Még az elején szeretném letisztázni, hogy az előző Poszt kommentjeiben olvastam olyanokat, hogy "legyen terhes a női szereplő", "hanyagold a 18+-OS részeket". Csak annyit szeretnék ehhez, hozzá fűzni, hogy én csak meg kérdeztem, hogy kiről Írjak, ki legyen az illető, nem arról, hogy milyen legyen a sztori. Senkit nem akarok ezzel megbántani csak olyan furcsán éreztem magam, hisz én valósítom meg, én is szeretném eldönteni, hogy milyen formában. Ha kiskorú vagy úgy is ki írom, hogy a rész 18+-e. Ha pedig én úgy szeretném, hogy az illető gyereket várjon, az úgy lesz. Remélem tényleg senki nem fogta fel úgy, hogy én most támadni akartam, én csak tisztáztam, hogy minden, ami a fejemben van azt én akarom megvalósítani.
Ha szeretnél egy olyan történetet olvasni, aminek (tényleg teljes egészében és nem csak két szóban) elmondod a cselekményt, akkor lehet adok rá lehetőséget, hogy ilyeneket is tudjatok kérni.
Mégegyszer, senkit nem akarok ezzel megbántani, csak tisztáztam. Köszönöm, jó olvasást.

__________________

– Itt is van az én unokahúgom! – tárta ki karjait Stark. Kissé megviselt bőrömdömet magam után húzva bújtam bele az ölelésébe.
– Ennyire hiányoztam? – Kérdeztem nevetve. Stark elégedett és elindultunk a kocsija felé, aminek csomag tartójába bepakolta a cuccom.
– Mindig jól jön, ha néhány paparazzi lefotóz egy családtaggal. Főleg ha az illető gyerek. – ült be a kocsiba.
– Ki a gyerek? – siettem az anyósülés oldalához. – Tudod te hány éves vagyok? – kérdeztem miután beültem az autóba.
– Tizenkettő, nem tudom. Valahol ott körül.
– Stark! Húsz éves vagyok. – mondtam mérgesen.
– Számít?
Szemforgatva ültem csendben, még a Bosszúállók főhadiszállásához nem értünk. Persze, Tony egyből ott hagyott, én meg szitkozódva vettem ki a cuccom. Nem mintha, nem voltam már itt csak akkor se szerettem volna egyedül járkálni.
Belépve a lépcsők felé vettem az irányt, ahol be kanyarodva neki mentem valakinek. Felnézvr egy szőke, magas és izmos férfival találtam szembe magam. Ő, biztosan a Kapitány és egyike azoknak, akikkel még nem találkoztam.
– Bocsánat. – állította fel az eldőlt bőröndöm.
– Semmi gond. – mosolyogtam majd felém nyújtotta a kezét.
– Steve Rogers.
– Riana Stark. – fogadtam el a gesztusát, de mikor bőrre az enyémhez ért, jól eső borzongás ment végig rajtam.
– Segítek. – mondta és kezeim közül kikapta a bőröndöt, amit úgy cipelt fel, mintha egy pehely toll lett volna. Végül is Amerika Kapitányról van szó.
– Köszönöm. – álltam meg az egyik ajtóban, tudva, hogy az az én szobám. Steve lerakta mellém a csomagom majd egy féloldalas mosollyal rám nézett.
– Máskor is. – mondta, mire zavarom an felkuncogtam.
– Ezt nem felejtem el. – mondtam és mosolyogva besétáltam a szobámba.
Tényleg nem felejtettem el.

2 hónappal később.

Sóhajtva sétáltam be Tonyhoz az egyik műhelybe. Nem szólt semmit, még rám se nézett csak dolgozott az egyik kütyüjén. Leültem a forgószékbe és ott szenvedtem csendbe.
– Mi a baj? – kérdezte, bár érződött, hogy csak udvariasságból. Végül is Tony Starkról beszélünk.
– Semmi. – mondtam, hisz csak azért jöttem ide, hogy eltereljem a figyelmem. – Mit csinálsz?
– Semmit. – vágott vissza, amire csak megforgattam a szemem. – Most már tényleg semmit. Csak pár alkatrészt várok. – tette le a kezében lévő tárgyat majd felém kezdett sétálni. Ebben a pillanatban viszont kinyílt az ajtó, amin Steve lépett be. Reflex szerűen ültem fel egyenes testtartásba.
– Tony. – biccentett Stark felé, majd a kezében lévő dobozt letette az asztalra. – Riana. – nézett rám, mire idiótán bólintottam, egy enyhe mosollyal.
– Kapitány. – mosolyogtam idiótán.
– Akkor én most megyek. – indult ki az ajtón, mire utána kiabáltam.
– Beszélhetnénk? – kérdeztem, ő pedig bólintott. Ki mentünk a folyosóra, ahol némán álltam.
– Mit szeretnél? – nézett rám, én pedig meg sem tudtam szólalni. Csak egy kávéra kell meghívnod, gyerünk.
– Én csak.. – kezdtem bele, de le is némultam. – Én.
Ez nem megy nekem.
– Zavarba jöttél. – szólalt meg. Homlok ráncolva néztem rá.
– Nem is. Ilyet nem szoktunk hangosan ki mondani, és nem jöttem zavarba. – tettem karba a kezeim.
– Hát akkor..
– Holnap reggel, hétkor eljössz velem kávézni?
– Ez volt olyan nehéz megkérdezni?– kérdezte nevetve. Meg forgattam a szemeim majd vártam a válaszát.
– Igen. – bólintott majd köszönve, tovább sétált.
Mély levegőt fújtam ki a tüdőmből és vissza mentem Tonyhoz, aki fejrázva várt engem.
– Biztos rokonok vagyunk, mert nagyon béna voltál. – mondta. Meg forgattam a szemem és vissza ültem a székbe.
– Fogd be. Nem is volt annyira gáz. – forogtam a székkel.
– De.
Rá hagytam Tonyra és csak arra tudtam gondolni, hogy mi fog történni, holnap reggel.