Loki Laufeyson x Reader
Szavak: 2000+
Befejező rész (végre), remélem tetszeni fog:) 🖤

A gigantikus méreteket öltő épület egyre riasztóbbnak tűnt, ahogy közeledtél hozzá. Szögletessége és sötét színe ismerősnek hatott. Végigfutott a gerinced mentén a hideg, mire automatikusan összébb húztad magad a kabátodban.

Nem azért hagytad ott Lokit, mert ne lett volna szükséged rá. Nagyon is kellett volna, de egyszerű okaid voltak. Az első, nem akartad még nagyobb bajba keverni őt, ha esetleg összefutnál út közben a Bosszúállókkal. A második ok, ami kicsit talán önző is volt, meg kellett mutatnod neki, hogy egyedül is boldogulsz. Ezt Tonynak is tudnia kellett, hogy felfogja végre, nem vagy gyerek. A harmadik meg... egyszerűen csak Thort akartad kiakasztani. Puszta szórakozásból.

Az egyetlen hang a hó ropogása volt a bakancsod alatt. Egyre jobban kibontakoztak előtted a Hydra bázis részletei. Semmi. A tetőn, a bejárat előtt... sehol sem láttál őröket. Az épület teljesen kihaltnak tűnt, mintha egy teremtett lélek sem járna itt. Annál jobb. Az volt az érzésed, talán itt válaszokra lelsz a múltaddal kapcsolatban. Nem - biztos voltál benne. Emlékek úsztak a gondolataid közé. Behunytad a szemed. Egy fehér szoba... gépek, melyeket egy ravaszul mosolygó tudós irányít. Aztán vér... fájdalom, fájdalom, fájdalom.

Sikítasz, azt nem tudod megmondani, hangosan teszed-e. Hirtelen enyhe csípést érzel a felkarodban. Felpattan a szemed. Biztosra veszed, hogy csak képzelődtél, de oldalra nézve - oda, ahonnan a lüktető érzés jön -, be kell látnod, tévedtél. A kabát vastag anyagán is áthasító nyílvessző tollas vége kandikál ki onnan. Ez nem lehet. Nem most.

Nem érzed a lábaidat. Megadják magukat és a friss hóba rogysz. Sötétség. Hideg. Az elméd zavarossá válik. Semmire sem tudsz már gondolni, csak Lokira, ahogy akkor, alig pár héttel ezelőtt a karjaiban tartott. A kellemes hidegre. De idegen kezek fognak meg, és még érzékeled, hogy visznek valamerre, de a nyílhegy végébe ivódott valami maximálisan működésbe lép. Semmit sem tehetsz ellene. Az öntudatlanságba úszol.

- ❄️ -

Loki egész élete során soha nem sietett még ennyire, még akkor sem, mikor Thor elől menekült gyerekkorukban. Legalábbis így érezte. Testvére akkor még nagyon ijesztőnek tűnt, ahogy hosszan lobogó skarlát palástjában, mindenre elszánt tekintettel üldözte őt a játék mjölnorjével, végig a palota végtelenségbe nyúló folyosóin. Most viszont... Ez most más volt. A szíve majd kiugrott; sok időt elvesztegetett.

Futott, a nyomaid követve; közben sikerült leszednie magáról a csuklóit szorító bilincseket is. Ötven méter. Még ötven méter, és érezte, hogy elér. Varázslattal láthatatlanná tette magát, de cipője talpa alatt csikorgott a hó. Ezt nem tudta elrejteni, ahogy a lábnyomait se, de nem is volt rá szükség.

Az egy pár nyomot a hóban felváltotta egy hatalmas paca, ami felé először közeledett, majd az ajtó felé távolodott három másik. A tiéd már nem volt köztük. Loki szíve a torkában dobogott. Észrevétlenül elérte az épület bejáratát, és - a bilincseinél már gyorsabban -, feltörte a zárat.

Remélte, még időben érkezik.

A fém falú folyosók hideg útvesztőjében, a mennyezeti lámpák sercegése alatt kételkedni kezdett. Biztos volt benne, hogy körbe-körbe sétál és már legalább négyszer hagyta el a gyanús repedést az egyik sarkon.

Ekkor hallotta meg a hangokat.

