Felix kialvatlanul, rendellenesen felduzzadt ajkakkal és rettenetesen fájó nyakkal ébredt fel, mikor megszólalt a kora reggeli ébresztője, sürgősen figyelmeztetve arra, hogy halaszthatatlan dolga van. Szemet forgatva nyomta ki a vekkert azon nyomban, nehogy tovább tudjon hangoskodni az ádáz szerkezet, majd rögtön ki is pattant az ágyából, hogy a fürdőben levő tükörhöz siessen, megkezdve a kissé kibővített napi rutint. Sziszegve állt meg a kézmosó előtt, amint beért a helyiségbe, s elborzadva konstatálta, hogy nemhogy a mai napon, de feltehetően egész héten nem tud munkába menni a sérülései miatt; a Bang Chan utáni, arra az éjszakára az utolsó kuncsaftja valamilyen borzalmasan pitiáner ürüggyel bekattant, és olyan erőszakosan, visszataszítóan viselkedett vele, hogy biztonsági őrt kellett hozzá hívatni, aki rögvest, kicsit sem finomkodva tessékelte ki a bordélyházból a jó öreg, hetvenes éveiben járó férfit.

Undorodva próbálta egy nagy fogú fésűvel lesikálni magáról a lila foltokat - hisz valamelyik nap egy magazinban olvasta, hogy ezzel pazarul el lehet tüntetni az ilyesfajta nyomokat -, de miután belátta, hogy a bőre alatt megjelent véraláfutás nem fog saját magától - és egyéb otthoni praktikáktól - eltűnni, inkább arcot mosott, majd a gardróbjába tért be, hogy elvégezze magán az indulás előtti utolsó simításokat.

Az időjárás kicsit sem volt hidegnek mondható, hisz sütött a nap, a szél pedig kellemesen fújdogált, de mégis egy garbó és hosszú nadrág kombóra esett a választása, hogy senki ne tudja meg, milyen megaláztatás érte az éjszaka folyamán. Miután felöltözött, fáradtan csoszogott ki a konyhába, hogy kávét főzött, majd a hűtőn lévő órát figyelve konstatálta, hogy bőven van ideje beérni a kórházba, így el is rendezett egy-két telefont, amit a szerencsétlen helyzetére való tekintettel muszáj volt megejtenie. A fekete elfogyasztása nagy mosolyt csalt az arcára, néhány pillanatra elfeledtetve vele, hogy miért is kellett hajnalok-hajnalán felkelnie, de amint újra elkezdett szólni az a rettenetesen idegesítő csengőhang, ingerülten pattant fel, kocogott ki az ajtóhoz, majd lekapva az akasztón hagyott kulcsot zárta be az ajtót biztos, ami biztos alapon, vette az irányt a nagyjából két kilométerre található kórház felé.

Mintha még mindig gyermekként tengette volna a mindennapjait, úgy figyelte a körülötte fekvő épületeket, felhőkarcolókat, s saját magát is meglepte azzal, hogy mennyire gondtalan a felfogása a történtek ellenére is. Minden apró bokrot megvizsgált, rácsodálkozott az útszéli bódésokra, virág árusokra, akik éjt nappallá téve rótták az utcákat azzal a reménnyel, hogy reggel meg tudják etetni a családjaikat, és furcsának találta ugyan, de tökéletesen átérezte a kiszolgáltatottságot, amiben ezek az emberek éltek nap mint nap.

Szinte észre sem vette, hogy elment az idő, így már csak arra eszmélt fel, hogy a robusztus komplexum főbejárata előtt téblából, próbálva megkeresni a kint elhelyezett térképen, hogy merre is van az a híres-neves traumatológiai osztály. Fogalma sem volt, hogy miért éppen erre az intézményre esett a főnőkének a választása, ám amint már a pult előtt ácsorgott, s meghallotta az orvos nevét, akivel pont a felé közelebb eső recepciós csevegett - ahelyett, hogy rá figyelt volna -, azon nyomban megértette a dolog miértjét.

— Dr. Kim Woojint keresem. Lee Felix vagyok. Időpontra jöttem — darálta le a fiatal a barna copfos hölgynek, aki egy aprócska hümmögés után nyújtott ki egy papírköteget az ablaküveg alatt, majd irritáló hangon adta tudtára, mi a teendője.

— Gondolom megnézte kint, de a harmadik emelet, kettes ajtót keresse. Ne lepődjön meg, mert nem egyedül lesz a szobában. Sok sikert — vigyorgott rá negédesen a nő, majd azonnal letakarta a rést, amin keresztül beszéltek, esélyt sem adva a fiúnak, hogy rákérdezzen, ez mégis mit jelent.

