Végre sikerült. Eljöttem otthonról. Már két éve fontolgattam, hogy megteszem, de eddig nem volt merszem. Amióta felrobbant a részecskegyorsító, azóta mintha a családi életem is felrobbant volna. Nem hibáztattam a STAR Labs-et mint mások, hiszen egy hiba akármikor lecsaphat. De ugyanakkor valamilyen szinten mégis ők voltak a hibásak. Mikor a robbanás történt, én éppen a suli szertárában voltam, rengeteg kitömött állattal körülvéve. A sötét anyag engem sem kímélt, és pár nap után, rájöttem, hogy meta lettem. Alakot tudtam váltani. Ezt egy darabig sikerült titkolnom mindenki előtt, de egyszer anyáék megláttak gyakorlás közben. Utána már semmi sem volt ugyanaz. Anyáék féltek tőlem, a tulajdon gyereküktől. Ha csak egy pici viccet is elsütöttem, ami a tolvajokról szólt, összerezzentek, mert úgy gondolták, hogy én is rossz útra akarok térni. És ebből elegem volt. Így most is éppen fecskeként szálltam a város felett. Persze az első dolgom volt, hogy emberek közé menjek, ahol nehezebb megtalálni engem. Így kerültem végül is egy szabadtéri koncert közepére. Mindenki ugrált és kiáltozott körülöttem, ami eléggé frusztráló volt, de itt nehezebb volt megtalálni engem. Na persze, de nem számoltam azzal, hogy Central Cityben jelen van minden pillanatban a lehetetlen. Mindenki nagyban táncolt és üvöltözött, mikor a csatornából kirobbant egy vörös folt és egy kék csík. A zene tönkrement, az emberek már nem örömükben, hanem félelmükben sikítottak. Egy pillanat alatt az összes civil eltűnt a színről, csak én maradtam ott úgy mintha megfagyasztottak volna. A két folt körülöttem futkározott.
- Nem lehetne, hogy megbeszéljük? Megmondtam, hogy nem akarok senkit bántani! - hallatszódott a kék foltból, miközben menekült a vörös elől.
- Ja, tudom. Mind ezt mondják, csak te elfelejtetted hozzátenni, hogy engem viszont szívesen látnál holtan.... - gyorsított rá a vörös. Észre sem vettek a vad rohanásban.
- Hányszor mondjam el még, hogy nem akarlak megölni? Azt se tudom, hogy hol vagyok, a csapatom sehol, a testvérem sehol, a város nevét az életemben nem hallottam ezelőtt, és én csak haza akarok valahogy jutni, de ezt nehéz kivitelezni úgy, hogy egy szintén szupergyors csávó piros rugdalózóban kerget át a városon! - akadt ki a kék. Szépen lassan, de lassulni kezdett. Mivel körülöttem futkároztak, ezért esélyem sem lett volna egyszerűen elfutni, így hirtelen elhatározással elefánttá változtam, hogy végre észrevegyenek. Miután átváltoztam, a két gyorshajtó egyszerre fékezett le, és nézett rám. A kék folt, aki egy szőke férfi volt valójában, már alig állt a lábán, csakúgy, mint én, merthogy ezzel az átváltozással elhasználtam az utolsó erőmaradékaimat is. Egy percig fennmaradt a feszült és megdöbbent csönd, aztán a szőkeség arca elsápadt, és remegő térdekkel a földre hullot. Ez kizökkentett, és elvesztettem a nagy nehezen megtartott kontrollt, majd emberi alakomban én is a földön végeztem. A vörös folt, azaz Flash megmozdult, és a füléhez emelte a kezét.
- Cisco... Ezt... Ezt ti is láttátok, ugye? Figyeljetek, öt perc és ott vagyok velük, de mindketten rémesen néznek ki, és fogalmam sincs, mi folyik itt.... - mondta, majd mindkettőnket magával rántva végigrohant az utcákon, egészen a STAR Labsig. Eszméletemnél voltam, de képtelen voltam akár csak az ujjamat megmozdítani. Mire feleszméltem, már egy metabiztos cellában voltam. De legalább volt hol aludnom, és még kényelmes is volt. Lehet, hogy fura, de bealudtam. A másik gyors fickóval fogalmam sincs mi lett, de akkor nem is nagyon érdekelt.

