Remélem, tetszeni fog😊
Enjoy;)
(T/N)-te neved
(Á/N)-álneved

Be Happy Again-Captain America×Reader

A város, ahol aznap este megszálltál, különlegesebb volt számodra az összes többinél.
Igaz, itt is csak egy éjszakát terveztél maradni.
Nem kockáztathattad, hogy rád találjanak. Pontosabban, hogy megint rád találjanak.

Lassan 1 éve, hogy Sokovia óta a Bosszúállók elől menekültél.
Hiába próbáltad titkolni, felismerték a képességeidet.
Sejtelmed sem volt, hogy lettél mutáns. Lehet, hogy csak egyszerűen kiskorodtól fogva, így születtél, de ezt már úgysem fogod megtudni.
A szemedbe egy könnycsepp szökött, amit gyorsan fel is itattál a pulóvered ujjával.
Nem szabadott most elgyengülnöd.

Amúgy is fura volt ez a boldog, gondtalan turisták forgatagában.
Érezted, hogy a hideg végigfutkos a gerinceden, és valaki szempillantását a tarkódon.

A tömegben körbenézve, senki nem volt felkészülve fegyveres harcra, és ha nem volt szükséges, semmi esetre sem akartad felhívni  magadra a figyelmet.

A menekülés is teljesen ki volt zárva, a zsúfolt sétálóutcán nemhogy futni, még sétálni sem lehetett rendesen. Az egyetlen lehetőség az, hogy most azonnal eltűnsz valahová.

Így tehát fekete pulcsid kapucniját mélyen a szemedbe húzva a temető felé kezdtél el araszolni.

A temető üres volt, mint mindig. Alig lézengett itt-ott egy ember, és te elgondolkodtál, hogy mégis mit keresel itt.
Oké, menekülés... De a hely nem csak azért volt fontos.
 A város zajai nem jutottak el idáig, és a Nap meleg fénye is csak halvány fénysugárként tudott bejutni a sűrű lombok között.
Néhol lehetett csak látni egy-egy embert, a hantokat gondozva, vagy sírdogálva.
Minden megváltozott. Már semmi sem volt a régi, főleg, hogy ennek az egésznek nem így kellett volna lennie.
Bárhogy máshogy lehetett volna, nem?
Normális ember a 20. születésnapját nem a temetőbe jön ünnepelni.

Lám, mennyire értelmét vesztette már ez a dolog is-nevettél fel magadban keserűen. A szülinap semmit sem ér, ha az ember nem tudja kivel megünnepelni.

Nem kellett kérdezősködnöd, vagy kóvályognod, hogy odatalálj.
A lábaid szinte maguktól tudták az utat.
Csak egyszer voltál itt azóta... De így is belevésődött az elmédbe.
Lehetetlennek tűnt, hogy őket valaha elfelejtsd.

A sírhant szépen zöldellett azóta, hogy utoljára itt jártál. Néhol még pár virág is kihajtott.
Körülötte száraz falevelek, apró kavicsok.

Felvettél egy fél maroknyi földet, majd fáradtan roskadtál le a sír előtt álló kis padra, amihez szintén szoros emlékek fűztek.
Csak nézni tudtad a sírkövet.
Már nem sírtál.
Már nem.

Az emlékek tömeges rohamából egy hideg, kerek, pisztolycsőnek tűnő dolog rántott vissza a valóságba, amit valaki a tarkódnak szegezett.

Ha itt a vége a játéknak, akkor vége van.
Tudtad, hogy nem bujkálhatsz sokáig.
A föld, amit eddig a kezedben szorongattál, és aminek illata az otthonodat idézte benned, olyan gyorsan hullott ki ujjaid közül, mintha ott sem lett volna, és vele együtt az emlékek is mintha elpárologtak volna.
A dolgok, amik gyengeségeid alapjául szolgáltak, eltűntek az elmédből.
Készen álltál a harcra. Ha kellett, most rögtön.

-Nem tudtam, hogy a gyilkolás is a maga stílusa, Kapitány - szólítottad meg gúnyosan a mögötted álló férfit, akire nyilván hatással lehetett, amit mondtál, mert zavartan elvette a stukkert a fejedtől, és valószínűleg nem tudhatta, most mit tegyen.

Még mindig háttal ültél neki, amikor végre megszólalt:

-Csak... Biztonsági óvintézkedés. - pillantott óvatlanul a puskacsőre.

-Még mielőtt megölnék valakit? - tetted hozzá az epés megjegyzést, érdeklődően.

