Peter Parker x Reader ( fordítás)
Szavak száma: 2119
Eredeti mű: Unknowngirl11 on deviantart
(y/n) = neved
(((Nem tudom volt-e értelme ezt lefordítani, de unatkoztam aztán megláttam, szóval... Hátha valakinek tetszik :'D)))

- Peter, te vagy Pókember?

Peter majdnem kiköpte a korty tejes italt, szája két sarkából két vékony, sötét színű kakaócsík folyt le, mire te rögtön felugrottál és megveregetted a hátát, nehogy aztán megfulladjon.

- M-Mi? - ugrott fel a szemöldöke. - Miről beszész, (y/n)? Persze hogy nem én vagyok Pókember.

- Csak kérdeztem - rántottad meg a vállad és visszatértél az ebédedhez. Peter még mindig bámult, így szemforgatva, de megenyhültél.

- Mindenkitől megkérdeztem ma, csak úgy poénból - vigyorogtál halkan kuncogva. - De a te reakciód eddig mindent visz - felhúztad az egyik szemöldököd, és a személyes terébe hajolva huncut mosolyra húztad a szádat. - Hacsak... Nem te vagy tényleg Pókember..?

Peter szemforgatva meglökte a vállad míg te csak nevettél.

- Ó, fogd be (y/n)!

Amikor nem néztél oda, Peter megkönnyebbülten sóhajtott, kezét drámaian a mellkasára helyezve. Szóval csak vicceltél. Hála Istennek.

~🕷~

Egy kéz landolt Peter vállán hátulról, pókérzékeit megremegtetve.

- Hali, Pókember.

Peter felugrott és olyan gyorsan fordult hátra hogy szinte elmosódott a mozdulat közben. Fejcsóválva nevetni kezdtél.

- Teljesen olyan, mintha prank show szereplő lennél vagy mi - mondtad, miközben próbáltál nem összeesni a nevetéstől. Megköszörülted a torkod és a távolba révedve mélyebb hangnemre váltottál. - És a Peter Parker prank sikeres volt! Csatlakozzanak hozzánk jövő hétfőn a különkiadásban - sztárokkal a főszerepben.

Peter felhorkantott a férfi-szóvivő hangodon miközben te felvont szemöldökkel elsétáltál.

- Ez borzalmas volt - szólt Peter kicsit túlozva és csatlakozott hozzád. Aztán szembefordult veled és a szemedbe nézve folytatta. - De komolyan, abba kéne hagynod hogy így hívsz. Az emberek félre fogják érteni.

Pislogtál, majd gúnyolódva válaszoltál.

- EZ AZ. Senki sem gondolna erre. Hogy te lennél Pókember.

Peter kicsit sértődötten és fájdalommal a szemében megtorpant.

- Mi? Miért ne lehetnék?

Összezavarodtál a hanglejtésén és ránéztél hogy lásd az arckifejezését.

- Ó - jöttél rá, hogy hogy érthette ezt az egészet amit mondtál. - Nem, nem úgy gondoltam - Peter várakozó tekintetét látva folytattad. - Csak, ha te lennél Pókember, semmi okod nem lenne arra hogy ne oszd meg ezt velem is. Úgy értem LEGJOBB barátok vagyunk.

A vállába boxoltál túlságosan nevetve ahhoz hogy meglásd az arcán átsuhanó bűntudatot.

Az ajkába harapott aztán kuncogni kezdett, amikor a pillantásod ismét találkozott az övével, és összeborzolta a hajad.

- Hát igen.

~🕷~

A következő néhány napban egyszerűen nem tudtad kitalálni mi baja Peternek. Nem beszélt veled az órák alatt annyit mint szokott, inkább az ablakon bámult kifelé. Mindenhol különösen csendes volt, mintha épp a gondolatai között barangolna.

Direkt került téged és tudtad, - akármilyen kifogásokat is talált ki épp - hazudik. Ezt mindig meg tudtad mondani.

Ezen gondolkodtál akkor is, amikor a barátod háza felé sétáltál, arra a következtetésre jutva hogy ha legközelebb látod egyenesen megkérdezed tőle miért kerül. Nem szarakodsz tovább.

- Tudod, hogy nekem elmondhatod ha valami bánt, ugye? - próbáltad ki hangosan, őszinte arccal. Aztán sóhajtottál és a szokott módon folytattad az utad. - Ez túl sablonos - mormogtad felnézve a Holdra előtted.
Még csak pár csillag volt az esti égen.

- Szóval... Jól vagy? - próbákoztál újra majd a kezedbe temetted az arcod. - Még rosszabb...

Felsóhajtottál, megálltál és drámai beállással elkiáltottad magad:

- MI BAJOD VAN?!!