- ❄️ -

Homályos arcok mozogtak előtted. Fokozatosan kezdted felfogni a beszélgetést is, ami körülötted folyt. Szétnéztél. A széked egy steril labor közepén foglalt helyet. A karodra néztél, ahol már nem látszott és nem is érződött semmi. Ennek ellenére, mikor felidézted magadban a kint történteket, fantomfájást érzékeltél az említett területen.

Rajtad kívül semmi más nem volt a szobában, csak két tudós fazonú férfi, és egy öltönyt viselő, magas egyén. Ő szólt hozzád először.

- Visszatértél hát.

Végigmérte a székhez rögzített végtagjaid. A szemöldököd ráncoltad. Még nem tudtad rábírni a nyelved, hogy megmozduljon és válaszolhass, ezért csak nézted a gondosan élére vasalt lila öltönyt; a makulátlan lakkcipőket és a nyugtalanítóan álszent vigyort.

- Ne is mondj semmit, kedvesem. Te is hiányoztál nekem.

Ismerned kellene...? Ismerted őt. Tudtad, ki beszél most hozzád. Múltad elnyomott árnyai komótosan a felszínre törtek. Lila foszlányok kaptak újra helyet az elmédben, feltöltve az eddig üresen tátongó lyukakat.

Kilgrave.

- ❄️ -

- Gondolkoztál már rajta, mekkora hatalmad van, kicsi (y/n)? - kérdezte az előtted guggoló férfi.

Szégyenlősen megráztad a fejed, lesütött szemekkel.

- Akkor majd együtt kiderítjük - mosolygott. - A nevem Kevin. Segíteni fogok neked.

Várjunk csak, dehát hol vagyok? Hogy kerültem ide? Hol van anyu?

A ropogás, az a hangos ropogás, ami végzett...

- Smith - sóhajtott türelmetlenül Kilgrave. - Tudja, mi a dolga.

- ❄️ -

- Engedd ki, (y/n)! Ez az! - hallottad a lila öltönyhöz tartozó hangot.

Előttetek a tó vize, akár egy tál égszínkék napfény, felragyogott, hullámokat vetett. A koncentrációtól összevont szemöldököd fölött verejték áztatta a homlokod. A hullámok felágaskodtak, egyszerre csak megszűnt a robajuk. Egyik pillanatról a másikra, és mintha csak egy fényképet néznél, egy helyben csillogtak, szikráztak a lágy délelőtti sugarakban. Egy tál hegyes, veszélyes, égszínkék napfény. Jeget teremtettél.

- ❄️ -

- Nem fog fájni, ígérem! - szólt egy hang mögüled, azóta sem tudod, kihez tartozhatott; de ez a valaki megpróbált megmenteni.

A fejedbe hasító fájdalom hirtelen jött, de csak egy pillanatig távozott. Ettől kezdve semmire sem emlékeztél a Kilgrave-vel töltött időből. Jég és hó között ébredtél, a folytatás pedig már nyilvánvaló. Nem maradt több fehér folt. Visszatért az emlékezeted. Már csak azt nem értetted, hová lett a képességed.

- ❄️ -

Meg kellett próbálnod. A székhez rögzített kezeidre pillantottál és összpontosítottál; közben Kilgrave monológot adott elő a keserves, kétségbeeséssel és megpróbáltatásokkal teli időről, amit nélküled töltött. Nagyjából semennyire sem érdekelt, de azért megpróbáltad az ellenkezőjét tettetni az erőd eddigi sikertelen szólítása alatt. Semmit sem éreztél. Hideget sem, azt a szeretett hideget, amire most már emlékeztél, pedig tudtad, hogy kellene. Hogy mi hiányzik ahhoz, hogy újból a felszínre törjön. És ahogy elnéztél Kilgrave válla fölött, megláttad. Akire mindeddig, szinte egész életed során szükséged lett volna. Aki újra működésbe hozhatta volna az egészet. Senki sem észlelte a közeledtét, csak mikor már késő volt. A tudósok hangtalanul rogytak a földre, egyik a másik után, ahogy Loki mesteri szintre fejlesztett precizitással fegyverezte le őket.

Katt. 

Mindhárman megdermedtetek a hangra, és szinte tökéletesen egyszerre néztetek a csuklódat és bokáidat az imént még szorító vaspántokra, amik immáron a földön hevertek, törötten és fagyosan.

