"Soha semmiben nem leszel jó. Semmire se fogod vinni az életben. Miért próbálkozol, ha neked soha nem fog sikerülni?"

Ezekhez hasonló mondatokat kaptam mindenkitől, az évek alatt és milyen igazuk lett. Semmire se vittem az életben. Lelkileg romokban heverek, ahogy az életem is. Nem találok munkahelyet hiába keresem szinte fejvesztve. Nincs mellettem senki, aki a tamászom lehetne, aki meghallgatna, aki egy kicsit bátorítana. Az álmaimról már rég lemondtam, talán már iskolás koromban. Aki egy normális életet nem tud kialakítani magának, annak az illetőnek minek legyenek álmai, ha úgy sem tudja őket elérni?

Egy borzalmas ember vagyok. Látom magam körül az embereket, akik boldogan nevetve telefonálnak, vagy a párjaikkal sétálnak, esetleg a barátaiknak mesélik, hogy milyen jól megy most a soruk, én pedig borzalmas irigy vagyok. Azt akarom, hogy nekem is olyan jól menjenek a dolgok, teszek is értük és még sem adatik meg nekem. Nincs értelme az életemnek, hiába keresem, hogy igen is van értelme miért élnem. Nem, nincs.

Hideg van és kezd már esteledni. A hídon sétáltam haza felé, oda ahol megint senki sem vár. Abba a házba, ami ki tudja meddig lesz még a fejem fölött. Meg állva egy ideig néztem az alattam elterülő vizet. Szép, de még sem találom szépnek, ebben a rossz életben, sőt már semmi szépet nem látok az egész életben. Akkor minek vagyok még itt? Annyira könnyebb lenne, ha nem lennék. Miért ne szabadulhatnék az élet elől? Talán menekülésnek látszik és lehet az is, de ez a választás könnyebbnek tűnik. Igen. A könnyebb utat választom.

Mire feleszméltem, már a híd korlátján álltam. Ha úgy nézük ez nem öngyilkosság, csak könnyítek magamon. Nem volt választási lehetőségem, hogy meg akarok-e születni. Nem kérdezték meg, mielőtt megfogantam. Ez azért szemét dolog volt. De alakulhatott volna másképp is az életem? Már lényegtelen. Minden terhet leveszek magamról, itt és most, ahogyan egy lépést előre teszek.

Szemeimet összeszorítottam, kissé féltem, de ez a félelem nem volt elég nagy ahhoz, hogy ne merjem megtenni a lépést. Ahogy előre léptem vártam, hogy zuhanjak, de helyette szilárd betonra léptem. Értetlenül nyitottam ki a szemeim, majd néztem rá az előttem állóra. Nem a hídon álltam, sőt már a híd végén álltunk ketten. Szemöldök ráncolva néztem rá a kék szeműre.

- Leakartál ugrani? - kérdezte egy lépést téve felém. Tekintetében megcsillant a sajnálat, amit egy percig se vett volna le rólam. Mit kéne válaszolni, kis mértékben ellep a szégyen. Nem akarok válaszolni, nem akarok itt lenni, már rég halottnak kéne lennem. Tekintettem elvezettem róla és vizet néztem, amiben már benne kéne lennem, amiben talán most fulldokolnom kéne és mindent hátra hagynom végleg.

Erős karok öleltek körbe, majd szorítottak az illetőhöz. Éreztem a melegséget, amely körbe ölelt a karjaival együtt. Nem löktem el, sőt fejemet megtámasztottam a mellkasán. Valahogy olyan megnyugtató az ölelésében lenni. Mintha elzárna engem a rossz világtól, pedig ez csak egy pillanat. Ez az illető, aki most szorosan tart magához, és próbál kissé vígasztalni, elfog menni mindezek után, én pedig talán újra megpróbálom, és akkor senki nem fog újra levenni a hídról. Csak még egy kicsit hagy élvezem ezt a meleget, ezt a nyugodtságot, amit áraszt magából. Rég éreztem magam egy kissé biztonságban.

- Miért akartál leugrani? - kérdezte, miközben egy kissé eltávolodott tőlem. Ő biztosan nem fogja megérteni a helyzetem, hogy már nem bírom elviselni ezt a lelki szenvedést, amit nap mint nap átélek.

- Az élet nehéz. - feleltem szűken. Számomra pokolian nehéz és már nem kérek belőle.