Pietro szemszöge

Lehet, hogy gyors vagyok, de azért nekem is vannak határaim. És ezt sajnos pont most kellett megtapasztalnom. Éppen egy bevetésen voltunk a csapattal, amikor valakik azt mondták, hogy vessük be a Fegyvert. Csak én hallottam meg a kiáltást, ezért elindultam a hang után. Már ekkor is fáradtabb voltam, mert egész nap futkorásztam, de azért még elememben voltam. Mikor odaértem a hang forrásához, csak annyit láttam, hogy elsütnek egy fegyvert, egyenesen rám, és a következő pillanatban már egy csatornában vagyok. Olyan sejtésem volt, hogy elteleportáltak, ezért kimentem a felszínre, ám ott egy teljesen idegen városban találtam magam. Először csak óvatosan sétálgatva próbáltam kitalálni, hogy mégis hol lehetek, és hívogattam a csapatot is, de semmi. Egyre idegesebb lettem, ezért akaratomon kívül is gyorsabban kezdtem el futni. Végül az lett ennek az egésznek a vége, hogy egy idő után egy ismeretlen gyorshajtó is becsatlakozott, de nem békés szándékokkal. Én pedig totálisan lefáradtam. Az ájulás előtt még valami elefántra emlékszem, de nem vagyok biztos benne, hogy tényleg ott volt. Addigra már kezdtem hallucinálni a fáradtságtól. Mikor újra öntudtomhoz értem, elsőre nem mertem kinyitni a szemem. Őszintén? Ijesztő volt, hogy van még egy vagy több olyan, mint én, és nem tudtam, mit csinálhattak velem. Aztán éreztem, hogy valami puhán fekszem. Megfigyeltem, hogy nincs nagyon légmozgás, tehát nem a szabadban vagyok. Óvatosan kinyitottam a szemeimet. Egy kipárnázott cellaszerűségben voltam. Az egyik oldala átlátszó volt, és a vörös ruhás csávesz onnan figyelt. Nem vette észre, hogy felébredtem, mert nagyon el volt foglalva magával, ezért aztán szépen nyugisan felültem. A tagjaimban újra ott volt az energia, így kicsit nyugodtabb voltam. A vöröske rámkapta a tekintetét, majd egy suhanással elűnt. Na, ez jó lesz... Egy olyan három másodperccel később egy kis papírzacskóval a kezében és egy hosszú hajú sráccal maga mellett tűnt fel újra. A hosszú hajú kinyitotta az ajtómat, de én meg sem rezdültem. Talán nem akartam balhét, vagy a HYDRA miatt, de nem akartam elmenni. Még. A vörös srác belépett mellém, és leült velem szemben. A másik becsukta utána az ajtót, és a második réteget is ránk zárta. Ügyelnek a biztonságra, az biztos. A velem bent maradt felém nyújtotta a zacskót.
- Amíg nem voltál magadnál nem tudtunk enni adni neked. - magyarázta meg, mire elvettem, és belenéztem. Egy hamburger volt benne, amit hálásan kicsomagoltam. Egy idő után kezdett zavaró lenni, hogy a srác csak áll és néz, ezért abbahagytam az evést, és ránéztem.
- Ha akarsz  valamit, mondd. De ne szuggeráljál, mert creepy vagy. - mondtam neki grimaszt vágva. És betaláltam, mert elnevette magát.
- Az biztos, hogy vannak kérdéseim. Egyrészt, ki a fészkes fene vagy te? - fordította oldalra a fejét.
- Pietro Maximoff, örülök a találkozásnak! - nyújtottam felé a kezem. - amúgy pedig, ha a háttérsztorimat akarod hallani, akkor helyezd kényelembe magad, mert az hosszú lesz.
A srác maga alá húzta a lábait, és hátradőlt, neki a szoba falának.
- Van időnk. Csak tessék. - biccentett felém. Felsóhajtottam, majd elkezdtem mesélni. A HYDRA évekről, a Bosszúállókról, Starkról, Wandáról, aztán rátértem a legutóbbi küldetésre, és arra, hogy hogyan is kerültem ide.
- ... aztán végül is ugye elájultam, és itt keltem fel. - zártam le a mesémet. A srác bólogatott.
- Őszinte legyek? Egy évvel ezelőtt még nem hittem volna neked.... De amióta harcoltam Zoommal, azóta már semmin sem csodálkozok. Nem mondom, hogy teljesen megbízok benned. Általában ha elkezdek megbízni valakiben, akkor az elárul. De nem tartom lehetetlennek a sztoridat. - mondta, miközben feltápászkodott.
- Nem is kértem, hogy bízz bennem, és elhiszem, hogy nehéz. Végül is, van időnk. Tudom, hogy el fognak jönni értem. Viszont... Egy dolgot kérhetnék? - néztem rá kíváncsian. - Najó, lehet két dolgot. - csóváltam meg a fejem, mire ő biccentett egyet, hogy mondjam mit akarok.
- Egyrészt, Te is gyorshajtó vagy, gondlom tudod, milyen rossz, ha sokáig nem futhat az ember. Van valami termetek, ahol biztonságos körülmények között tudnék futni? - a kérésem hallatán elmosolyodott.
- Azt hiszem, ez megoldható. Mi a másik? - kérdezte.
- Nem bírom a magányt. Van itt valaki, akivel trécselhetek? Hiperaktív vagyok kicsit, na. Például az ajtónyitogatós hosszúhajú srác eleve szimpi volt, de nekem aztán mindegy. - mondtam azt ajtó felé intve. A srác erre már csak elmosolyodott, és kilépett a kamrámból. - Akkor ez most egy igen? - kiabáltam utána, de nem kaptam választ, és egyedül maradtam a burgeremmel.

Tetszik?