- Ez egy kicsit azért már túlzás lenne - jött egy hang, közvetlenül mögüled mire te védekezőállásban, tettre kész öklökkel megpördültél.

- Hé, nyugi már - a piros ruhás figura leereszkedett a villanyoszlopról, amin eddig lógott, és maga elé emelte a kezeit. - Csak tanácsot adtam.

Ránéztél, és leeresztetted a kezed, bizonytalanul lépve egyet Pókember felé.

- Nos, köszönöm... Pókember - mondtad, miközben szorosan leláncoltad a belső fangirl-éned. Hozzád szólt az IGAZI PÓKEMBER!! DNDKSNWNELDJGHTVEN!!!

- Nincs mit, úgyis csak járőrözöm - vont vállat. Felhúztad a szemöldököd. Tudtad, hogy hazudik de inkább annyiban hagytad. - Mit csinál itt egy magadfajta lány egyedül, ilyen későn?

Egy ideig csak bámultad, aztán összefontad a karjaid.

- Tudok vigyázni magamra.

Hallani vélted, ahogy élesen beszívja a levegőt. Ez valamiért emlékeztetett Peterre, és arra hogy hová indultál.

- Oké, hiszek neked - tisztelgett játékosan Pókember.

Már épp menni készült, amikor megragadtad a karját. Összevontad a szemöldököd. Pókember is csak egy srác, nem...?

- Igen? - kérdezte lassan Pókember, és észrevetted hogy még mindig a karját fogod, így gyorsan elengedted.

- Uhm... Tudom hogy nem ismersz, meg semmi ilyesmi, de kérdezhetek valamit? - megköszörülted a torkod. - Egy kicsit több tanácsra lenne szükségem egy üggyel kapcsolatban.

Pókember nevetett, és közelebb lépett hozzád.

- Persze - mondta, te pedig valamiért azt képzelted, hogy mosolyog az álarca alatt. - De először neked kell tenned egy kis szívességet.

- Mi... - kezdted, de mielőtt befejezhetted volna, a derekad köré fonta a karját és máris a levegőben voltatok.

A következő másodpercben már sikítottál, és szorosan becsuktad a szemed, miközben úgy kapaszkodtál belé, mintha az életed múlna rajta - ami valamiképp úgy is volt.

A gyomrod úgy liftezett benned, mintha hullámvasúton lennél. Bár ez annál sokkal rosszabb volt. Nem volt sem biztonságos szék, sem kikísérletezett technológia. Ehelyett csak a testetek repült előre a levegőben, ahogy Pókember egyik házról a másikra lőtte ki a hálóját.

- Hahó! - alig hallottad a hangját a füledbe süvítő menetszéltől. - Nyisd ki a szemed!

- Megőrültél?! - az agyad még mindig nem tudta teljesen feldolgozni ami történik, és ahogy érezted hogy újabb épületre lendültök, megremegtél. Hihetetlen félelmet éreztél, a torkod berekedt, a szíved pedig a füledben dobogott.

- Semmi baj - a hangja ezúttal lágyabban szólt, közelebb a füledhez, és kicsit jobban szorította a derekad. Ha most nem éreznél halálfélelmet, simán felpofoznád azt az idegent, aki így hozzád ér. - Nem engedem hogy leess. Csak nyisd ki a szemed.

Valami oknál fogva hittél neki, a szavai ismerős bizalmat árasztottak. Vonakodva kinyitottad a szemed. Csak a levegőt érezted, ahogy arcon ütött. Az utcák messze alattatok suhantak el, ahogy ő a legmagasabb épületeken lendült tovább. A lámpák és az éttermek fényei töltötték be a látótered, ahogy lenéztél.

A Hold fényesen ragyogott az égen, olyan közel hogy úgy érezted, meg is érinthetnéd. Pókember ismét átlendült, a szíved pedig ismét a gyomrodig zuhant, de már kezdted megszokni az érzést, az adrenalin áramlása az ereidben sokkal tisztábbá tett mindent. Elkerekedett a szemed, ahogy rájöttél, mit élsz most át.

Pókember lenézett rád, te pedig újra sikítottál - ezúttal viszont boldogan.

- Jól érzed magad? - vigyorgott. A pánik érzése nem hagyott el, de mostmár nevettél, és kicsit lazítottál a szorításodon.

Az egyik karodat a levegőbe emelted. Pókember úgy tűnt osztozik az őrültségedben, mert a következő lendülésnél már majdhogynem a földet is elértétek, mielőtt kilőtte volna a hálóját.

- Látod innen a házatokat? - kérdezte.

Körülnéztél, majd bólintottál és vigyorogva rámutattál.

- Ott van! - mondtad.

