Két nyamvadt perc és le jár a munka időm. Csak két perc. Az óra kattogása szinte idegesítő, de minden egyes pici kattanással közelebb vagyok a munkám végéhez. Elmélkedésem a főnököm zavarta meg.
-Ms.White haza mehet.
Jézus! Köszönöm!
-Rendben. Viszlát!-mondtam és már rohantam is haza felé. Otthon elvégeztem a szokásos rutinom majd úgy döntöttem elmegyek futni. Hozzá illő öltözékem fel vettem és elindultam. Még futottam többször is feltünt nekem két csávó. Az egyik nagyon gyorsan futott és nagyon ismerős is volt viszont a másik egyáltalán nem. A gyors férfi mellettem futott éppen el így jobban meg nézhettem. Aztán lesett ki az.
-Amerika kapitány?-suttogtam magam elé.
-Meg sólyom.-szólalt meg mögöttem egy hang. Az a férfi az aki a kapitánnyal "futott" .
-Bocsánat, de hogy micsoda?
-Sólyom.-mondta, de még, így sem tudtam, hogy ki.-Jaj ne már! Bosszúálló.-mutatot végig magán.
-Kis asszony, meg sértette az egóját.-jött oda Steve Rogers nevetve.
-Ohh. Elnézést.-nevettem.
-Haha vicces. Ismeritek egymást?-kérdezte sólyom.
-Nem. Steve Rogers.-nyújtotta felém a kezét.
-Katy White.-nyújtottam én is.
-Sam Wilson.-bólintott felém. Szóval nagyon megsértettem.
-Mivel tudnám ki engesztelni magát, hogy a haragja ne gyötőrjön engem?-kérdeztem.
-Sajnálom, de szerintem semmivel.-fonta össze a karjait.
-Hű! Durcás a csávó.-suttogtam a kapitánynak, de pont annyira, hogy Sam is meghallja.
-Hallottam.-mondta szemforgatva.
-Bocsánat. Meg az előbbi meg bántásért.
-No problem hölgyem. -mondta majd elindult futni tovább.
-Hát ez..áucs. -néztem Sam után.
-Ne foglalkozzon vele. Majd kiheveri.-mondta a kapitány. -Jön?
-Persze. -mondtam majd az én tempómban kezdtünk el futni. Egy és fél órával később majdnem megfulladva ülök le a fűre.
-Jól vagy?-guggolt le a kapitány. Megbeszéltük, hogy tegezzük egymást.
-Ez..a...sprint..-lihegtem.
-Rendben, én értem. Most mennem kell, ne halj meg. Remélem később is össze futunk. Szia.
-Szia.-mondtam Steve pedig el ment.
A légzéssem szabályosá vált ezért el indultam haza felé. Az egyik sarkon mikor befordultam, iszonyatos hangzavar keletkezett. Sikolyok hallatszottak és szinte az utca túl oldaláról minden szempár vagy rám vagy fel az épületre szegeződött. Fel néztem és egy hatalmas betondarab zúdult éppen le. Mielőtt szét lapíthatott volna valaki karjaiban éreztem magam és a szél enyhe hideg érzését. Mikor újra érte a lábam a talajt kinyitottam a szemem és szembesültem a megmentőmmel.
-Szóval nem haragszik?-néztem rá.
-Még meggondolom.-mondta.
-Na ne már. Tudja mit kapnak a hősök?
-Mit?
-Ezt.-mondtam majd megpusziltam az arcát.
-Én többet vártam.-nézett fel az égre.
-Mire gondol?-léptem hozzá közelebb. Rám nézett majd ő is közelebb lépett. Az arcunk iszonyúan közel volt egymáshoz.
-Még mutassam?-kérdezte én pedig remegve bólintottam. Abban a pillanatban megcsókolt. Ez az édes pillanat nem tartott sokáig.
-Hű. -suttogtam.
-Haza vigyem?-kérdezte.
-Jó lenne, de kérem tegezzen.
-Rendben, de te is.-mosolygot majd felkapott és repülni kezdtünk. Elképesztő volt.
-Köszönöm.-mondtam mikor már a házam előtt álltunk.
-Ugyan.-mondta és sokáig tartó kínos csend keletkezett. Meg akartam törni, de abban a pillanatban kaptam még egy csókot. Full vörös fejjel meredtem  rá.
-Ezt tedd el.-nyomot a kezembe egy cetlit majd egy puszit az arcomra, utána el ment. Be mentem a lakásba és mélyen elzárkóztam a gondolataimmal.

Tudom rövid, rossz stb. Sajnálom ❤️😔