Felix nem tudta álomra hajtani a fejét azon az éjszakán.

Hiába próbálta lehunyni ólomsúlyú pilláit, hiába próbálta nyugalomra parancsolni túlélésért küzdő testét, újra és újra lejátszódott szemei előtt a sorsfordító pillanat, amikor kirángatták az autóból, s undort keltő, már-már émelyítő módon érezte összetapadt hajában az izmos, erőszakos kezeket.

Chan mindenféle gondolkodás nélkül hozta el a rezidenciára az incidens után - hisz hova máshova vihette volna -, ám azzal nem számolt, hogy a fiatalabb lelkiállapota idővel nemhogy javulni, sőt,  jelentősen romlani fog. A család összes szolgája alázatosan a segítségükre sietett, mikor hosszas megbeszélések után megérkeztek a palota mélygarázsába, de Lix egyetlen hölgy segítségét sem fogadta el, hiába könyörögtek neki a vezér parancsát követve. Zavarodottságában és látását elhomályosító könnyei közepette hanyagul lökte el a szorgos asszonyok karját, hogy egyedül sántikálhasson be a robusztus előszobába, nem odafigyelve az őt vizslató őrök sajnáló arckifejezésére.

Csend és furcsának ható nyugalom honolt a házban, mikor a szőke először kitette a lábát a nyugati szárnyban elhelyezkedő, neki címzett vendégszobából, s alig hallhatóan fújta ki a levegőt, miközben a könyvtár felé sietett. Halvány foszlányokat sikerült megjegyeznie a Chris által rögtönzött épületbemutatás és cseléd felsorolás során, oly mértékben maga alá temette a bűntudat, de rögtön tudta, hova kell mennie, hogy egy kis békére leljen, mindenféle komornyik és bejárónő zavaró társasága nélkül, még ha csak néhány másodpercig is tartott ez a kellemes magány.

Nem volt különösebb baja robusztus lakrészével, kifejezetten szépnek találta a stílusát és gondosan válogatott bútorait, de rettenetesen zavarta a helyiség jellegtelensége és makulátlan tisztasága, melyből rögtön látszott, hogy ritkán jártak az épület ezen részében – meg merte volna kockáztatni, hogy ő volt az első vendég az utóbbi években. Kevés olyan tárgyat látott járkálása során, mely egy család itt élését jelezte volna, s amikor rábukkant a falakra feszített esetleges portrékra, festményekre, sokszor elidőzött a képek előtt, magában kutatva a választ arra a kérdésre, hogy mi történhetett Channal, hogyan válhatott egy kedvesnek és udvariasnak tűnő fiú egy szívtelen szörnyeteggé ilyen fiatalon.

Kimerülten huppant le az egyik párnákkal és drága selyemmel lefedett díványra, amint elérte a keresett termet, s hogy ne verjen fel senkit az éjszaka közepén, miután meggyújtott egy teamécsest, halkan kuporodott össze, bámult a hatalmas szekrényekre, a rajtuk felsorakoztatott könyvek címét a gyenge pislákolás végett még csak homályosan sem látta, majd megpróbált elvonatkoztatni a ténytől, hogy miért is van itt, ebben a palotában.

Mélyen legbelül tudta, hogy jól cselekedett, az általa leadott lövéssel megmentett valakit, sőt, nem is akárkit, hanem Bang Chant, a Bang család egyik legbefolyásosabb és hamarosan rangidős tagját, mégis szétmarta a lelkét a valóság, hogy nagy valószínűséggel a másik férfit is hazavárta valaki, aki ugyanúgy mint ő, egyedül kényszerült lepihenni egy hosszú nap után.

Többször fordult elő, hogy rájött a megállíthatatlan hányinger és zokogás, melyek természetes reakcióként csapódtak le elméjében, hiszen agya és szervezete nem működött tökéletes harmóniában a történtek végett, s őszintén megvallva kifejezettem örült neki, hogy nem a saját apartmanjában töltötte az estét. Potyára vitték volna haza, hisz rémálmai görcsösen tartották ébren, mintha ostorozni akarnák egy bűn miatt, melyet ártatlanul vétett.

— Lee Felix — hangzott fel a sötétben egy ismeretlen hang, melyre a név tulajdonosa rögtön felkapta a fejét, s nagyokat pislogva vett észre az ajtóban egy cselédet, ahogy az két pohár valamit tartott a kezében. — Bang Úr küldetett, hogy hozzak önnek egy kis teát. Talán így könnyebben telik majd a hajnal — lépett mellé, majd komótosan lepakolt a fejrésznél elhelyezkedő szekrényre.

— Köszönöm szépen — mosolygott gyengéden Lix, majd rögtön bele is kortyolt a gőzölgő italba; valósággal megmelengette a szívét a gesztus, fel sem véve a körülmények abszurditását. — Bang Chan merre van? — kérdezte kedvesen, melyre a nő azonnal megmerevedett a mozdulatában, mintha nem tudná, mégis mit válaszoljon.