Kilgrave-nek egyébként még mindig nem tűnt fel a mögötte eleinte nagyokat pislogó Loki, így az istennek könnyű dolga volt. Máskor nem lehetett volna ilyen könnyűszerrel elbánni vele, de hamarosan már a lila öltönyös is a földön kötött ki hű tudósai társaságában.

Amikor végre felfogtad, mi történt, mosolyra húztad az ajkaid. Loki bátortalanul követte a példád.

- Meglepetés! Egyébként... - tette hozzá - mi okod volt rá, hogy egy szót sem szóltál erről? - hunyorított.

- Én sem tudtam... vagyis nem emlékeztem... te jó ég! Mégis mióta vagyok itt? - kaptál észbe. Órák is eltelhettek, vagy akár napok, és ha Tony egyszer-

- Nem túl régóta - igyekezett megnyugtatni Loki. - De talán jobb lenne visszatérni a-

- Mi a fene folyik itt? - rontott be Vasember teljes felszereltségben, harcra készen. Kezét minden meggondolás nélkül Loki feje irányába emelte, a fegyver baljósan adta ki jellegzetes hangját.

- Tony! Még mielőtt kisütnéd a látszólagos nap hősének az agyát, körbe kellene nézned - jegyezte meg Clint nem sokkal távolabbról. - Egyrészt Kevin Kilgrave épp előtted csicsikál, és nem lenne szerencsés megvárni, míg magához tér. Másrészt... nem hinném, hogy ha már ő is itt van, Loki rabolta volna el őt - biccentett feléd. - Így van?

- I-igen - nyögted ki hálásan. 

Tony zavartan sütötte le a szemét és inkább Kilgrave-vel kezdett foglalatoskodni, hogy szállítható állapotba tegye - értsd, bilincsek és szájpecek, ami elengedhetetlen volt, ha el akartatok kerülni mindenféle bájolásokat. A S. H. I. E. L. D. gondja lesz a többi dolog, oda kellett őt leszállítani - mint az később kiderült.

Loki közben felsegített téged a székből. Elindultatok kifelé, de megtartottátok egymástól a két lépés távolságot, hiszen még semmi sem volt biztos, legalábbis a mögétek felzárkózó páncélost biztosan nem győzte meg ez az esemény sem Loki szándékairól. Legalábbis ezt érezted.

A gépre visszatérve nem kellett sokat várnotok a többiekre, egy perc sem szükségeltetett, mikor jeleztétek, megvan amiért idelátogattatok. Hosszú út volt vissza a Toronyba, konfliktusokkal teli, mert miután ki-ki előadta a történtekről maradt emlékeit (a szökéseteket is beleértve), szinte mindenki kiakadt Thorra. Az isten több kevesebb sikerrel próbált védekezni. Sajnáltad, hogy ilyen helyzetbe keverted de azért jó is volt, mert így senki sem figyelt Lokira, aki ezúttal nem kapott bilincseket. Mégsem beszéltetek, mindketten elgondolkozva néztetek ide-oda. Az erőd, Loki, Kilgrave ájult teste a gép egyik sarkában... volt miről elmélkedned. Egyszóval mindenki talált valamit, amivel elfoglalhatta magát. Az erődről szó sem esett, valószínűleg a Bosszúállók mindvégig sejtették a dolgot.

- ❄️ -

A szobádban ültél, miután sürgős privát Bosszúálló-megbeszélésre hivatkozva erre ítéltettek. Lokit egyaránt. Találgatnod sem kellett, tudtad hogy róla, rólatok esik szó. Kilgrave egy cellában pihent, miatta már nem kellett aggódni, szóval...

Kezdett felemészteni a várakozás, jobb nem révén a tévét kapcsolgattad, és elképzelted mit csinálhat most Loki. Valószínűleg tiszta ideg. 

Az erőd azóta ismét elbújt, és volt egy halvány sejtelmed, miért. A gondolat szöget ütött a fejedben. Azt ugyan nem tudhattad, azelőtt mitől jött elő, de most... valószínű, hogy a fekete hajú istennek nagyon is köze van hozzá. Hiszen amikor ő belépett... újra lejátszottad magadban a székes esetet. Na jó, ez nem lehet véletlen, de tesztelned kellett. Felpattantál, mindent eldobva és Loki szobájába siettél, kopogás nélkül berontva hívogatóan nyitott ajtaján. 

Meglepetten pillantott fel a füzetéből, rád. 

