Miután sikerült abbahagynom a sírást, megkértem Desire-t, hogy vigyen be a szobába, és rakjon az ágyra, mert jelenleg képtelen vagyok ránézni arra a szarra. Be is vitt, de nem hagyott ott.
  Közölte, hogy márpedig neki nincs munkája, iskolába se jár, szóval nincs hova mennie, itt marad velem, soha többé nem akarja, hogy egyedül legyek.

  Leült mellém az ágyra, és onnantól kezdve együtt bámultuk a béna lábamat.
 - Tudod... - szólt halkan, és fejét oldalról az enyémnek döntötte. Meghitt volt a csend, egyikünk sem akart beszélni, de egyszer csak, mintha megállt volna az idő: A levegő mozdulatlanná dermedt, szívem kihagyott egy ütemet, majd mikor újból minden ment tovább a rendes kerékvágásban, Desire megszólalt. - Nincs minden veszve.
 - Ezt hogy érted? - fordítottam felé a fejem. Állam a vállára raktam, úgy néztem fel rá. Fogalmam sincs, miről beszél. Aztán elkezdtem kapisgálni abból, ahogy némán, meredten bámulta a lábamat.
 - Szerintem... Van rá esély, hogy újra járni fogsz - felelte lassan, halkan.
- Ugyan már - én is lenéztem mozdulatlan végtagjaimra. - Csak nézz rá: Napról napra vékonyabb, még a kislábujjamat sem tudom megmozdítani!
 - Régen sem tudtad - nevetett fel csendesen, röviden. Oldani akarta a hangulatot.
 - Ez igaz - mosolyodtam el haloványan.

  Ezután nem sokat beszéltünk, csak átölelt, s ültünk némán. Ültünk, és ahogy egyre kevesebb fény szűrődött be a szobába, úgy egyre jobban nyomott el minket az álom. Nyugodt voltam.


  Mire felébredtem, valaki becsukta az ajtót, betakart és behúzta a függönyt. Már nem ültem, hanem az oldalamon feküdtem, s egy férfikart szorítottam mellkasomhoz, aki mögöttem feküdt.
Lazítottam a szorításon, s lassan megfordultam, hogy szembetaláljam magam Desire alvó, nyugodt arcával. Itt maradt. Egész éjjel.
  Próbáltam úgy mozogni, hogy ne keltsem fel barátomat, s szembefordultam vele. Aztán csak feküdtem. Feküdtem és néztem. Megfigyeltem minden egyes apró részletet rajta. A vékony száját, a meleg levegőt kifújó orrát, halványan, de közelről jól látszódó szeplőit.
  Felemeltem a kezemet, és óvatosan hozzáértem arcához. Szinte teljes csodálattal figyeltem, amit nem tudtam, hogy miért érzek. Talán csak hálás voltam, amiért nem hagyott magamra. Bőre sima volt és meleg, és én egyre csak csodáltam azt, ahogy alszik.
  Visszahúztam a kezemet, szinte magam alá gyűrtem, mikor...
 - Miért bámulsz? - motyogta Desire még mindig csukott szemmel, rekedt hangon.
 - Nem t'om - vontam vállat mosolyogva. Aztán barátom kinyitotta azokat az égszínkék szemeit, és rám nézett.
 - Hát, akkor gyönyörködj csak tovább - vigyorodott el.
 - Jaj, de szerény valaki - nevettem fel, majd hirtelen elkomorodtam. - Köszönöm, hogy nem mentél el.
 - Anyukádnak köszönd, mert nem zavart el. Felébredtem, mikor anyud behúzta a függönyt, és betakart. Azt mondta, maradjak, ameddig szükséged van rám - fejezte be, és kihúzva a kezét a takarónk alól, megsimította az arcomat, majd magához húzva, átölelt.

  Hagytam Desire-nek, hogy toljon, mert eléggé hepe-hupás volt a talaj, ráadásul kavicsos is, míg apám és testvéreim mögöttem sétáltak. Természetesen anyám nem tudott eljönni - miért tudott volna, soha nincs ott, ahol kéne. De megszoktam. Nem kell itt lennie.
  A nagy, feketébe burkolózó tömeg kivonult a tisztásra, ahol a barna koporsó állt, mellette pedig a pap.
  A szertartás szomorú volt, fájdalmas és hosszabb, mint akartam. És Cash ott állt végig mellettem, és egyre csak jártatta a száját.
 - Eléggé vicces itt állni a saját temetésemen - szólt. Én már nem tartottam ennyire humorosnak a dolgot. - Mindig kíváncsi voltam, milyen temetésem lesz.
  Láttam Cash barátait, akikkel csak pár alkalommal találkoztam, és most is, az ismeretlenség miatt nem jöttek oda hozzám, mikor észrevettek, csak jól megbámultak, vagy épp a szemük sarkából mértek végig. A koporsóhoz legközelebb ott állt a sápadt, könnyes Brady-család, akikkel azóta nem beszéltem, hogy két hete náluk aludtam. Akkor is a formalitáson túl, csak Cash bátyjával váltottam pár szót, mikor cukkoltuk egymást. Dylantől mindig megkaptam a szokásos alacsonyság-vicceket és a tőle megszokott poénokat az öccse szexuális életére vonatkozóan. De még hozzá sem akartam odamenni.
  Nem akartam senkivel beszélni, ezért csak némán végighallgattam a pap beszédét, majd mikor felszólították a kedves egybegyűlt megemlékezőket, hogy vegyenek végső búcsút az elhunyttól, beálltam a sor végére.