Frusztrált sóhajt hallatott, ahogy sétálás közben elkezdte olvasgatni a papírokat, ám semmire sem ment velük - túl sok volt számára az érthetetlennek tűnő szaknyelv -, így még gyorsabban szedte a lábait, nehogy még jobban felidegesítse magát, vagy beszóljon egynek az idősebb ember közül - hisz azok nagyon nagy szeretettel bámulták meg, isten tudja mi miatt. Amint felért a harmadikra, egy árva lelket sem látott a folyosón, emiatt pedig boldogan konstatálta, hogy senki szeme nem fog rajta legelni, így amíg a jellegzetes "kikiáltásra" várt, unalmában elkezdett mobilozni. E-maileket, üzeneteket, hívásokat ellenőrzött, amíg a kék széken ücsörgött, s már majdnem megnyitotta volna a Youtube-ot, hogy hódoljon az egyik legnagyobb szenvedélyének, ám a sors elég hamar közbe szólt.

— Lee Felix — kukkantott ki az ajtó mögül egy tetőtől talpig kék, hálós anyagú ruhába burkolózott lány, aki tippre a húszas éveiben járt, s amint meghallotta a szőke a nevét, rögtön felpattant, követte a nővért.

Fejet hajtva, udvariasan meghajolva köszönt az orvosnak, aki kezet is fogott vele, ám ahogy valami furcsa késztetés miatt oldalra pillantott, megfagyott az ereiben is a vér.

— Hát te mit keresel itt? — húzódott reflexből hátrébb, s látni lehetett az arcán a jeges félelmet.

— Nem te mit keresel itt, hanem ön mit keres itt, Uram — ejtette ki Chan, miközben tisztában volt azzal, hogy mekkora hatalma van, s egy öblös, ijesztő kacajt hallatott, mielőtt felkelt volna az ülőalkalmatosságról. — Amint meghallottam, hogy mi történt, elrendeztem neked, hogy a város legjobb traumatológusa foglalkozzon veled. Elvégre... az alkalmazottam vagy. Mondjuk nem hittem volna, hogy pont így látlak majd viszont — vigyorodott el.

— Nem vagyok én neked senkid — köpte Lix indulatosan, nem foglalkozva az előtte álló rangjával, de mielőtt újra megszólalhatott volna, megint a látókörébe került az orvos.

— Sajnálom a kellemetlenséget, de muszáj itt lennie az úrnak — biccentett a férfi Chris felé, aki úgy tett, mintha ezt a mondatot nem hallotta volna. — Gondolom tudja, milyen vizsgálatok várnak önre, szóval kérem, vegye le a pólóját — a szőke forrongva fogta fel az információt, s perceken keresztül állt egy helyben, nem tudva, mit kezdjen magával.

— Semmit olyat nem fogsz megmutatni, amit ne láttam volna már — szúrta oda az üzletember, melyre a fiatalabb rögtön lekapta magáról a garbóját, s nemes egyszerűséggel a barna fejéhez hajította.

— Hajtogasd össze, ha már ennyire ráérsz, Bang uraság — mondta gúnyosan, miközben felült a betegágyra, hogy elkezdje az orvos a rutin vizsgálatokat.

— El tudná mondani, mi történt pontosan? — érdeklődött Woojin kedvesen, pont rátapintva az egyik fekete, szinte égetően fájó pontra. Hangosan felszisszent az örömfiú, mielőtt válaszolni tudott volna, de amint rendbe szedte magát, rögtön eleget tett a kérésnek.

— Éppen az egyik kliensemmel voltam együtt — válogatta meg a szavait, hogy azért mégse hangozzon olyan vulgárisnak —, amikor az valami miatt egyszerűen bekattant. Világos szabályaim vannak az érintésekre, meg úgy minden másra, de az öreg ezt pont leszarta — gondolatban fejbe kólintotta magát. — Elnézést... Fogalmazzunk úgy, hogy nem érdekelte nagyon a dolog. Próbáltam az első nyakelkapás után leállítani, de olyan volt, mintha a falnak beszélnék — emlékezett vissza, s össze is húzódott a gerincén végigfutó libabőrtől. — Aztán az utolsó szorításnál egyszerűen elszakadt bennem valami. Azt hittem, meg fogok halni... Megpróbáltam sikítani, de lefogta a számat, így a szabad kezemmel megnyomtam a gombot — még mindig élénken élt benne a pillanat. — Amint megláttam a biztonsági őrt, azonnal fellélegeztem. Sosem éreztem még magam ekkora veszélyben. Soha — ez volt a végszó, hisz a főorvos is látta rajta, hogy nem bírja tovább.

— Köszönöm, hogy elmondtad — mosolygott rá hálásan az idős. — Szerencsére nincsen komolyabb bajod, minden zúzódás el fog múlni két héten belül, ha betartod a kezelésre vonatkozó utasításokat.

— Két hét? — kerekedtek ki a szemei. — Az nem lehet! Két héten keresztül nem maradhatok ki — pánikolt be, majd egy gyors fejszámolás után még feszültebb lett. — Mi lesz a kiesésemmel? — gondolkodott hangosan, melyre nem azt a választ kapta, amiben éppen reménykedett.

— Majd megbeszéljük, aranyom — egyenesedett ki Chan, miután kiropogtatta a csontjait, s se szó, se beszéd repítette vissza a fekete hosszú ujjút a szőke felé. — Vegyed, megírja az úr a jelentést és indulunk.