-Nem, dehogy, hova gondolsz - dadogta Steve.

-Akkor? - szakítottad félbe. - Gyerünk, erre csak nem annyira nehéz válaszolni. Hogyhogy csak magát küldték? A Bosszúállók nem mernek kiállni ellenem? Vagy nem érnek rá? Esetleg annyira mégsem vagyok fontos?

Steve lesütött szeméből megértettél mindent.

-Nem, dehogyis. Csak Stark azt gondolja, idézem:
"Menjen Amcsi Kapcsi lelket ápolni, nekem már megvan a saját jelöltem a csapatba. Plusz, neki úgyis van az az erkölcsössége, meg a... ja. Tudjuk, nem?"

-És a többiek... Nos, páran a kapun kívül... várnak. - tette hozzá a mondat végét is, és így már korántsem volt olyan barátságos.

Mindketten tudtátok, hogy Stevet nem puszta jófejségből várja kint a csapat.

-Felesleges volt idáig eljönnötök, Kapitány - suttogtad lemondóan. -Úgysem csatlakozom, és ezt ti is tudjátok. Komolyan kényszeríteni fogsz, hogy menjek veled? - néztél rá felvont szemöldökkel.

-Akkor sem hagyhatlak itt. - rázta meg a fejét. - A Földnek szüksége van rád, és a csapatnak is. Hiába nem vallod be magadnak, de nagy hasznunkra voltál a sokoviai csatában.

-Tettem, amit tennem kellett. A szüleimet próbáltam menteni - válaszoltad, és a füled mögé gyűrtél egy keszekusza hajtincset.

-Elképesztő volt, amit műveltél - mondta teljesen lenyűgözötten.

-Mindenki egyetértett, hogy kellesz a csapatnak - próbált téged mással meggyőzni.

-Mi baj, (Á/N)? Miért
nem akarod? - kérdezte, majd lehuppant melléd a kis padra, és az álladnál fogva maga felé fordította a tekinteted.

Ettől féltél egész végig.
Hogyha a szemébe nézel, nem tudsz majd hazudni.
Máskor is találkoztatok már, de sohasem kerültetek még ilyen közel egymáshoz.

Kétségbeesetten harcoltál ellene.
Nem akartál a Bosszúállókhoz tartozni.
Mutánsként valahogy mindig kilógtál a tömegből, de annyira nem zavart.
Viszont nem akartál se híres, se elismert hős lenni.

-(T/N), egy hős nem attól hős, hogy embereket ment meg, hanem attól, hogy közben képes ember maradni - mondogatta mindig az anyukád.

Az emlék hatására könnyek szöktek a szemedbe, pedig nem akartál előtte elérzékenyülni.

-A szüleim sírja - szipogtad végül a mutatóujjaddal a sírkőre bökve.

-Óh... Értem. - szólalt meg hosszas hallgatás után Steve, és mostmár ketten bámultátok a sírt.

-A szüleid? - kérdezte egy másodperccel később értetlenül. -De hiszen a vezetéknevük... - tekintett végül segítséget várva rád.

-A nevelőszüleim... De amúgy sem úgy hívnak, ahogy te nevezel - suttogod.

-Hanem? - érdeklődött kedvesen.

-Ne - állítod le, könyörgőn. - Kapitány, kérem, fogja fel, hogy nem akarok sem a barátja, sem a csapattársa lenni, oké?
Nem vágyom reflektorfénybe, nem akarok nagy hős lenni, és... És... És...
Nem lehetne, hogy csak hagyja, hogy éljem az életem? - sóhajtod.

-Ezerszer elmondtam, hogy nem csatlakozom a Bosszúállókhoz, semmi pénzért.
Van nekem elég bajom a világ baja nélkül is.

Steve bólintott, mint aki tudomásul veszi a dolgot.
Feltápászkodtál, és még egyszer, utoljára kérdően néztél Rogersre.

-Ha kimegyek, elfogtok majd? -kérdezted a homlokodat ráncolva.

-Miért akarsz elmenni? - mondta halkan, és szépen, lassan, óvatosan megfogta a kezed.

-Ne. Érjen. Hozzám - utasítod őt - Részben maga miatt veszítettem el mindent. Nem tudtam őket megmenteni - suttogtad, és a kezdeti harciasságból visszafogva a hangod egyre inkább gyengült... Az emlékek lecsaptak rád.
Erősebben, mit bármikor az elmúlt egy évben.

Ott voltál, újra.