A fiatal most először nézett farkasszemet azon pletykákkal, amiket az idősebb otthoni viselkedéséről hallott, és ledöbbenve konstatálta, hogy igaznak bizonyult valamennyi részük.

— Az édesapjával tárgyal — sütötte le a szemét hölgy, s gépiesen hátrálni kezdett. — Kíván üzenni valamit neki?

— Igen. Kérem köszönje meg neki a teát— bólintott a szőke, jelezve, hogy befejezte a mondanivalóját, magára hagyhatja a másik.

Fogalma sem volt róla, hogy hova tűntek a személyes tárgyai, szinte minden történés kiesett emlékezetéből a garázsból kiszabadulás és fürdőbe jutás között, így azt sem tudta megmondani, hogy hány órája lehetett ébren. Egyedül annyit fogott fel az egészből, hogy rövidesen muszáj lesz legalább könnyed alvásra adni a fejét, ha nem akarja újra a padlón végezni.

A házigazda próbálta italokkal és egyszerűbb süteményekkel kínálni, mikor a konyha részbe tévedtek - azon nyomban fehér ruhás dolgozók jelentek meg mellette, csordulásig telepakolt tányérokkal -, de a fiú az étkezés puszta gondolatát is irtózatosnak tartotta. Feleslegesen próbált volna enni, hisz jól ismerte magát, azon nyomban kikívánkozott volna belőle bármely finom falat.

Megrettentette a tény, hogy néhány napon belül újra vissza kell térnie a régi kerékvágásba, úgy kell tennie, mintha mi sem történt volna, mintha nem egy traumatikus esemény követte volna a másikat, de megnyugtatta, hogy amint eldördült a lövés, Chan mindent megtett annak érdekében, hogy átvállalja a felelősséget a tettéért. Ahogy lehetett, letörölte a pisztolyt, majd határozottan szorította a saját markában, s még az új zakóját is megtépte, hogy úgy tűnjön, ő dulakodott össze vadul a termetes férfival.

Dr. Kim meglepetten fogadta az elé tárt információkat, csak annyit hoztak a tudomására, hogy az örömfiú nem tudott megjelenni a nap folyamán a rendelőben, de régóta dolgozott már az iparban, így bölcsebbnek látta nem faggatni a bandavezért a kimaradás okáról.

— Látom már jobban vagy — szólalt meg Chan a semmiből, ahogy belibbent a szobába, s nekidőlt villanykapcsoló melletti polcnak. — Még mindig nem az igazi, de alakul — mérte végig táncost, aki rögtön felült, s megforgatta a szemét a kijelentés hallatán.

— Miért? — pislogott tompán. — Te talán jobban bírtad az első ölésed? — kérdezte halkan, majd a kezébe vette a második bögrét.

Más esetben fel sem vette volna a megjegyzést, de így is felbecsülhetetlen lelkifurdalást érzett, nem hiányzott neki, hogy a másik tetézze a hangulatot.

— Nekem nem volt időm meggyászolni a tetteimet — közölte Chris tárgyilagosan, s abba is hagyta volna, de látva, hogy felkapta a fejét a szőke a megszólalásra, egy idő után készségesen folytatta. — Hasonló helyzetbe keveredtem mint te, csak én puszta kézzel vertem halálra. Egy rosszul elsült akció közben megpróbálta kinyírni a fickó az apámat, nekem pedig választanom kellett, hogy futok vagy teszek ellene. Hát döntöttem — tűrte fel az ingjét, öntudatlanul megmutatva hegeit, ahogy mindig is tette, mikor védtelennek érezte magát, bár arcán és testtartásán semmilyen változás nem látszott. — Sosem azért tettem, mert annyira vágytam volna rá, hogy megöljek valakit. Vannak módszereim és mások számára extrém döntéseim, nem vitatom. De minél többször történik ilyen, annál inkább megszokja az ember. Vagy én vagy ők. Nincs időm azon gondolkodni, hogy „mi lett volna ha?", mert ők sem mérlegelnek előtte.

— Hogyan tudsz így tiszta lelkiismerettel lefeküdni?

— Nincs olyan, hogy tiszta lelkiismeret. Hát épp ez az, aranyom. Ez az élet szépsége — tárta szét a kezeit Chan, majd ő is helyet foglalt a heverőn, a kisebb mellett. — Az vagy, amit teszel. Annyira vagy jó, mint amilyen az utolsó cselekedeted. Ebben a világban nem érvényesek a hétköznapiak lelkiismereti szabályai. Bárki, aki az ellenkezőjét állítja, nem képes elfogadni az igazságot.

— Ma megöltem valakit. — A táncos arca rendesen kipirult, s látása is homályosodni kezdett saját kijelentése hallatán. — Tudom, hogy miért tettem. Sebesítettem már meg másokat pisztollyal, még ha csak gyakoroltunk is. Ismerem az érzést, amikor meghúzza az ember a ravaszt. De ez más volt. Gyűlölöm magamat érte — húzta össze magát, mintha nem férne el a saját bőrében. — A logikád alapján... én is rossz ember vagyok? — csuklott el a hangja, várva a lesújtó választ.

