Tudjátok mi a legrosszabb? Mikor olyas valamit teszel amivel mást bántasz vagy rosszabb..megölsz vele valakit. Soha nem tudsz a gondolattól megszabadulni, még elfelejteni sem tudod soha. A lelke a szívedbe kapaszkodik és úgy csüng rajta, mint egy kutya a játszó kötelén, amit az élete árán se engeddne el. Még úgy sem ha te elakarod mindenképp venni előle.
Ami még rosszabb, hogy nem csak te, hanem mindenki emlékezni fog rá, már csak úgy, hogyha meglátnak. A bőrödbe van égettve az a mondat, ami össze foglalja, hogy mi is történt és mikor rád néznek azt a mondatot fogják elsőnek meglátni.

Kezeim meg remegnek, ahogy magam elé tartom őket és úgy hanyatlanak vissza magam mellé, mintha egy csepp erő sem maradt volna bennük. Talán mert tényleg, így van. A lábaim bizonytalanul követik egymást, viszont a jeleket folyamatossan küldik, hogy bármikor feladhatják a szolgálatott. A fülem zúg, mint egy méhecske, amelyik virágot keress, borzalmas. Szemeimben a könnyek halványan, de ott bújkáltak, ahogy a tömegben azok a szülők is, akik most veszítették el a gyermeküket miattam. A por felhő, mindent ellepett, de még így is látom az édesanyját, aki erőtlenül esik férje karjaiba és a kis fia nevét kiáltja, mintha azzal visszahozná őt az élők sorába. A tömeg tátott szájjal nézz és valakinek a harag, valakinek a döbbenet csillog a szemében. A szám kiszáradt, ahogy a poros levegőt kapkodom és a mellkasom kezdett összenyomulni. A levegőben hallatszik a vasember páncél, ahogyan a földre erszkedik majd az egész gépezet csavarjai csikorogni kezdtek.
A tömegbe temetkezve húzott vissza a valóságba egy kéz, mely lassan végig simít a karomon. Elsőnek a romokkal teli földre majd Tony-ra nézzek. Az arcáról jelen pillanat semmit nem tudtam leolvasni, de nem is volt időm rá. Karjába markoltam, mert féltem ha nem teszem, itt helyben esek össze.
Nem szólalt meg csak állt előttem, szerintem nem is tudott mit mondani. Elengedtem majd a motorom felé kezdtem igyekezni, amit a por megült és a nap fénye sem csillogot úgy rajta. Felvettem a sisakot és helyett foglaltam rajta. Beindítottam és olyan gyorsan száguldottam el vele, hogy azt Pietro is megirígyelné. Csak haladtam előre, mintha a menet szél minden rosszat lefújna rólam és ez által minden a régi lenne. De nem az. Még a családhoz sem voltam képes oda menni és...bocsánatot kérni? Ez ide nem elég. Ez kevés. Egyre gyorsabban mentem, mintha a motorom átvette volna tőlem az idegességem és a most nagy kupacban ülő érzéseimet, amik bennem tombólnak. Elvettem egy életet. Az égen most egy csillag éppen eltűnik és a fénye már nem fog ott fent ragyogni többé, mert én kioltottam.
Látam az égen elsuhani valamit majd leszállt messzebb tőlem, de nem álltam meg csak mikor közelebb értem hozzá és tudatosult bennem, hogy ő Tony. A motorral fékezni kezdtem és úgy szorítottam, hogy az ujjaim végei biztos elfehéredtek. Viszont egy kattanás ésnem tudtam megállni, se lassítani. A kormányt elrántottam, hogy nehogy Tony-nak ütközzek, de ehelyett a kemény, betonnal találkoztam. Csontjaim annyira fájni kezdtek, mintha egy vas rúddal éppen ütnének, hogy az élet is kiszálljon belőlem. Leszedtem a sisakot és hunyorítani kezdtem az éppen rám nézző nap miatt, ami a fejét rázza, hogy hogy lehetek ilyen szerencsétlen. A nap eltűnt mikor Stark felém hajolt és a fény viszonyok miatt szinte csak a sötét alakját láttam.
-Jól vagy?!-kérdezte és mikor megakart érinteni a keze megállt a levegőben, mintha félne, hogy már azzal is jobban össze törhetne ha hozzám ér.
-Túl élem.-a hangom egér cincogásnak hallatszott miközben felültem. Karom fogva az egyik kezemmel néztem előre és az utat kémleltem, elhagytam a várost és fel se tünt. Legszivesebben itt helyben megölném magam minthogy vissza menjek a városba és hallgassam azt amit tettem. Nem bírnám ki és ha mindenkitől hallanám biztos megszakadna a szívem.
-Mit tettem, Tony? -néztem fel a most tehetetlenek tünő férfira. A szemeimet most már könny áztatta és a szám is lefele kezdett elgörbülni. Testem megremegett és Tony-t erősen szorítottam magamhoz. Annyira szorítottam, hogy lehet levegőt se kapott és bár megnyugtatott az ölelése, mégsem tudtam nem gondolni arra ami történt. Amit tettem.

A szobámban ülve néztem a kék falakat. És hiába a kék falak voltak előttem mégis teljesen mást látam. Vagy ezerszer lejátszottam a mai napon történteket és, mintha egy moziban lennék és kivetítenék elém a filmet, úgyan úgy látam magam előtt. Borzalmas. A sikítások, ahogyan az épület fele leomlik és én arrébb ugrom, de a kocsiban lévő gyermekhez nem szaladtam, oda és már késő volt és......
Összeszorítottam a szemeimet majd a kezeimmel eltakartam és erősen hozzájuk nyomtam talán ha erősebben nyomom hozzájuk nem lesz szemem. A plafon felé emeltem a fejem és egy meggyötört kiáltást/ordibálást/sóhajt -nem is tudom mihez hasonlított- adtam ki magamból. Ezzel együtt a könnyek megeredtek a levegőm pedig elfogyott, mellkasom összeszorult és az előbbi feltörő, keserves hangot követte még egy majd még egy. Hanyat vágtam magam az ágyon és próbáltam nem fel verni az egész Tornyot.
Viszont a szobám ajtaja olyan erővel csapodott be, hogy a zajra hirtelen ültem fel. Tony állt az ajtóban és kíváncsian kémlelt majd becsukta az ajtót és helyet foglalt mellettem.
-Annyira sajnálom!-borúltam a karjaiba és csak sírtam, még ő a hátomat és a derekamat simogatta, miközben csittítani próbált. Talán most jobban hasonlítottam egy kisgyerekhez, aki nem kaphatta meg a nyalókájat, mint egy felnőtt nőhöz.
-Balesett volt.-nyugtatt tovább, de szavai egyáltalán nem hatottak rám nyugtató hatással. De még most ha nyugtatótt adnának belém az sem hatna rám.
-Tényleg sajnálom!-mind eközben rájöttem, hogy ezeket nem neki kéne folyamatossan mondanom, hanem a családnak, akiket most csonkítottam meg. A Bosszúállókhoz tartozom, akik megvédik az embereket most mégsem voltam rá képes, mégis milyen Bosszúálló vagyok akkor?
Tony lágy puszit adott a homlokomra, amit hagytam és a karjaiba temetkeztem, mintha azokban eltudnék tünni mindenki elől, a világ elől.

Hát ez nem tudom mennyire kötődött Tony-hoz, de remélem tetszik.