Puffogva sétálgattam Sokovia utcáin. Anyámékkal megint összevesztem, de ez már nem az első eset. Sose értenek meg engem, valójában nem is fognak, mivel van egy képességem, telekinézis, de folyamatosan fejlődök, és kezdek más dolgokra is rájönni. Pár éve már ezzel élek együtt, viszont anyáméknak nem szándékozom elmondani. Ahogy ismerem őket, tuti a világ összes kórházába elvinnének, én meg nem akarok kísérleti patkány lenni.

Suli után mindig elmegyek a titkos helyemre, egy elhagyatott épületnek a tetején. Próbálok utána járni mégis miért történik ez velem, de eddig semmire sem jutottam.

Miközben magamban mérgelődtem, egy hatalmas robbanást hallottam, és utána sorban következtek a robbanások. Emberek síkításait hallottam meg. Hirtelen nem tudtam mitévő legyek. Láttam a közelben, hogy egy családra egy hatalmas faldarab akar rázúdúlni. Gyorsan kapcsoltam és kinyújtottam a kezem és a stressz ellenére, de próbáltam koncentrálni. Sose próbáltam még ekkora súlyt megtartani, nagyon féltem, hogy nem vagyok képes erre. Ekkor éreztem, hogy az erőm segítségével megtudtam tartani a faldarabot, ami valószínüleg a család felett lévő épület fala lehetett. Mivel annyira erőlködtem kénytelen voltam becsukni a szemem, és amikor éreztem, hogy elkaptam azonnal kipantattak, viszont, ahogy ez megtörtént elvesztettem az irányításom a hatalmas kőfal ellen.

-Nem!!-kiáltottam, és minden erőmet bevetve telekinézissel megfogtam a levegőben a kődarabot, a család felől hallottam kiáltásokat, és nagyjából egy méterrel felettük sikerült megfognom. Ekkor óvatosan melléjük helyeztem, és amint a földre tettem, egy hatalmas sóhaj hagyta el a számat. Éreztem, hogy minden erőm elszállt, a fülem sípolt, a fejem hasogatott, az összeesés határán voltam, de tudtam, hogy most ki kell tartanom. 
Felkaptam a fejem és láttam a családnak az értetlenséget és a félelmet, viszont a hálát is a szemükben.

-K..köszönjük.-mondta dadogta az anyuka. Én mosolyogva bólintottam egyet, majd észbekaptam, hogy mégis mi történik most. A várost megtámadták, de hogy kik arról fogalmam sincs. Pánikolva néztem körül és láttam az omladozó épületeket, sikoltozó embereket. A káosz egyik percről a másikra keletkezett. Senki nem tudott erre felkészülni, akik tudnak már most menekülnek, viszont én még otthon..

-Anya, apa!!-törtem ki hangosan és azonnal könnyek gyűltek a szemeimbe. Szedtem a lábaimat, ahogy csak tudtam és siettem haza. Szerencsére nem jártam messze, így hamar hazaértem, de amikor megérkeztem nem tudtam kontrollálni az érzéseim. A házunk romokban állt, és észrevettem az élettelen testüket heverni a romok között. Azonnal üresség járt át engem. A bűntudat, hogy haragban váltam el tőlük, és ilyenkor jövök rá, hogy egyátalán nem számított az a veszekedés, de ők már nincsenek. Odafutottam hozzájuk de tudtam,hogy már nincs mit tenni. Kezembe vettem anyukám arcát és még utoljára megsimogattam.
-Annyira..sajnálom..-suttogtam, és a vállaim rázkódni kezdtek a zokogástól.

Hátráltam a romoktól, mivel itt már úgysem tudok semmit sem tenni, de amint kiléptem a romok közül a lábaim nem bírták tovább, összerogytam a betonon és a könnyektől már semmit nem láttam.
-Miért?!-torkom szakadtából kiáltottam fel, és ekkor egy hatalmas energialöketet adtam ki magamból, pár méteres körzetben letarolt mindent, a maradék háznak a romjai is összedőltek. Én meg a fejemet a kezembe nyomtam és zokogtam.

Amikor kiadtam magamból mindent elöntött a bosszúvágy, tudni akartam ki vagy kik okozták ezt, nem hagyhatom hogy megússzák. Felálltam a földről, és amerre a tömeg sikoltozva futott, én pont ellenkező irányba mentem. Mindenhol repülő robotok voltak az égen, nem hezitáltam. Az erőmmel megfogtam az egyiket majd amilyekek a közelemben voltak az összeshez hozzávágtam, ezáltal szépen fogalmazva működésképtelenné tettem őket.