— Ahogy akkor is mondtam, most is ugyanazt fogom mondani. Jó ember vagy Felix. Nem a te hibád volt — nyugtatta Chris a maga módján, ám mintha semmit nem szólt volna, úgy görnyedt össze a másik. — Láttál már embert meghalni. Elvégre tudjuk, milyen környéken kezdted. Nem idegen ott az ilyesmi — adott logikus, de érzéketlen választ.

— Velem még sosem történt ilyen — tisztázta Felix. — Nem tudok mit tenni. Több balesetem is volt már. Sok őrült fordult már meg a szobámban és nem tagadom, többször próbáltak már bántani — kapott reflexből a nyakához, melyen ott éktelenkedett a kliense kéznyoma —, de néhány hegnél sosem okoztam többet. Az nem én vagyok — sorolta a tényeket, mintha csak feloldozásra várna a maffiavezér előtt.

— Én nem gyanúsítalak semmivel — vont vállat a barna, hiába érezte a téma komolyságát. — A nyomokat eltakarítottam. Ha valaki bajba kerül, az én leszek. De én sosem kerülök bajba — húzódott ravasz mosolyra az ajka. — Szerencséd, hogy én vettem át a Y&B vezetését és meg tudtalak védeni.

— Ha nem te lennél az igazgató, nem akartak volna megölni — csattant fel a szőke egyik percről a másikra, miközben hitetlenkedve bámult az idősre. — Miattad kerültem bajba. Azért, mert veled voltam. Nem miattam — nyomatékosította a mondandóját, mélyen Chan szemébe nézve, aki páratlanul tartotta a szemkontaktust.

— Azért kerültél bajba, mert úgy érzed, muszáj megmentened és esélyt adnod, mindegy, mit teszek — kelt fel a szófáról, mint akinek eszébe jutott, hogy halaszthatatlan dolga akadt. — Tegyél le rólam, Felix. Nem ismersz eléggé — simította meg ujjával a kisebb arcát tőle valósággal idegen gyengédséggel, majd indult is volna el az ajtó irányába, de a fiú elkapta a kezét, majd szinte elemi erővel rántotta magához, úgy, hogy majdnem egymásnak csattantak.

— Tudom, hogy mit csinálsz. Tudom, hogy mit miért teszel és azonnal hagyd abba. Nem te döntöd el, hogyan élem az életemet. Régen elhúzhattam volna innen a fenébe, de nem tettem — szűrte ki a fogai közül, s már készült arra, hogy az idősebb hanyagul lerázza magáról, megparancsolja, hogy tűnjön el, de nem számolt azzal, az készségesen megáll előtte és meg sem fog mozdulni.

— Nem akarsz te az én világomba kerülni, drágám — közölte Bang rekedtesen, mintha magát is meg akarná győzni az általa kimondott szavakkal. — Nem akarod, hogy közöm legyen hozzád. Nem akarod ezt az életet, hiába láttad már a jéghegy csúcsát — magának is ellent mondva fogta tenyerei közé a kisebb csípőjét, aki reszketve, de magabiztosan válaszolt, attól félve, hogy kiugrik a szíve a helyéről.

— Már késő, Chan. Elvesztem. Nem tudom, mégis mit csináljak — zokogta megtörten, s minden előjel nélkül, sírva csókolta meg az idősebbet egyik pillanatról a másikra, aki meglepetten, de annál nagyobb hévvel tapadt a fiatal ajkára.

Tudta, hogy a hála és összezavarodottság, ijedtség és magány egyvelege vezérelte a táncost az átgondolatlan tettre, így nem engedte, hogy az édes mámor elborítsa az agyát és elhomályosítsa ítélőképességét, olyat tegyen, amit még ő is megbánna, majd egy kis idő múlva, a karjaiba véve cipelte az ágyába az elgyengült fiút, vigyázva minden porcikájára, mint a legfinomabb porcelánra.

— Minden rendben lesz — mondta hamis görbülettel Chan, miután leoltotta a villanyt, majd reszelős sóhajt hallatva viharzott ki a lakosztályból, miután eldöntötte magában, hogy szemrebbenés nélkül megöl bárkit, aki valaha bántani meri Felixet.

hello, Guys.
most sem olyan gyorsan, de legalább biztosan megjöttem a következő résszel. végeztem a vizsgáimmal a félévre, így remélem, ebben az egy hónapban több időm lesz írni és újra felfedezni az írás örömét a most futó történeteimben.
nem megyek sehova, csak hosszúak a kényszerpihenőim, mint tudjátok, de hát az egyetem ilyen, nem válogat.
a véleményeket mint eddig, most is szívesen várom!
remélem mindenki rendben van és jól vagytok.
utólag is boldog karácsonyt és sikerekben gazdag új évet nektek!
puszillak benneteket, majd találkozunk!