Csak meredtem rá. Szemeim akárcsak az övé könnybe lábadt. Visszatért. Egy pillanatra megnyugodtam. Itt a vége. 
- Mi lett a lánnyal?-kérdeztem meg tőle félve.
-Már nem jelent problémát.-hangja szigorú volt.
-Mit tettél ?-suttogtam végig a szemébe nézve.
-Ne foglalkozz vele.-hesegetett el idegesen.
-Bucky?
-Megöltem.-ejtette ki cselekedetét szárazon,bűntudat nélkül.
-Bucky..
-Elérte,hogy kezet emeljek rád.....-szakított félbe a szemkontaktust kerülve-.. szóval megérdemelte.
Megrángattam a bilincset,s a segítséget várva vártam rá. A ketrec reteszéért nyúlt,de akkor valami berobbant az alagsorba. Nem láttam semmit az okozott porfelhő miatt,de azt még kitudtam venni,hogy Bucky hirtelen a falnak vágódik.
-Bucky!-kiáltottam fel,s kétségbeesetten rángatni kezdtem rabláncomat. Bucky nem válaszolt,nyílt a retesz. Először egy vörös mellkast vettem észre.
-Stephanie. Nyugi csak én vagyok. -emelte fel csitítóan a kezeit a férfi.
-Tony!-lepődtem meg.-Mi szükség volt erre?-kiáltottam rá,s az ájult Bucky felé néztem.-Már magához tért.
-Ezzel még lógtam neki.-gugolt le hozzám.Kezével arcom után nyúlt.
-Ő tette?
Elrántottam a fejem.
-Nem számít.
-Már hogy ne számítana.-dörmögte felém.
-Hagyjuk ezt Tony,vágd le rólam ezt,aztán szedjük össze őt is és menjünk haza.
-Mond miért küzdesz ennyire érte? Van értelme?-vágta le a bilincset. Hosszasan gondolkodtam,megválogattam a szavaim,nehogy úgy tűnjön,mintha egy kisgyerek lennék,aki túlságosan is ragaszkodik a játékához.
-Nincs értelme.-jelentettem ki,majd felnevettem erőtlenül,még is valahogy felszabadult voltam.-De hisz ez a szerelem.
-Nem értelek.-nézett rám.
-Tony mikor Pepper elhagyott,mit éreztél,mit érzel még a mai napig?
-Fájdalmat,szomorúságot....ürességet.
- Képzeld el ezt az érzést hétszer kínzóbban, hetven éven keresztül,és most hirtelen megszűnt,mert ő...-álltam fel,s bár a térdem megrogyott,a karom pokolian égett,mégis megálltam,s kifelé lépdeltem,pontosabban Bucky felé.-....az imént újra önmaga volt. Hazavisszük.-jelentettem ki. Hirtelen éles fájdalmat éreztem a nyakamnál,oda kaptam épp kezem,a hideg fémen kívül még kitudtam venni egy injekciós tű formáját. Homályossá vált minden,hirtelen lett minden zavaros. Hátra estem Tony elkapott.
-Sajnálom,de egy tömeggyilkost nem viszek haza.
~

Az erkélyen ültem s csak bámultam kifele a világba. Nem gondolkodtam,csak éreztem. Tony iránt mérhetetlen dühöt, Bucky iránt féltést,szerelmet,kétségbeesést és sok más érzelmi színkavalkádot,amik már szinte fojtogattak.
-Steph.-szólított meg Tony.-Nem akarsz bejönni? Egy száll atlétában vagy kint,hideg van.
-Maradok.
-Steph.
-Azt mondtam maradok.-szóltam rá erélyesebben. Tony csendben lépett be az ajtón. Lábaimat felhúztam az államhoz.
-Tony.-szóltam utánna,oda sem néztem.
-Igen?
-Ha elvesztettem miattad...azt sose bocsátom meg neked. Szavaim késként vágtak a levegőbe,de nem érdekelt,ahhoz túlságosan is tompa voltam. Nem tudom mi volt a férfi reakciója,de magamra hagyott.
Még sokáig bámultam magam elé,amikor puffanást hallottam,felkaptam a fejem. Ott állt ő egy egyszerű fekete szerelésben,az esti fényben jól kivehető volt fémkarja. Haja hátra volt kötve. Meg könnyebülten nézett rám.
-Bucky.-álltam fel a székből.
-Látom jobban vagy....Búcsúzkodni jöttem.
Leforrázva meredtem rá. Szólásra nyitottam ajkaimat.
-Steph! Lásd be én nem illek bele az életedbe,csak tönkreteszem...tönkreteszlek.
-Bucky.-nyögtem akadozva.
-Mennem kell.-jelentette ki,majd oda lépett hozzám megpuszilta a homlokom,s már fordult is el tőlem,de megláttam valamit. A farmerzsebéből a képünk kandikált ki. Dühös lettem,amiatt hogy folyton elhagy engem. Így utánna kiáltottam.
-James Buchanan Barnes! Most azonnal megállsz! Nem hagyhatsz csak így itt. Minden...minden,amit átéltünk,amiért küzdöttünk... most hagynád elveszni? Már nem azok vagyunk mint annak idején. Már nem ugyanaz az álmunk mint akkor volt,de egy dolog nem változott. Még pedig,ahogy irántad érzek és tudom,hogy te is ugyanazt érzed. A zsebedben rejlő kép erről árulkodik.
-Stephanie...
-Most én beszélek!-csitítottam el,kezemet felemelve jeleztem neki,hogy inkább hagyja hadd adjam ki magamból.
- Elmehetsz,elfuthatsz vagy velem maradhatsz. El akarsz menni,mert úgy gondolod,minden,amit velem tettél az rossz és hogy jobb nekem nélküled,de nem jobb. Többet ártasz nekem ha elmész. Tudod mit,ha annyira nagy benned a bűntudat akkor gyerünk tedd jóvá. Furán hangzik,de akkor mostantól élj úgy,minden döntésed egy célt szolgáljon,mégpedig hogy nekem valamivel jobb és könnyebb legyen. Tégy boldoggá Bucky.  Nem lesz egy könnyű menet,de veled leszek és támogatlak. Ott leszek,ha rémálmodból riadsz,de csak azt kérem,hogy te is légy ott mikor engem gyötör a háború emléke. Hidd el nem csak te kelsz fel úgy esténként ,hogy a semmire szegezel pisztolyt. Nézd el cseszettek vagyunk,ez tény,de együtt jobbak vagyunk. Szóval mit mondasz? Mit választasz?
A férfi tekintete  ködös lett hirtelen. Oly rég láttam az igazi Buckyt,hogy egyszerűen nem tudtam megfejteni,hogy mit is érez pontosan. Felém lépett határozottan. Homlokát enyémnek döntötte. Ajkaink egymáshoz értek,de nem léptünk,meghagytuk ezt a különleges képlékeny kapcsolatot.
-Mindig...és ezt jól jegyezd meg Stephani Rogers..-emelte mutatóujját közénk-....mindig téged foglak választani.

Azon az estén hosszú idő óta újra megcsókolt életem szerelme. Lenge szél vett körül,s míg én örömömben és boldogságomban zokogtam,addig Bucky mosolyogva simogatta arcomat.
S az életünk gyökeresen meg változott.

The End