- Persze, hogy nehéz. - állt két lépéssel arrébb, kék szemeit pedig továbbra is rajtam tartotta. - Amit most készültél tenni az nem megoldás az egészre, hanem menekülés.

Tudtam, hogy nem fog engem megérteni. Idő közben pedig arra is rá jöttem, hogy ő Pietro Maximoff. Még soha nem láttam, csak hallottam róla, hogy a Bosszúállók tagja. Az ő élete, arany élet, persze, hogy nem ért meg engem.

- Mért nem menekülhetek? - néztem rá kétségbeesetten. Miért nem hagyhatok mindent a hátam mögött? Szemeimet csípni kezdték a meleg, sós könnyek. - Miért baj az, ha elmenekülök? Senki nem fog rám emlékezni, a problémáim pedig megfognak szűnni. - gördültek le könnyeim az arcomon.

- Nem ezt akarod, biztos vagyok benne. - lépett mellém és kezét a vállamra tette, amit azonnal leütöttem onnan. Ne akadályozon meg, ő nem éli azt át, ami elől én elakarok tűnni és ez az egyetlen mód van rá. Azért akar segíteni, mert ő az emberek szemében egy hős, és kötelességének érzi, de ezzel nem segít, hanem rontja a helyzetet. Azzal segítene, ha hagyná, hogy meghaljak.

- Én nem akartam ezt az életet, ami miatt mindennapom szenvedés! Te nem tudsz engem megérteni, miért nem hagytad, hogy lelépjek onnan?! - tört ki belőlem a kínzó zokogásom. Már nem tudom mióta nem sírtam, hisz azt hittem már egy könnyem se maradt. Szólásra nyitotta a száját, de aztán be is csukta. - Attól, hogy hős vagy, nem kötelességed megmenteni, sőt remélem azzal is tisztában vagy, hogy ezzel nem mentettél meg. - töröltem le a könnyeim. Teljesen megtörtve, a padlón feküdve, néztem fel rá. A legeslegmélyén vagyok az életemnek.

- Tudom. - felelte halkan, majd felém lépett, de én úgy léptem hátra egyet. Ha újra megölel vagy csak hozzám ér, az a melegség és nyugalom ami belőle sugárzik.. Nem érezhetem újra, hisz az egyik dolog, amit nagyon szerettem volna az életem során és félek, hogy megingok. Ha maradásra készített és utána eltűnik, még rosszabbul fogom érezni magam. - De nem hagyhattam, hogy leugorj. - rázta meg a fejét, miközben engem figyelt. Csendben akartam elintézni mindent, de nem tehettem meg. Miért akarják az égiek, az univerzum, hogy maradjak és szenvedjek ebben a világban?

- Kérlek. - néztem rá, mire ő szavamra, egyből feszesen figyelt. - Engedd, hogy elmenjek. - szólaltam meg megtörten. Elfáradtam, és csak pihenni akarok. Legalább ettől az egy dologtól ne legyek megfosztva.

- Nem engedem. - jelentette ki határozottan. Zavartan néztem rá. - Nem hagyom, hogy valaki csak úgy eldobja az értékes életét. - felelte, mire én tehetetlenségemben felnevettem.

- Mitől lenne értékes az én életem? - sóhajtottam, miközben a hídat kémeleltem magam előtt. A városi fények kezdtek mindent megvillágítani, ahogy időközben ránk sötétedett.

- Minden élet értékes. - állt mögém az ezüst hajú. Kezét a vállamra helyezte, csendben várta, hogy gondolkodjak, hogy megnyugodjak. Igen, ez a nyugalom, ez a biztonság, törődés, melegség amit ő sugároz, ezt oly régen éreztem, és érezni is akarom. Ha nem ma, majd holnap megteszem, akkor már úgy sem lesz mellettem, most pedig nincs lehetőségem rá, miatta.

Pietro haza kísért, én mindeközben egyre nehezebbnek éreztem a mellkasom. Meg kellett volna tennem, de nem hagyta. Miért nem hagyta? Ha úgy nézük ez teljesen normális, egyszer úgy is meghalunk, miért nem dönthetjük el, hogy mikor?

Az ajtóban állva néztem a lábaim, miközben a kék szemű előttem állt. Mérges vagyok rá? Talán egy kicsit, hisz döntést hozott felettem, amihez neki nincs joga. Értetlenül néztem fel rá, nem értettem, hogy mire vár.