- Oké, kapaszkodj! - kiáltotta. - WOOHOO!

Ha aznap este sétáltak a városban emberek, mindegyik hallhatta a lány és a srác kurjongatását, amely sokáig visszhangzott mögöttük, az épületek között.

~🕷️~

Ziháltál, ahogy Pókember lerakott a házatok ajtaja előtt. Furcsa volt megint talajt érezni a lábad alatt.

Visszagondoltál az imént átélt érzésre, és ismét elmosolyodtál.

- Ez... Ez... - kezdted, levegő után kapkodva, Pókemberre néztél akinek látszólag semmi baja nem volt a levegővétellel.

- Csodálatos volt? Őrületes? Fantasztikus? - kérdezte önelégülten.

- Wow - fejezted be sután. Ő meg csak fejcsóválva nevetett.

- Hát persze - mosolygott magában. Mielőtt megszólaltál volna, folytatta. - Mondd, amit akartál.

- Hát, szóval... Itt van ez a srác - fogtál bele, a füled mögé tűrve egy kósza hajtincset.

A maszk mögött Peter mosolya lehervadt.

- Egy... srác? - kérdezte, és igyekezett nem féltékenynek hangzani.

- Jaj, nem úgy! Vagyis egy kicsit igen, de nem ez a lényeg - be kellett ismerned magadnak, hogy kicsit talán tetszik neked Peter. Na jó, nagyon, de Pókembernek erről nem kell tudnia.

Egy pillanatra megálltál, és elgondolkodtál rajta miért mondod el mindezt egy teljesen idegen embernek, de aztán elnyomtad magadban a gondolatot. Körberepült a városon és hazahozott. Talán bízhatnál is benne.

- Nos, mostanában kicsit furán viselkedik és kerül engem. Én meg kedvelem őt, és ettől csak még rosszabb. Bocsi, hogy rád zúdítom, de végtére is... Te is fiú vagy, szóval szerinted mit kellene tennem?

Pókember egy ideig csak bámult rád - vagyis szerinted ezt tehette, mert egy ideig nem mozdult - , mielőtt válaszolt volna.

- Hát, ez a srác egy komplett idióta lehet - kezdte. - De ha közel álltok egymáshoz, szerintem nyugodtan kérdezz rá, mi a baj. Szerintem nem bánná, és lehet hogy nem is tudta, hogy neked milyen érzés.

Peter igazából azt akarta mondani, hogy ásd el a fickót - nem szabadna törődnöd ilyen barmokkal. De győztek az erkölcsei, így hát azt mondta amit mondott.

Elmosolyodtál, és hirtelen eszedbe jutott valami.

- Igazad lehet. Gyakorolhatok rajtad?

Vállat vont, te pedig közelebb sétáltál hozzá. Megköszörülted a torkod és nagy levegőt vettél, mielőtt belefogtál volna.

- Hali, Peter - kezdted, és elkerülte a figyelmed ahogy Pókember meglepetten kihúzta magát. - Az elmúlt napokban kicsit furán viselkedsz. Mondtam valami rosszat? Vagy esetleg tettem valamit?

Megálltál, Pókember véleményére várva, de csak a teljes csöndet hallottad. Még mindig ugyanolyan meglepetten állt, mint az imént, és mostmár neked is szemet szúrt.

- Mi az? Rossz volt? Igaz, hülyén hangzott, talán nem is kellene...

Peter gondolatban felpofozta magát. Nem is vette észre, hogy kerül téged. Az elműlt időben azon agyalt, hogy el kellene-e mondania neked a titkát, vagy sem. Igaz, néha emiatt nem akart a szemedbe nézni, és néha csak úgy elsétált melletted a folyosón, meg egyszer-

Egy komplett idióta volt.

Peter körülnézett a környéken, és a két biztonsági kamerát látva nem tartotta jó ötletnek pont itt kivitelezni a tervét.

Titokban kell tartania, ki is ő. Legalábbis mások előtt.

Újra felkapott, amivel félbeszakította a mondatodat. Beugrott az ablakodon, amiről tudta, hogy mindig nyitva hagyod.

- Miért..

- Sajnálom - mondta Pókember. Becsukta az ablakot, és feléd fordult. - Sajnálom. Nem mondtál semmi rosszat. Hülye voltam, hogy nem vettem észre korábban. Annyira sajnálom, (y/n).

Hátráltál egy lépést, mert kicsit meglepett, hogy tudja a neved. A szavait még nem egészen fogtad fel.

Aztán Peter levette a maszkot, és gyorsan átvágott a szobán. Barna haja szerteszét állt.

- Peter?! - sokk, árulás, bizalmatlanság, szeretet és félelem kavargott benned.

Mígnem már a karjaiban voltál.