- Egy szót se - figyelmeztetted. Te is tudtad, mit akar mondani. Nem kellene itt lenned. Most különösen, hisz odalent minden kétséget kizárólag... tudtátok miről is esett szó. - Le kell tesztelnem valamit - mondtad.

Leültél mellé az ágyra. Loki meg sem moccant, abban a pozícióban maradt, mint előtte. A füzetébe pillantva egy újabb rólad készült portré fedte fel magát, és ez még az előzőnél is részletesebb volt. De nem ezzel kellett most törődnöd.

Nagy levegőt vettél és a kezéért nyúltál. Reflexből hagyta, hogy azt tégy vele amit csak akarsz, megbízott benned, így a tenyeretek máris egymásnak simult. A hiányolt érzés megdobogtatta a szíved, felgyorsította a légzésed, és így lett ez Lokival is. De mást is éreztél, és mikor a kezetekre pillantottál, be is bizonyosodott. Loki immár halványkék bőréhez simulva lágy jégvirágok jelentek meg az ujjaidon, alig kellett koncentrálnod hozzá. Akkor hát helyes volt a teóriád. Felnéztél a kék szempárba, ami már rég az arcod tanulmányozta, és visszatért az az őszinte mosolya, amit csak kevesek láthattak. Sokatmondóan az ajkaidra pillantott.

- Lehetne, hogy...

Nem is kellett befejeznie, tudtad, mit kell tenned. Ez a mostani csók kicsit sem hasonlított az eddig átéltekhez. Benne volt minden, amit felhalmoztatok magatokban, a vágy, szomorúság ami a másik hiánya miatt töltött el mindkettőtöket. Loki ajkai jéghidegek voltak, és te így szeretted őt. Mellette érezted igazán otthon magad, és ez az érzés ismét betöltötte a mellkasodban érzett űrt, amit senki más nem tudott. A jégherceg, aki most megtalálta a társát, aki tökéletesen egyenrangú volt vele. Lassan váltatok el egymástól, Loki gyengéden az arcodon nyugtatta a kezét és a tekinteted kereste, némán esdekelve a ki nem mondott szavakért: te is azt érezted-e az imént, amit ő? Kétségtelen, de megerősítést várt.

Alig észrevehetően bólintottál és finoman megpusziltad a száját. Elvigyorodott, a szeme telis-tele reménnyel. Aztán, mint aki álomból réved, magára öltötte a csintalan arckifejezését, amit titkon nagyon imádtál, és a csók rövidsége miatt játékosan felvonta a szemöldökét. Az ujjai a tieid köré kulcsolódtak, és már épp készült volna behajtani ami szerinte járt neki, amikor is - ismét, már a sokadik idegtépő alkalommal - megjelent valaki az ajtóban, félbeszakítva mindent. Ezúttal viszont nem Tony állt a küszöbön, helyette Thorral nézhettetek farkasszemet. Az aranyhajú isten megköszörülte a torkát és mit sem törődve a helyzet kínosságával, zavartalanul beljebb lépett, szemét végig a szeretett kék szempárra függesztve. Az arcáról semmit sem lehetett leolvasni.

- Egy rövid üzenetet adnék át, testvér, de ha már te is itt vagy, lady (y/n)... - vándorolt rád a pillantása - , majd megmondom Starknak, hogy elintéztem.

Gyanakodva néztél rá, mire vidámság csillant a szemében. Belefogott a rövid, Thortól várhatott szűkszavú, de annál velősebb mondanivalójába, ami az egész életedet megváltoztatta.

- Az öcsém és én itt maradunk - jelentette ki. - Továbbá... Starknak mégiscsak van szíve, jobb lenne, ha felkeresnéd. Persze csak ha futja rá az idődből - kacsintott. - Egyébként áldása rátok.

Ezzel egyetlen további szó nélkül elhagyta a helyiséget. Loki felé fordultál, egy ideig fogalmatok sem volt, mitévők legyetek, de aztán mindkettőtök arcán megjelent a fülig érő vigyor. Sikerült.

Legszívesebben Tony nyakába ugrottál volna örömödben, de még mindig kicsit pikkeltél rá. Szerencsére más is volt itt, akivel ugyanezt megtehetted...

- Hol is tartottunk? - Loki mosolygós hangja töltötte be a füled. Annak a hangja, akire egész életedben szükséged volt. És számára is te voltál az, akire mindig is vágyott. Hosszú idő óta először végre minden rendben volt.