- Mit szeretnél? Mondjak köszönetet? Nem mondok, mert nem mentetél meg, hogy emlékeztesselek. - néztem rá megviselten. Ajkai egy pillanatra megrándultak, mintha szavaimat rosszul viselné legbelül, pedig én nem akarom bántani.

- Kérlek ne állj ki újra a hídra. - nézett rám kék szemeivel. Szavai gyengédek és aggódással teliek. Valaki aggódna értem? Vagy csak én képzelem be magamnak.

- Nem te döntöd el, mit tegyek. - feleltem továbbra is az elhatározásom mellett állva, mi szerint, úgy is megteszem onnan azt az egy lépést.

- Valóban nem, de én foglak újra megmenteni. - húzta ki magát, majd egy pislogás után már nem is állt előttem. Miért hiszi azt, hogy ezzel segít nekem? Én másképp érzem ezt a segítség nyújtását.

A mellkasom újra elkezdett fájni. Jó volt érezni Pietroból áramló élet energiát, de valahogy még most is megakarom tenni azt az egy lépést. Meg is fogom tenni.

*

Reggel dühösen néztem az illetőt, aki a nappalimban üldögélt. Egyáltalán, hogy gondolja, hogy csak úgy betőr hozzám? Jelenléte kis mértékben jól esett, de a hirtelen harag elnyomta ezt az érzést.

- Már ne haragudj, de mi a francot csinálsz itt? - álltam elé dühösen. Kék szemeivel ártatlanul pillantott fel rám. - Azért mert hős vagy, nincs szabad be és ki járásod más lakásba.

- Csak látni szerettem volna, nem - e mentél vissza oda. - állt fel, majd mellém állva nézett le rám. Szavai olyan jó érzést keltenek bennem, de nem hagyhatom, hogy ez az érzés bármiben is megakadályozzon.

- Még nem. - feleltem mérgesen és a konyhába, siettem, de még hallottam, ahogy felsóhajt. Ő pedig ahelyett, hogy elment volna, inkább utánam jött.

- Segítek neked. - támaszkodott meg az ajtóban. Nem hiszem, hogy bárki bármit is tud értem tenni, amitől minden jobb lesz.

- Miért akarsz nekem segíteni? - kérdeztem rá a legfontosabbra. Csak kötelesség érzet miatt, ne tegyen értem semmit.

- Biztos, hogy bennem van a hősként érzett kötelességem. - bingó. - De nem tudnám meg mondani pontosan, hogy miért teszem. Csak add meg nekem a lehetőséget.

Ebben a pillanatban, ahogy a kék szemeibe néztem, ahogy ezek a szavak elhagyták a száját, valami megingott bennem. Valami olyasmi, amitől nagyon féltem. Már nem hívott annyira a híd, jelenleg azon az egy lépésen is elgondolkodnék. Lehet most követem el életem legnagyobb hibáját, lehet nem, de őt nézve valami jó lepte el a reménytelen világom.

*

- Miért vagy itt már megint? - néztem rá unottan, ahogy helyet foglaltam a fotelben. Szinte már megszokott volt, hogy folyamatosan itt van, hisz az elmúlt két hétben végig ide járt.

- Mit szólnál, ha a Stark toronynak dolgoznál? - kérdezte egyik szemöldökét felhúzva, miközben egy halvány nyerő mosolyt villantott. Én egy olyan helyen? Ne nevetessük magunkat.

- Szerinted fel is vennének? - kérdeztem és kezdtem azt hinni, hogy ez most tényleg egy vicc, de amilyen komolyan nézett, már nem voltam benne biztos. - Lehetetlen.

- Már késő. - dőlt hátra mosolyogva. Most miről is beszél?

- Mi az, hogy késő? - húztam fel az egyik szemöldököm, miközben fel álltam és előtte álltam meg.

- Mert holnap állás interjúra mész, Starkhoz. - mondta, mintha ez mindennapi dolog lenne. Ha tényleg eltudta nekem ezt intézni, és nekem holnap sikerül jó benyomást keltenem Mr.Starknál, akkor...akkor egy kicsit újra elkezdhetném építgetni az életem kis lépésekben. Ha ez mind sikerül, akkor egy köszönöm nem lesz elég Pietronak. - Nem örülsz neki vagy valami más a probléma? Rosszul érzed magad? - fűrkészet kíváncsian kék szemeivel. Nem tudtam neki válaszolni, valami rossz érzés nem engedte, hisz visszaemlékezve..
Leguggoltam Pietro elé és lassan át öleltem. A biztonság érzése azonnal elkapott. A kellemes melegség, nem tudom megmagyarázni. Annyira jó érzés, ahogy van kibe kapaszkodnom, ahogy a karjaiba von és érzem, teljes egészében érzem, hogy itt van velem.