A nevelőszüleid üzleti megbeszélésre vittek magukkal Sokoviába.
Szeretted őket, hiszen a szüleid még csecsemőkorodban meghaltak, és az árvaházból ők vettek magukhoz.
Nem éltetek különösen fényes vagy feltűnő életet, de boldogok voltatok, mint hétköznapi család.
Őket nem zavarta az sem, hogy mutáns voltál.
Pedig mindent megtettél, hogy ne kelljen velük menned, ők ragaszkodtak hozzá.
Bárcsak kihasználtad volna, míg veled voltak.

A városra teljesen véletlenül csaptak le.
Mindenhol törmelék, sikítozó emberek, összedőlt házak.

Autóval mentetek a megbeszélésre. Végülis senki nem gondolta volna, hogy bármi is történik. Pont azon a napon. Pont ott.

Azon az úton nem járt sok ember, amikor Sokovia elkezdett a levegőbe emelkedni.

Te az autó hátsó ülésén ültél, amikor az első törmelékdarab a szélvédőre esett.
Azonnal a kilincshez kaptál, hogy kinyisd az ajtót, de blokkolva volt.

Az indulat tombolt benned, és az ijedtség hatalmasra növelte az adrenalinszintedet.
Kezeddel törted ki az üveget, és kiugrottál a járműből, ők azonban ottragadtak.

Anyád sikított egyet, apád is őt próbálta menteni.

Ekkor kezdett el emelkedni a város.

A kocsi ottragadt a földön, te azonban elkezdtél emelkedni.
Próbáltad visszahúzni. Visszatartani, de az erődet felülmúlták.

Apukádra pillantottál, de a szívéből egy üvegszilánk állt ki.

-Apa... - suttogtad, ahogy ő utolsó mosolyát rád villantotta. -Apa, ne...

Anyukád a nevedet sikította, mert nem látott téged.

-(T/N)!!! Hol van a kislányom?

-Anya! - próbáltál neki válaszolni a nagy zajt túlkiabálva, de a hangod elcsuklott a sírástól.

A kocsi csúszni kezdett lefelé.

-Anya! Ne!!!

És csúszott. Tovább. Nedves ujjaidat vágta a kocsi karosszériája, amibe kapaszkodni próbáltál, de kevés voltál hozzá.

-Mássz ki!  - ordítottad - Tartom a kocsit!

Anyukád már majdnem kint volt, de nem akartátok apukádat otthagyni.

-Fogd meg a kezem! - parancsoltad neki.

-Anya! Fogd meg a kezem! - kérted sírva.

A lába beakadt a kocsiba, ami egyre csúszott a mélység felé.

-Szeretünk, (T/N) - rázta meg a fejét ő.

-Büszke... vagyok... rád - suttogta, és itt már nem bírtad tovább tartani. Nem hitted el, hogy anyukád... Hogy pont ő feladja a harcot. Az ujjaid elernyedtek, és a
jármű összetörten hullott alá a mélybe, benne két testtel. Vér és sikolyok, törmelék és fájdalom mindenhol.

A fájdalom, ami belülről égetett, mint a pokol tüze. Két szerető szív elviselhetetlen hiánya, és a tudat, hogy megmenthetted volna őket.
A hajadba markoltál, és zokogásod csillapíthatatlan volt.
Anyukád tekintete, apukád utolsó mosolya az agyadba égett.

-Szeretlek, (T/N) - hallottad a hangjukat a levegőben.

-(Á/N), állj le, mit csinálsz? -kérdezte Steve ijedten, és elfogta a karjaidat.

A jobb kezedből egy éles kavics állt ki, és bal kezednél a pulóver alól kis vérpatakok futottak ki.

A zaj, a sikolyok eltűntek.
Minden nyugodtnak tűnt. Csak ti voltatok ott.
Te meg Steve.
De a fájdalom, amit éreztél, valós volt.

-Mit... Mit tettem? - kérdezted akadozó hanggal, suttogva.

-Elkezdtél összegörnyedni, majd felkaptál egy kavicsot, és megvágtad magad... Mit láttál? - érdeklődött aggódva Steve.

-A szüleim... A szüleim halálát - válaszoltad, és remegni kezdett a lábad, ahogy az utolsó szót is kimondtad. Megint nem álltál messze a sírástól.

Ekkor viszont a Kapitány a legostobább és a legmeglepőbb dolgot tette, amire egyáltalán nem számítottál:

Nemes egyszerűséggel csak megölelt.
A könnyeid már a piros-fehér-kék ruhát áztatták, ahogy a fejedet a nyakába fúrtad. A karjai megnyugtatóan átöleltek téged.