- Annyira sajnálom, (y/n) - ismételte, és szorosabban ölelt. A mellkasához bújva érezted a halvány fahéjas illatot, ami egyszerűen csak... Ő volt.

Így már minden értelmet nyert.

- Peter te... - nem ment tovább, inkább visszabújtál az ölelésébe. - Akkor hát ezért rémültél meg annyira, amikor megkérdeztem - röviden felnevettél.

Peter is nevetett, és eltolt a mellkasától, hogy a szemedbe tudjon nézni. - Hát igen. Kicsit ideges voltam, hogy nem mondhatom el neked. Sajnálom hogy akkora idióta voltam, (y/n).

- Ja, az voltál - mormogtad.

Peter erre mérgesen nézett rád, amin nem tudtál nem nevetni.

- Bocsánatkérés elfogadva, te barom - lökted meg finoman a vállát.

- Tudod, hogy sohasem bántanálak Peter gyengéden simogatni kezdte a hajad, te pedig beleolvadtál az érzésbe.

Hosszú csend következett, mialatt Peter ravaszul elmosolyodott.

- Szóval (y/n)~ Mi is volt az a dolog az előbb, hogy tetszem neked?

El akartál húzódni tőle, de csak még jobban magához vont. El akartad tolni magadtól, persze sikertelenül, közben pedig érezted a kemény izmokat a ruhája alatt.

MI- Mikor lett Peter ilyen erős?

- Engedj már el - zúgolódtál, és zavarodban legszívesebben elástad volna magad.

Peter csak nevetett.

- Amúgy meg nem tudom miről beszélsz - tagadtad le végül, mire Peter még hangosabban nevetett.

- Nem, azt sem tudod, te miről beszélsz - mondta halkabban, és eltolt magától. - Ezek szerint nem is sejted, milyen boldoggá tettél azzal a beismeréssel. Elég hosszú ideje beléd vagyok zúgva, (y/n).

Meglepődtél, azon meg főleg hogy még el is pirult.

- Most viccelsz.

Homlokráncolva válaszolt.

- Ha nem hiszel nekem, talán be kellene bizonyítanom.

A szavaitól kiszáradt a szád és pillanatnyilag elfelejtettél lélegezni. Minden vidám gondolat elszállt közületek, és átvette a helyét valami fajta intenzív légkör.

Peter belépett a személyes teredbe, és lassan az arcodra helyezte a tenyerét. Megremegtél az érintésétől. Peter szemei a tieidről az ajkadra vándoroltak, majd vissza.

- Megcsókolhatlak? - hangja rekedt volt a vágytól. Nem csak egy lány voltál, akit meg akart csókolni. Sokkal több voltál. Te voltál a legjobb barátja, akivel minden napot együtt töltött, és akiben a legjobban megbízott. Az, akivel sírt, és nevetett. Aki megvigasztalta őt nagybátyja halálának estéjén. Elnyerted a tiszteletét, ahogy ő is a tiédet.

Sírni tudtál volna.

- Igen - suttogtad, és alig hagyta el a szó az ajkaid, Peter már meg is szűntette a köztetek lévő távolságot.

Behunytad a szemed és még közelebb húztad őt. Beborított a melege, és az ajkaitok együtt mozogtak - először gyengéden, majd kiéhezetten, ami végül szenvedélyessé alakult.

Hátradöntötted a fejed, és fokozatosan hátrálva már a falat érezted a hátad mögött.

Peter elhúzódott, csak hogy utána belekezdjen egy második csókba. Bal keze elhagyta az arcod, lecsúszott a nyakadon, és a válladon pihent meg.

Kiengedtél egy remegő sóhajt.  Nem tudtad elhinni, hogy ez történik, de nem is akartad, hogy egyhamar véget érjen.

A hajába túrtál, a kezeitek pedig nem tudtak egy helyben maradni.

Idővel aztán eltoltad magadtól, mert már nem kaptál levegőt. Eltartott egy percig, míg újra beállt a normális légzésed, és csak aztán szólaltál meg.

- Hát ez... - kezdted.

- Wow? - találgatott.

Csak a szemedet forgattad.

- Fogd be, nem tudtam hogy te voltál az.

Az ujjaitok összefonódtak amikor a falhoz dőltél.

- A szüleim meg fognak ölni - mosolyogtál.

Peter vállat vont.

- Vegyek valami szépet a temetésre?

- Nem mondanál ilyeneket, ha az apám levadászna.

Peter olyan arcot vágott, hogy szinte sírtál a nevetéstől.

- Mi az? Kicsi Póki fél az apukámtól? - emelted a kezed drámaian a szád elé, aztán újra nevetésben törtél ki.

- Fogd be, (y/n).