- Biztos, hogy sikerülni fog a holnapi nap, azt ne izguld túl. - kezdett el játszani az egyik hajtincsemmel. Mikor érzem, hogy a mellkasom nehéz lesz és a rossz érzések kezdenek elönteni, akkor megszoktam ölelni, úgy hogy nem hiszem, hogy váratlanul érte. - Mit szeretnél ma csinálni? - kérdezte, miközben már a tarkómat simogatta ujjaival. - Én csináltam egy listát, de te döntesz, hogy mi az amit szeretnél.

Kíváncsian pillantottam fel rá.

- Program listát csináltál? - kérdeztem zavarodottan. Egy másodpercnyi gondolkodás után bólogatni kezdett. Bele gondolva, hogy ezt mind értem teszi...olyan idegen ez az érzés.

*

- Ahhoz képes, hogy tavasz van, eléggé hideg is. - húzta össze magán jobban a kabátját. Nem is hallgatva rá, csak sétáltam előre, hogy minél hamarabb haza érjek, vele az oldalamon. - Hogy bírsz jégkrémet enni ilyen időben? - kérdezte elképedve. Számára tiszta felfoghatatlan dolgot csináltam.

- Nagyon finom. - mondtam, mindeközben pedig a vállamat is megrántottam. - Esetleg kérsz? - kérdeztem felé nyújtva, de csak heves, nemleges fej rázást kaptam.

- Nem. Így is fázok. - morogta. Elég viccesen nézett ki, hogy a világ leggyorsabb embere inkább a hidegben sétál, egy jégkrémet evő lánnyal, minthogy egy másodperc alatt oda érjen az úti céljához. A hídon át sétálva, egy pillanatra megálltam és lenéztem. Hiába akartam egy hónappal ezelőtt levetni magam innen, már most nem tenném meg azt az egy lépést. Már nem érzem magam elveszettnek, csak gyengének ahogy visszagondolok az akkor történtekre. Azóta, hogy Pietro mellettem van, habozás nélkül mondanék nem-et arra az egy lépésre. Pietro egy fajta menedék számomra, és eszméletlenül örülök, hogy azóta is velem van, hogy rengeteget segít, de félek is. Félek ha ő egyszer talán kilép az életemből, akkor visszazuhanhatok oda, ahol az egész kezdődött.

Meleg kezet éreztem meg, ahogy az enyémmel összefonódik és egy kissé erősen tart. Felnézve Pietrora szemei aggódást sugaltak és nem tetszett neki, ahogy itt állva nézelődök.

- Menjünk tovább kérlek. - kérlelt, miközben egy aprót húzott a kezemen. Egy kisebb bólintás kíséretében tovább is mentünk, ő pedig nem engedte el a kezem. Erősen láncolt vele magához, mint akinek esze ágában sincs elengedni azt. Eszméletlen, hogy, hogy hozott vissza ez a férfi az életbe.

*
°A kezdetektől: 4 hónap múlva°

Rosszul érzem magam a négy hónappal ezelőtti meggondolatlan cselekedetem miatt, és talán egy cseppnyi szégyen érzetem is van, de még mindig megtudom érteni az akkori énemet. Hisz az életem romokban hevert, lelkileg a padlón voltam, de nem csak lelkileg, hanem mindenhogy. Nem szerettem volna semmit sem csak, hogy minden és mindenki megszűnjön körülöttem. Nem tudtam, hogy ki lehet abból az egészből jönni, főleg, hogy nem akartam segítséget elfogadni.

Ha Pietro akkor békén hagyott volna, és nem jött volna mindennap hozzám, nem segített volna állás keresésben, az életkedvem visszaszerzésében, akkor már tényleg fentről figyelném a világot.

- Itt van minden Mr.Stark. - tettem le egy sárga mappát az asztalára. Stark nagyon sóhajtott majd arrébb rakva a mappát, fel állt a székéből.