Épp futottam, amikor egy hatalmas földrengés keletkezett, és szépen lassan látni lehetett, hogy a város.. repül?
-Mi a..-képedtem el. Nem foglalkozhattam most ezzel, pedig szerintem nem kis probléma, hogy a város repül, de meg kell mentenem az embereket, ha már van egy képességem. Eddig mindig titkoltam, most végre hasznát vehetem.

Szörnyű volt látni a sok félelmet az emberek arcán, az elhunyt emberek holttestét heverni a földön, és a sok szomorúságot. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy megmentsem az embereket, viszont nem volt hova vinni őket, hisz repül a város! Már az egekben voltunk.. kezdtem bepánikolni, hogy most mégis mit tudnék tenni.

Ekkor egy hatalmas repülőgép jelent meg velünk egy légvonalban. Egy mosoly keletkezett az arcomra, de nem sokáig, mivel a mellettem lévő épület, elkezdtett omladozni, és az egész oldalra dőlni, pontosabban rám. Próbáltam az erőmmel megtartani, de már nagyon sokat használtam, fáradt voltam, kevés energiám volt és nem bírtam tovább. Tudtam, hogy most lesz a vég, amikor egy piros-sárga és egy szürke robotpáncél jött a segítségemre és az épületet tartották meg. Egyből felismertem őket, a Bosszúállók, csakhogy megérkeztek. Segítettem nekik, ahogy tudtam és együttes erővel elhelyeztük az épületet. Mindketten odajöttek hozzám és felnyílt a sisakjuk és így láthattam az arcukat. James Rhodes és Tony Stark.

-Jól vagy?-kérdezte Rhodes. Sokkos állapotba voltam, de azért bólintottam egyet.
-Ezt te csináltad?-kérdezte Stark.-Mármint ügye tudod, hogy egyedül fogtál egy épületet a levegőben? Ami igazából utána majdnem rádesett, ha mi nem vagyunk. Szívesen.
-Tony..-szólt rá az ezredes Starkra a nem legkedvesebb megszólalása után, de mivel nemigazán olyan helyzetben voltunk nem vettem magamra.
-Köszönöm.-szólaltam meg, amikor mindketten rám néztek.-Igen, tisztába vagyok vele, de mégis mi a fene történik itt, azt magyarázzák meg!
-Úgy hívják Ultron, egy robot aki békemegszállott, csak sajnos nem tudja mi a béke szó értelme.-magyarázta Tony. Visszahúzták magukra a sisakok.-Menj, ments meg akik tudsz , tereld őket a nagy repülőre, lehetőleg magadat is!-utasított Stark, én csak egyetértően bólintottam, majd utamra indultam.

Betereltem az embereket a repülőre, közben láttam a többi Bosszúállót is, de most nem volt időm velük foglalkozni. Amikor úgyéreztem, mindenkit feltereltem akit tudtam, már én is indultam volna a gépre, amikor egy furcsa érzésem támadt. Mintha valaki veszélybe lenne. Azonnal visszafordultam és láttam, hogy az égen egy vadászgép jelent meg. Előttem a híres Sólyomszem épp mentett meg egy kisfiút, és mellette volt egy fehérhajú fiú, aki ugyanúgy érzékelte a bajt, ahogy én is. A vadászgép egyre gyorsabban tartott feléjük, pontosabban Sólyomszem felé, és pontosan tudtam mit akar csinálni a fehérhajú. Ekkor mintha az idő lelassult volna. A fiú már elkezdett futni, a vadászgép golyózáporokat eresztett el, de semmi nem történt, mintha minden megállt volna.. kivéve én. Én ugyanúgy tudtam mozogni. Gyorsan közelebb futottam és a golyókat az erőm segítségével a vadászgép irányába állítottam. A fiú elé még odatudtam futni , de az idő újra működésbe állt.

A vadászgép felrobbant, ezzel egyidőben a fehérhajú rettentőgyorsasággal kezdett futni, viszont én pont előtte voltam, ezáltal szószerint elgázolt. Egy hatalmasat puffantam a földön, akárcsak a fiú mellettem. Oldalra fordítottam a fejem, majd ránéztem.

