Egy pillanat volt az egész,mégis életem legfájdalmasabb pillanata volt,ami a poklot ígérte nekem. Harc közben hasított belém az a maró érzés,ami figyelmeztetett a bajra. Ikrek voltunk,ha fájt valamilye,ha csak rossz kedve volt én tudtam róla, éreztem. Kettőnk közt ez volt a legszentebb kötelék,mióta a házban rekedtünk,a testvériség. Térdre rogytam. Arcom a könnyeimtől volt maszatos. Az összes robot elpusztult körülöttem. A világ megszűnt létezni. Pietróval együtt.
Velem együtt....
Ordítottam, sikítottam fájdalmamban. Azt akartam,hogy elém suhanjon. Érezni akartam a szellőt,amit folyton magával sodort. Azt akartam,hogy megmentsen. Hallani a hangját,megölelni. A bátyámat akartam. Elvették tőlem. Még mit kell átélnem. Miért őt? Nem akarom,nem akarom ezt. Olyan mintha a saját halálomat élném át. Felderengett előttem az emlék,mikor bent rekedtünk. Hogy nem mertünk megmozdulni,mert talán az a véget jelentheti. A félelem volt a mi segítségünk,mert megbénított. Két napon keresztül vártuk a segítséget. Két napon keresztül éhen, szomjan, némán vártuk egymás elvesztését. Amit akkor éreztem az most intenzívebben köszönt vissza. A bűntudat, az önvád eltemetett maga alá. Minden az én hibám. Ha nem ültetem el Tony fejében a gondolatot,akkor most nincs Ultron és Pietro még élne. Ő volt nekem minden. A testvérem,a barátom,az otthonom. Ő volt az életcélom,ami ösztönzött,hisz folyton egymásért harcoltunk.  Egyedül maradtam. Pedig nem tettem semmi rosszat,mikor elkezdődött életem tragikus szakasza.  Csak egy ártatlan kislány voltam Sokoviából.