Az egész gesztus olyan szeretetteljes volt, amilyen szeretetet nem igazán kaptál még vadidegentől életedben.

-Engedd, hogy segítsünk - kérte, amikor eltolt magától.

-És... És mi van, ha bántok valakit? - dadogtad, még mindig szipogva.

-Megoldjuk - mosolyodott ő is el.

-De Steve... Én... Én... Én nekem azóta nem működik az erőm - vallottad be zavartan.

-Nem hiszem el... Miért? - zavarodott ő is össze.

-Nem tudom - ráztad meg a fejed - az egész olyan, mint egy pánikreakció. Talán azért, mert féltem, hogy rám találnak és elnyomtam magamban.
Nézd - mutattad neki.

A képesség, az elektromos hullámok irányítása úgy párolgott el belőled, mintha ott sem lett volna soha.

Miután dühödben majdnem felégettél egy házat, egy gyermekre leltél, aki a szülei után sírt. Azt mondta, hogy elmentek, de visszajönnek érte. A szülei valójában Ultron seregének az áldozatai lettek, de ezt a gyermek nem tudta.

A fejedbe vetted, hogy legalább őt megvéded, bármi áron, de a csata után... Mintha az erő kiveszett volna belőled.

Csak egy egyszerű dologgal próbálkoztál: egy virágot éleszteni a tenyeredből.

Anyukádnak ez volt az egyetlen, ami tetszett a képességedben.

A tenyeredből szép lassan egy százszorszép bújt elő, de amilyen gyorsan kivirágzott, olyan gyorsan hervadt is el.

-Látod? - kérdezted csalódottan tőle. - Már semmi nem megy.

-Én tudom, hogy menni fog - biztatott. - Tudod, egy régi barátom egyszer azt mondta nekem, hogy bíznunk kell a barátainkban. Én pedig bízom benned, és hogy sikerülni fog, (Á/N).

-Köszönöm, Kapitány. - suttogtad.

-De nem ez az igazi nevem. Kérlek, hívj (T/N)-nek. - tetted hozzá.

-Próbáld meg még egyszer - kérte.

-A virágot? - hitetlenkedtél.

-Bízz bennem - forgatta a szemét, majd megfogta a kezedet, és hátulról átölelt.

-Bízom benned - szaladt ki belőled a sóhajtás, és ezzel együtt kibújt a tenyeredből a virág. Nem értetted, hogy mi történt.

Steve leszakította, és a sírra helyezte.

-Én megértem, ha nem akarod - nézett a szemedbe mélyen, amikor elengedett. - Ha gondolod, szólhatok a többieknek, hogy nem sikerült, és megszöktél. De... szeretném, hogy velem gyere. Segíts azokon a gyerekeken, akik olyan helyzetben vannak mint te. Tudom, hogy képes vagy rá.

Kék szemébe nézve nem tudtál ellentmondani neki.
Annyi már elég volt, hogy képes lett volna érted hazudni. És elengedni.

-Nem - ráztad meg a fejed - Veled megyek. Segíteni akarok a világon - mondtad ki végre, mire a kék íriszek felragyogtak.

Pár évvel később

-Anya, anya, anya! - hajtogatta a kislányod, hogy kelj fel. Nyögte fordultál át a másik oldaladra.

-Steve, ma a tied a gyerek - csaptál rá a még édes álmát alvó férjedre.

-(T/N), ne már... - nyafogott a Kapitány.

-Nem én akartam az éjszaka közepén hancúrozni - vontál vállat, mire Steve felnevetett, és felülve az ágyon belepuszilt a nyakadba.

-De igenis élvezted - emlékeztett, mire csak ennyit mondtál:

-Ezt egy szóval nem mondtam.

A konyhába érve végignéztél a te kis családodon, és tudtad, hogy ennél már nem lehetsz boldogabb.

-Most miért sírsz, Anyu? - rángatta meg a ruhád ujját a lányod.

-Semmit, kis drágám - szipogtad. - Csak nagyon boldog vagyok. - válaszoltad, és Stevere néztél.

A kék szemek annyi év után is felragyogtak, látva a mosolyodat.
Közelebb léptél, és megcsókolva őt bebizonyosodott, hogy révbe értél.

Mert ott volt Steve, a barátaid, a családod, és az otthonod.
Akkor is, ha nem voltál biztos benne, hogy boldog lehetsz.