  Végighallgattam a szomorúbbnál szomorúbb búcsúkat, s mindeközben Cash némán állt mellettem, mintha csak ő is rájuk figyelne. Ahogy rövidült a sor, én is elterveztem, mit fogok mondani. Mondanom kell valamit. Muszáj.
  Aki sorra került, könnyes szemmel távozott, s végül egyedül maradtam. Egyedül akartam lenni. Ha Cash-től nem is, a testétől búcsút kellett vennem. Ott ültem a székben, és egyre csak bámultam a koporsót, nem jöttek nyelvemre a szavak, nem tudtam, hol kezdjem. Végül maga Cash törte meg a csendet.
 - Gina - szólt, s leguggolva elém, a szék karfájára tette kezeit, hogy megtámaszkodjon. - Mondanom kell valamit - Összehúztam a szemöldökeimet. Mi? - El kell mondanom, hogy most tényleg búcsúznunk kell. Örökre. Amint a testemet leeresztik a sírba, én is el fogok tűnni. Ne kérdezd, honnan tudom, mert csak úgy tudom.
 - Cash... - kétségbe estem. Mi az, hogy elmegy? Elhagy?
 - Szeretlek, Gina - szólt közbe. Végig akarta mondani. - Azt akarom, hogy boldog legyél, és tudom, hogy ha nem is rögtön, de egyszer majd képes leszel rá nélkülem is. Egyetlen egy kívánságom van, mielőtt elmegyek. Az, hogy találd meg a boldogságot, és engedd, hogy Desire segítsen neked. Ígérd meg!
 - Rendben - szipogtam. Kicsit könnyeztem, de nem sírtam, már nem tudtam.
 - Még valami - mosolyodott el keserűen. - Sajnálom, amit veled tettem - Értetlen arckifejezésemet látva, folytatta. - Mikor találkoztunk a kórházi szobámban, emlékszel, mit mondtam?
 - Hogy együtt kijutunk...
 - Nem arra gondoltam - mosolygott, s egy pillanatra lehunyta barna szemeit. - Azt mondtam, nem érzem a lábaimat. Mikor meghaltam, te kitartottál mellettem, ezért jelentem meg neked, viszont emiatt átragadt rád pár problémám. Ilyen a bénaság is. Meg a tumor, amit az orvosok arra használnának, hogy megmagyarázzák, miért látsz engem. De, Gina, idefigyelj: Én igazi vagyok! Egy hallucináció megtehetné ezt? - Azzal odahajolt, és akkor ott, utoljára forrón megcsókolt. Kiélveztem minden pillanatát. - Amint én eltűnök, vizsgáltasd meg magad. Garantálom, hogy ki fogsz kerülni a kerekesszékből.
 - Én... - De torkomra forrt a szó, nem tudtam, mit mondjak. Azt, hogy nem akarom, hogy elmenjen? Valóban nem akartam, de már megbarátkoztam a gondolattal a baleset óta. Vagy mondjam azt, hogy szeretem? Talán ezt kéne, de ezt kiolvashatta a pillantásomból, testtartásomból vagy az arckifejezésemből, és nagyon jól tudta is. Mondjam, hogy hiányozni fog? Nem. Az már tényleg a búcsú lenne, de én nem akarok elbúcsúzni! Mindketten utáljuk, ha el kell válnunk. Ráadásul ez örökre szól. Örökre. Felfoghatatlan.
 - Tudom - Csak ennyit mondott, s mindketten megértettük. - Legyél boldog - mosolygott, még egyszer megcsókolt, s intett, hogy menjek.
  Még egyszer, utoljára megnéztem magamnak. A fekete cipőjét, az ugyanolyan színű nadrágját, felsőtestére simuló, fehér inget, a nyakában lógó ezüst napot, gyűrűs- és mutatóujján lévő, vastag gyűrűket, csuklóján feszítő, bőrkarkötöt, fehér bőrét, barna szemeit, melyekben számtalanszor elvesztem, s melyek úgy megbabonáztak, mint kígyóbűvölő a kígyót, rózsaszín száját, amit annyiszor csókoltam, és szőkésbarna haját, minek tincsei közé olyan sokszor becsúsztak ujjaim.
  Aztán elfordítottam pillantásomat.

  Ez volt az a pillanat, mikor utoljára láttam Cash Bradyt életnagyságban.