— Indulunk? — húzta fel a szemöldökét Lix, nem egészen értve, mit jelent ez a többesszám. — Maximum elmegyünk együtt a kijáratig. Abban még benne is vagyok.

— Ne. Feleselj — szaggatottan, hűvösen ejtett ki minden szót a barna, melyre a kisebb azonnal elnémult, s arcára kiülő megvetéssel ugyan, de kényszerből bólintott egyet. — Tudod te, mi a dolgod — vette ki Woojin kezéből a papírokat, majd biccentett a betegnek, hogy jöjjön.

— További szép napot és csak ügyesen — intézte a jókívánságot az orvos Felix felé, aki hálásan pillantott rá, s egy gondterhelt sóhaj után el is kezdte követni az előtte sétáló ficsúrt.

— Remélem tudod, hogy a viselkedésed komoly következményekkel jár — mérte végig Chan a fiatalt, amint az mellé ért.

— Amíg nem egy szobában vagyok veled, ami a Y&B falai között van, nem vagyok neked senkid. Ezt elmondtam már ott is.

— Na ide figyelj, bébi — lökte oda ingerülten Chris az egyik falhoz a szőkét, akit a vállánál szorítva tartott ott. — Velem te nem feleselsz. Nem viselkedsz így. Mert hiába voltam eddig kedves veled, semmi más nem vagy, csak egy ribanc. Semmi több. Egy olcsó kurva. Hiába szeded meg magad, akkor is az maradsz. Megértetted? — vicsorgott, melyre a másiknak csak egy halvány könnycsepp futott végig az arcán.

— Megértettem — suttogta gyengén, majd amint lekerültek róla az idős kezei, erősebb tempóra kapcsolt, s tartva magát libbent ki az ajtón, szemeivel a legextravagánsabb kocsit keresve.

Elfuthatott volna a maffiavezér elől, hogy egyedül menjen haza, de ismerte az ilyen embereket; nem lett volna a következményben semmi köszönet.

— Erre — biccentett a barna, mikor elhaladt a másik mellett, s semmi meglepetést nem okozott Lix számára a tény, hogy ugyanúgy viszonyult hozzá, mint a kirohanás előtt.

Akaratlanul szállt be az autóba - miután kinyitották neki az ajtót -, melynek értéke még egy hétköznapi ember számára is a csillagászati árakat verdeste, de nem érdekelte különösebben, hogy milyen drága is a négykerekű, hisz a tulajdonosa egy fabatkát sem ért. Hálát adott az égnek, hogy a másik telefonált, feltehetően fontos ügyeket intézett a parkolóban, így volt ideje lenyugodni, végiggondolni a ma délelőttöt, de ez a kellemes atmoszféra azonnal semmissé vált, amint az említett behuppant az autóba és néhány gomb megnyomása után rátaposott a gázra.

Halk, klasszikus zene szólt a rádióból, mely alapból cseppet sem zavarta volna a fiatalabbat, de abban az állapotban érzékelni lehetett, mennyivel feszültebbé teszi a levegőt a muzsika, így mintha olvasott volna a gondolataiban a volán mögött ülő, valami generikus pop műsorra váltott át. Nem szólt egy szót sem, nem kezdeményezett, mely miatt Felix felettébb hálás volt, ám konstans olyan érzések lengték körbe, hogy ez a semmilyen állapot bármely percben megszűnhet, így ő volt az, aki megtörte a csendet.

— Tudod, hogy hol lakok? — erőltetett volt a kérdés, de azonnal jött rá a válasz.

— Persze, hogy tudom — beszélt hetykén Chan. — Netán nem nézed ki belőlem? — erősen gúnyos volt a hanglejtése.

— Dehogynem — mondta higgadtan Lix. — De amennyi kliensed van, amennyi emberrel napi szinten tartod a kapcsolatot, amennyi adatot tudsz, nem csodálkoznék, ha nem minden maradna meg annyira. Legalábbis... — babrálgatott a kezével. — Magamból indulok ki — nevetett fel.

— Nem véletlenül tartok ott, ahol és vagyok olyan, amilyen — lassított le az idős az apartman komplexum előtt. — Szerintem itt vagyunk — jelentette ki a nyilvánvalót.

— Köszönöm a fuvart — motyogta az örömfiú, miközben nem mert a barna szemébe nézni.

— Még biztos találkozunk, drágám — nyomta meg a biztos szót, mely nyugodtan lehetett volna csak nyomatékosítás, de a szőke inkább érzett benne egy kicsit sem burkolt fenyegetést.

— Biztosan — bólintott zombiként, miután kikászálódott a járműből, s amint becsapta az ajtót, tett néhány lépést a bejárat felé, a nyakához kapott, majd kitört belőle az eddig visszatartott, keserves zokogás.

Tudta, hogy mostantól minden megváltozik.

hello, Guys!
nahát ez sem lett életem része, de remélem tetszett!
remélem nincs benne semmi elírás, de ha van, nyugodtan szóljatok!
véleményeket szívesen várok!
nem tudom, mikor jelentkezek legközelebb, hisz kezdődik majd az egyetem, de próbálok egy hónapban egy részt összeszedni.
csók, majd tala!