Teltek a napok, teltek a hónapok, de a fájdalom nem enyhült. Anyától megtudtam, hogy bár ő mindent megtett ellene, apa már rég beadta a válókeresetet. Pénteken érkezett meg a döntés, mely szerint Mártát apának ítélték, de addigra már kezdték azt érezni, mégis sikerül rendezniük a helyzetet. Csakhogy apa végül meggondolta magát: vasárnap reggel jó korán felkelt, csendben felöltözött és Mártával, akin csak egy szál pizsama volt, beszálltak a kocsiba és örökre elmentek.

Anyát fél hatkor egy különös érzés keltette fel. A halójuk ablaka az úttestre néz: anya épp elkapta a pillanatot, amikor az autónk elsuhan, benne a férfi, akit egész életében szeretett és az ő kicsiny kislánya, akit nem fog látni felnőni.

Kétségbeesetten rohant le a lépcsőn. A konyhaasztalon ott hevert a végzés másolata és mellette egy cetli egyetlen szóval: Sajnálom.

Anya próbált fellebbezni a bíróságon, de hiába: a döntés megmásíthatatlan volt. Apa és Márti eltűntek a faluból – egy közeli nagyvárosba költöztek, de nem tudtam a pontos címet. Hiába próbáltam hívni nem vette a telefont. Egyszerűen kitörült az életéből. Megszakadt köztünk minden kapcsolat.

Elképesztő teher volt számomra elviselnem anya és a magam keserűségét, amelyet Márti és apa hiánya okozott. Minden erőmet és időmet a tanulásba fektettem, hogy eltereljem a gondolataimat. Sajnos nem sokat segített, de legalább a jövőmet szolgálta.

Ez a hatalmas megrázkódtatás gyökeresen megváltoztatta az életem, az enyémet és az anyáét. Eddig anya gyakran volt délutános, meg éjszakás, de ezekután szinte mindig délelőtt ment dolgozni. A heti 5€ zsebpénzem is alaposan lecsökkent, de ez volt akkor a legkisebb bajom. Anya kijelentette, hogy le kell mondanom a nyárra tervezett spanyol kirándulásról és neki állt átrendezni Márti szobáját. Az én kedves kishúgom szobácskája ezek után vendégszobaként funkcionált. Megkezdődött az őrült spórolás korszaka. Még az étkezési szokásaink is megváltoztak: ezek után mindig a lehető legolcsóbban oldottuk meg az evést és a lehető legkevesebb idő alatt. Anya szerint ez azért szükséges, hogy ne vegye el az időt a tanulástól és a házimunkától, de szerintem sokkal inkább volt köze a Márti és apa székére nézve keletkező könnycseppekhez.

Anya felejteni akart, de nem tudott. Úgy próbálta megtalálni a boldogságot, hogy kizárja szívéből azt, amit többé már nem érhet el.

De én azért reménykedtem. Reménykedtem, hogy nem végződik így. Mert nem végződhet így! Hittem, hogy még látom valaha az én drága drága kishúgomat, Mártit.