Sötétség. Aida mást nem látott csak sötétséget. Feje zúgott, szemét még nem merte kinyitni. Felébredt ájulásából, de félt attól, mit fog látni. Utolsó emléke, hogy valaki felemeli és onnantól teljes vakság. Egy vékony, ám erőteljes hangot hallott maga mellett. Először csak tompán, aztán egyre erősebben. Végül ki tudta venni, az egy férfi hangja volt.
Úristen elraboltak, gondolta. Most mit tegyek? Félt kinyitni a szemét és végigmérni elrablóját, de a hangját kedvesnek gondolta. Kedvesnek és aggódónak.
Végül úgy döntött kinyitja. Kinyitom csak ne essek Stockholm szindrómába, hajtogatta miközben lassan szétváltak szemhéjai.
Világosság. Túlzott világosság. Vakító világosság. Hirtelen felült és megszédült. De a férfi elkapta még mielőtt eldőlt volna.

- Jól vagy? -kérdezte.

- I....igen -dadogta- Maga ki?

- Az nem fontos -érintette meg.

- Ne nyúljon hozzám! Mégis mit képzel magáról? Minek hiszi magát? Istennek? -állt fel Aida.

- Ami azt illeti -sétált hozzá- Az vagyok.

Aida szóhoz sem jutott. Első ránézésre nem néz ki istennek, gondolta. De a szeme! A szeme az nem lehet evilági, vélekedett. Ahogy Aida körbenézett rájött, hogy ez nem lehet a Föld. Körös-körül minden egy merő arany. Amint feltekintett látta, hogy egy kupolás épületben van, minek oldalát fogaskerekek díszítették. A helységből egy híd vezetett ki, melynek szivárvány színe volt. Ki akart sétálni, hogy közelebbről is megnézze, de elkapták a kezét.

- A helyedben nem tenném! -mondta elrablója- Az itteniek nem szeretik a Midgardiakat.

- Nem szeretnék zavarni, de az apja már várja. -mondta egy ismeretlen hang.

Aida eddig észre sem vette őt. Egy sötét bőrű, középkorú férfi állt a helység közepén. Arany páncél volt rajta csúcsos sisakkal.

- Hölgyem! A nevem Heimdall. -csókolt kezet- Örvendek a találkozásnak.

- Aida....Aida Dinero. Szintúgy örvendek.

Álmodom, gondolta. Mi ez az egész? Lassan elindultak ki a furcsa épületből a hídra. A hidat félúton kapuk díszítették. Aida már kezdte azt hinni, hogy itt minden aranyból van.

- Igen, itt minden aranyból van. -szólat meg kísérője- És nem álmodsz.

- Ön....gondolatolvasó?

- Nem. Varázsló -nevetett- Én vagyok itt az egyik herceg.
A nevem Loki Odinson.

- Hát, nem szép dolog elrabolni lányokat, főleg nem egy hercegnek.

- Nem raboltalak el. Megmentettelek. -mondta cinikusan- Kérlek, tegezz.

Éppencsak áthaladtak az első kapun, feltámadt a szél. Esőfelhők gyűltek felettük. Hisz az előbb még sütött a nap, gondolta Aida. Mi történt?

- Itt mindig ilyen szeszélyes az időjárás? -kérdezte a herceget.

- Így is mondhatjuk...-válaszolt-...de inkább beképzelt.

A viharfelhők eltűntek. A szél lecsendesedett. Hatalmas zaj közepette valami becsapódott előttük a hídba. Aida beleremegett, ahogy a valami felegyenesedett. Egy kigyúrt, szőke, izomagyú pasi állt ott. Hátáról lelógó, vörös köpenye a földet súrolta. Magabiztos megindult a feketehajú felé.

- Itt az időjárásod. -súgta Aida fülébe, és közelebb lépett.