- Ügyes vagy, (T/N). - vette fel kabátját. - Munka időn kívül vagyunk most már csak Tony vagyok. Holnap reggel találkozunk, ne feled a reggeli hambimat. - lépett ki az ajtón. Nyújtózva egyet én is elhagytam az irodát majd át öltözve, elindultam ki az épületből. Tulajdonképpen szeretem a munkát, kedves Tony, és volt lehetőségem néhány Bosszúállóval beszélgetnem. Nagyon jó fizetést kapok, amiből kiválóan fenn tudom magam tartani.

Amint kiléptem ajtón, bele is ütköztem valakibe. Kissé mérgelődve néztem fel az előttem álló személyre, aki nem más volt, mint az ezüst hajú barátom. Mosolyogva figyelt engem majd szórakozottan át karolta a vállam.

- Mit csináljunk ma? - kérdezte, ahogy elindultunk. A hangját hallva lágy mosoly kúszott az arcomra, valahogy olyan megnyugtató az egész kisugárzása.

- Én jobban örülnék egy lustálkodós napnak. - motyogtam az orrom alatt. Igen. Jobban örülnék most, ha nem csinálnánk semmit csak nasizás közben megnéznénk egy filmet.

- Rendben, de először is. - mondta, majd menyasszonyi pózba kapott fel. Értetlenül néztem, hisz fogalmam se volt, hogy mit tervez, de még akkor se mikor már a vízparton álltunk a távolban, ahol pedig látszott a híd.

- Mit csinálunk itt? - kérdeztem rá nézve. Pietro a tenyerét nézte, amelyből egy lánc lógott le. Meg akar folytani? Érdeklődve figyeltem, minden lépését ahogy egyre közelebb jön hozzám, ahogy megáll előttem és kék szemeit szinte nem hajlandó levenni rólam.

- Ez az a nap. - felelte, ahogy tekintetét elvezett rólam fel a hídra. Értetlenül álltam a dologhoz, hisz azóta a nap óta nem bírja ezt a hídat, és mindig szorosan mellettem jön, mikor át megyünk rajta és azt sem szereti mikor nekem egyedül kell át kelnem rajta. Mondjuk teljes mértékben megértem az aggódását. - Négy hónappal ezelőtt találkoztunk.

- Mi van veled? - fordultam visszafelé, ő pedig már akkor engem nézett. Most nem értem, mit szeretne. - Tudod, hogy milyen kényes téma mindkettőnk számára, most miért-

- Esküdj meg. - jelentette ki hirtelen. Nem kérés volt, hanem parancs, de a hangnemét a mimikájából figyelve lehet meg is bánta. Nem értettem hirtelen, hogy mire akar kilyukadni, de türelmesen vártam. - Esküdj meg, hogy sosem fogod itt hagyni a világot, csak mikor már magától el jön az ideje. - kulcsolta meleg kezét össze, az enyémmel.

Ha négy hónappal ezelőtt meghaltam volna, akkor nem hiányoztam volna senkinek. Nem volt senkim és semim, amit hátra hagytam volna gond nélkül. De most.. Most van munkám, építem fel az életem és próbálom egyen súlyozni. Ráadásul egy fontos személy vesz részt benne, akit nem tudom meddig tart mellettem az élet, de én úgy érzem, hogy nélküle semmi nem menne. Mint ahogy semmi sem ment volna, és nagyon remélem, hogy továbbra is mellettem tartja az univerzum. Miatta és a többi miatt, meg se fordul már a fejemben, hogy itt hagyjam az életet.

- Esküszöm. - néztem rá, szavam súlyát érezve, amit teljesen komolyan és őszintén válaszoltam. Pietro egy nyakláncot tett a nyakamba, majd azt nézve beszélt hozzám.

- Ha meginogsz, emlékezz az esküdre, ahogy rá nézel erre a nyakláncra. - simított végig párat a nyakláncon majd egy pillanatra rám nézett, utána pedig erősen át ölelt. A tőle származó jó érzések, azonnal elleptek. - Tudnod kell, hogy ha bármi van, hozzám jöhetsz nyugodtan, én itt leszek.

Még most nem megy. Négy hónappal ezelőtt voltam a leggyengébb, de még most is gyenge vagyok, mert nem tudom kimondani, hogy köszönök neki mindent.

Köszönöm, hogy segítettél visszatérni az életbe, hogy mellettem leszel, bármi is történik. Köszönöm, hogy megmentettél, Pietro.

_____

{Nincs át olvasva}