriját már a megfogantatása pillanatában elkezdené, én mégis biztos vagyok benne, hogy a saját történetem február 22.-én indult el. Ugyanúgy szokásosan feküdtem reggel az ágyban, várva az ébresztőm fülsiketítő hangjára, korom sötétben. Az ilyen hétfői reggeleken tökéletesen hallottam, ahogy anyám felkel, elkészülődik, majd elmegy. Ezt pontosan úgy időzítette, hogy mikor kilépett az ajtón, én még az ágyban feküdtem. Bizonyára valamiféle érzéke volt az ilyesmikhez. Mindig megtalálta a megfelelő kibújót a velem töltött percek alól.

Ennél lényegesebb volt az, hogy képtelen voltam felkelni. Csak bámultam a plafont, mikor az ébresztő már harmadjára is felcsendült. Egyszerűen nem tudtam megmozdítani a tagjaimat. Erre mondjuk még tudtam is a magyarázatot. Nem kellett volna olyan későn lefeküdnöm.

Igazság szerint a legszomorúbb az életemben az volt, hogy pontosan tudtam, mennyire rendszertelen életet élek. Nem aludtam napi három, esetleg négy óránál többet, és enni is csak néha-néha ettem. Annak ellenére, hogy mindent tudtam a kalóriákról, és a mozgás jelentőségéről a testemre nézve, meg sem próbáltam sportolni. Kifejezetten untatott, még a pozitív hatásainak tudatában is.

Az átlagos reggeli rutinom nem állt többől, mint fogmosásból, aztán öltözködésből. Az iskolatáskám nem állt másból, mint egy nagy füzetből, és egy tollból. Minden órán jegyzeteltem, de a könyveket nem vittem magammal, hiszen szóról, szóra tudtam. Felesleges lett volna.

Miután az ébresztő ötödszörre is megszólalt egy mély levegőt szívtam, majd minden izmomat megfeszítve felültem. Túlestem a kötelező rutinon, majd útra készen az ajtónak dőltem.

- Ma még zongorázni sem megyek – állítottam a hétfői nap ellen szóló érvek tetejére ezt a mondatot. – És még egy jó könyvem sincs, amit olvashatnék – folytattam megkeseredett hangon. Valahogy ez a nap jóval nehezebben indult, mint a többi.