-Erre nem számítottál?-kérdeztem egy fájdalmas nevetéssel együtt. A fiú csak értetlen fejet vágott, nem tudta mégis, hogy kerültem elé, és a vadászgép, hogy tűnt el.-Szívesen.-mondtam, majd a fejemet a betonra helyeztem és egy hatalmasat sóhajtottam. Igazi hősnek mondhatom magam, ma elég sok életet megmentettem.

A fiú mellettem felkelt, majd nekem nyújtotta a kezét, amit én meg is markoltam és felhúztam magam a földről. Majd belenéztem a kék szemeibe, amikbe azonnal elvesztem.
-Megmentettél.-mondta hitetlenkedve.-De mégis, hogy? Esküdni merek, hogy nem voltál előttem.-erre én csak mosolyogva a megvontam a vállam.
-Telekinézis.-mondta magyarázatképp.-Tárgyakat tudok irányítani, viszont azt nem tudtam, hogy az időt is tudom irányítani. Ez még új, de tetszik.
-Pietro.-nyújtotta ki a kezét.
-Tina.-ráztam vele kezet.
-Elloptad a szövegem.

Három hónappal később

-Tina, légyszi!-könyörgött nekem Pietro. Hogy miért? Azért, mert egyfolytában arra kér, hogy állítsam meg az időt, az indokot viszont nem tudom.

Sokovia után Wanda, Pietro, Vízió és én is csatlakoztunk a Bosszúállókhoz. Miután elvesztettem a családom, itt megtaláltam az újat, mindenkivel nagyon kijövök. Igaz vannak konfliktusok, de milyen nagycsaládban nincsenek?

Pietro valljuk be, olyan, mint egy nagyranőtt csecsemő, néha kissé idegesítő, sőt a képessége miatt eléggé energikus, és idegesítő, említettem, hogy szokott idegesítő lenni? De ennek ellenére, az én szívem ehhez a mamlaszhoz húz, a hibáival tartom őt aranyosnak, és tud normális is lenni ha akar. Most épp nem azt a pillanatát játssza.

-Nem Pietro, nem fogom a képességeimet őrültségekre használni, különben is az időt mégcsak egyszer tudtam megállítani, amikor megmentettem a szép kis segged!
-Szóval tetszik a seggem?-kérdezte vigyorogva.
-Ó, nagyon is, főleg azután ha hozzávágom az összes lehetséges tárgyat.-kezdtem el kergetni.

Mondjuk mi esélyem lehet, pont a kergetés ellen? Pietro, elkezdett nagyon gyorsan futni, amikor már nem tudtam figyelni, jelenleg hol van. A szemem össze-vissza cikázott, Pietro után, amikor hirtelen elállt a szellő, ami a futásától keletkezik. A szellő helyett meleget éreztem, az arcomnál, és előttem. Pietro előttem állt, és a keze az arcomat fogta gyengéden. A szívem hirtelen kihagyott egy ütemet. Mindig szivatjuk egymást, gyerekesen viselkedünk.. főleg ő, de most ez valahogy máshogy volt. Különös érzés fogott el. Amikor belenéztem az óceánkék szemeibe, csak csillogást láttam, egész nap tudnám nézegetni. A szívem hevesen vert.

-Kíváncsi vagy miért akarom, hogy megállítsd az időt?-kérdezte halkan.
-Igen.-válaszoltam ugyanebben a hangnemben.
-Azért, hogy ez a pillanat csak a kettőnké legyen és, hogy örökké tartson.-mégmielőtt felfoghattam miről beszél, Pietro az ajkait az enyémnek vetette és lágy, érzéki csókot adott. Én az elején nagyon meglepődtem, viszont hamar kapcsoltam és visszacsókoltam. A pillangók csak úgy röpködtek. A kezemet összekulcsoltam a nyakánál és a fehér haját is piszkáltam. Lassan elváltak ajkaink és homlokát az enyémnek támasztotta. Ekkor észrevettem valami különlegeset.

-Te is érzed?-kérdeztem suttogva.
-Én most nagyon sok mindent érzek jelenleg.-mondta mosolyogva majd újra lecsapott az ajkaimra. A fura érzésem az volt, hogy megálítottam az időt, ez csak a mi pillanatunk, senki másé.

Sziasztok! Köszönöm a RENGETEG megtekintést és visszajelzést, másoknak lehet ez nem nagy dolog, de nekem sokat jelent!! Köszönöm!<3  Bármikor írhattok kéréseket!